***

Trigger warning: verbális és szexuális abúzus, erőszak

Ha valaha rájönnék hogy mi értelme gimibe járni, biztosan több motivációm lenne hozzá. Ha csak feltételezésképp be is tudnék jutni egy egyetemre teljes ösztöndíjjal és meg tudom szerezni a diplomát, akkor sincs semmi esély arra hogy bármihez kezdhetnék vele. Nincs az a cég ami diplomát igénylő pozícióra egy férfi omegát venne fel. A tüzelés és a feromonok túl nagy hátrányból indít már egy bétához képest is. Három elvesztegetett év lenne az életemből. Gimiben is csak azért maradtam plusz két évig hogy legyen időm eldönteni mihez kezdek ezután, de fogalmam sincs. Ha más nincs, majd elmegyek eladónak vagy árufeltöltőnek, vagy valami ilyesmi. Nem mondom hogy szimpatikus munkák, de nem mintha lenne más választásom.

Így, hogy egyedül az időhúzás miatt vagyok még itt, minden nap csak kín.

Felkelni, elmászni a suliig ahol egész nap rengeteg emberrel kell összezárva lennem, sokuknak teljesen kiszolgáltatva, nap végén holt fáradtan hazakullogni csak azért hogy a folyton otthon tespedő apám cseszlessen, esetleg anya is hazaessen és hallgathassam ahogyan ölik egymást, majd kezdjem az egészet előről... Ez csak nagyon fárasztó élet.

Már annak a gondolata is megterhelő hogy attól a pillanattól hogy bármikor elhagyom a szobám, folyamatosan nyomás alatt, készenlétben, teljesen éber üzemmódban kell lennem addig amíg újra magamra nem csukom az ajtót.

Minden egyes nap ez megy. Ahogy vége az iskolának, minden energiám elszáll. Hazafelé az összes megmaradt éberségem össze kell szednem hogy a lehető legtöbb gyanús alakot kerüljem el, mihamarabb hazajussak, és ha valaki megkörnyékez azt megpróbálhassam lerázni.

Néha amikor ennyire fáradt vagyok és ilyen borult, komor idő van megkérem Lizzyt hogy menjünk együtt a villamosig, úgy kevésbé kell odafigyelnem. Ugyan ő béta, ez már épp elég az embereknek hogy ne legyek olyan csábító a szemükben, most viszont pont lebetegedett így egyedül kell megbirkóznom a hazajutással.

Fáradtan vonszolom magam a megálló fele az utcán, épp előkeresném a fülhallgatómat mikor valaki kínos közeledése tűnik fel mígnem olyan távolságra nem ér hogy teljesen összenyomódik a vállunk.

Összerezzenek és teljesen összeugrik a mellkasom a váratlan érintésre. Oldalra pillantva egy borostás, piától bűzlő férfit látok, a másik oldalamra is egy hasonlóember szegődött, ahogy a szemem sarkából magam mögé tekintve is meglátok egy pasit. Egyikük se lehet több harmincnál, de mindegyikről süt hogy már egy ideje dolgoznak azon hogy masszívan be legyenek rúgva.

Teljesen körbevettek.

- Szia cicafiú - dől nekem szinte a teljes testsúlyával a borostás és átveti a karját a vállamon, megmarkolva azt nehogy elfussak.

A kezemet remegve és teljesen ökölbe szorítva csúsztatom a pulóverem zsebébe és az egész testem megfeszül. A szívem a mellkasom szorításából zakatolva próbálna kitörni, de az teljesen összepréseli.

- Mennyiért lenne kedved hagyni hogy egy kicsit jól érezzük magunkat veled? - kérdezi ahogyan maga mellett tartva indul el egy kis eldugott belső parkolóudvar felé. Elég sok ebben az utcában a régi építésű ház, amikben üzletek lettek berendezve, a felsőbb szintek vannak csak lakásként használatban, azoknak van a belső parkoló. Ha egy ilyenbe bevisznek, azt tesznek velem amit csak akarnak, ott napi két-három alkalommal jár bárki is. Ha kiabálok pedig kötve hiszem hogy bárki a segítségemre siet.

- Nekem van barátom... Bocsánat... - hazudom leszegett fejjel. Bármit, csak hadd szabaduljak... Nem akarok itt lenni. Félek és tanácstalan vagyok mit kéne tennem. Nem hagyhatom csak úgy hogy fényes nappal egy kis parkolóba hurcoljanak... Nem lehet ilyen egyszerű dolguk. Nem létezik hogy ennyire könnyű préda legyek. Még csak nem is alfák, hogy akarhatnak ennyire? A legrémisztőbb pedig hogy még csak erőlködniük sem kell, én már vesztettem.

Próbálok lassítani, vagy megállni, de túl erősen fog a borostás.

- Ugyan cica, a barátod is biztos örülni fog ha már kicsit elő lesz készítve a terep és még haza is viszel egy kis bevételt.

- Naa, egy ilyen szépségnek biztosan nem ez az első hogy valaki fizet cserébe egy kis ilyen-olyan szolgáltatásért, igaz cica? - kérdezi a hátsó ahogy átvezetnek a parkoló bejáratán. Olyan széles hogy épphogy befér rajta egy autó.

A bal oldali falhoz visznek, így kintről senki sem láthat.

Nem tudom hogy most mit kéne mondanom... Sokszor volt már hogy megkörnyékeztek emberek, de ténylegesen még senki sem tett velem ilyet... Néhányszor volt hogy erős szexuális töltettel közelítettek meg, vagy efféle dolgokat tettek, de ténylegesen még... Senkivel sem voltam. Még csak meztelenül sem látott senki sem.

Ha azt mondom hogy már nem ez az első azt biztos hogy beleegyezésnek veszik, viszont ha azt mondom hogy még nem volt ilyen lehet még rámenősebbek lesznek és kihasználják a helyzetet.

- Mi az, elvitte a cica a nyelvedet? - kérdezi az egyik türelmetlenül.

A borostás ezzel elengedi a vállam és mielőtt az iménti a nyakamnál fogva teljesen a falhoz présel leszedik a hátamról a táskát és a földre dobják.

Teljesen meredten, rémültem állok a földet bámulva. Nem bírok mozdulni vagy megszólalni. Mindenem megfeszült,
ugrásra kész, mégse vagyok képes arra sem hogy kinyögjek egy szót.

- Mondj már valamit baszdmeg! - üvölt rám ahogy újabb fájdalmasan rémisztő másodpercek után sem szólalok meg.

Alighogy kimondja egy hatalmas pofon csattan az arcomon, amitől oldalra csapódik a fejem. A helye borzasztóan ég és csíp... Ez nagyon erős volt.

A pániktól egyre gyorsabban veszem a levegőt ahogy egy könnycsepp legördül az arcomon.

- Nem akarom - suttogom magam elé. - Tényleg nem akarom - mondom hangosabban, a könnyektől elvékonyodott hangon ahogy a fejemet rázva próbálok nyakból nyújtózkodni hogy a férfi elengedje a nyakam. Az egyik kezemmel megfogom az engem tartó karját és próbálom leszedni magamtól, míg a másikkal eltolni szeretném magamtól. - Kérem hagyjanak - sipítom könnyektől áztatott arccal. Már alig tudok lélegezni a félelemtől. - Kérem...

- Jesszus ribanc - húzza fel undorodva a száját amelyik tart. - Ne nyávogj már, még beszakad a dobhártyám.

- Kussolj cica - teszi hozzá a borostás.

- Fogjátok le amíg leszedem róla ezeket a göncöket - mondja amelyik eddig tartott.

Most két oldalról mellém lép a másik kettő és oldalra feszítik mindkét karom, így véletlenül sem tudok megmozdulni, de még ösztönből próbálnám kirángatni a karom a szorításukból.

- Eresszenek el, kérem! - sikítom az elkeseredett próbálkozás közepette. A szívem majd kiugrik a helyéről és egész lényemben remegek. Minden egyes porcikám menekülni akar, rettegek attól amit tenni készülnek. Három piától bűzlő férfi fog megerőszakolni... És még csak esélyem sincs... Ki kell jutnom, nem lehet így vége, nem hagyhatom hogy csak így megtegyék, ilyet nem tehetnek, nem lenne szabad itt lennem, nem akarom érezni azt a fájdalmat és szégyent... Ilyen állapotban bele is halhatok! Ha ilyen erőszakosan folytatják, hamarabb elvérzek minthogy végeznének!

Ezekkel a gondolatokkal próbálok rettegve szabadulni, ameddig meg nem látom hogy a középső előhúz egy kést a hátsó zsebéből... Egy mozdulattal kinyitja és felém szegezi.

A fegyver látványától azonnal megdermedek és csak kapkodni bírom a levegőt ahogy egyre csak közeledik.

- Ne ne ne... Kérem... Kérem ne tegye... Kérem, kérem, csak engedjenek el... - könyörgök reszketve. Csak ezeket a szavakat bírom ismételgetni.

A férfi megragadja a felsőmet, és néhány mozdulattal levágja majd lerángatja rólam. Ezután azonnal kezdené a fehér pólóval ami alatta volt, de ahogy néhány vágást ejt rajta, a borostás aki egyértelműen a legrészegebb a társaságból elengedi a karom és elfut a sarokba, ahol sürgősen kiadja gyomra tartalmát.

- Jesszus Jack, jól vagy? - kérdezi a másik oldalamon álló, majd odafut hozzá.

Erre a borostás csak még egy adag hányással és egy káromkodással felel.

- Ennyit a szórakozásról - szűri a fogai közt az amelyik itt maradt és így újra megragadja a nyakam. - Vidd innen Jacket, addig én elintézem hogy a ribanc ne fecsegjen.

- Ígérem nem mondok semmit senkinek, csak kérem-

- Ó, abban biztos vagyok - vág közbe ahogy egy kézzel összecsukja és visszateszi a kést a zsebébe.

Időm sincs arra hogy felfogjam mit mondott máris ököllel gyomorszájon üt amitől egy hangosat felnyekkenek. A következőt a szememre kapom, így biztos monokli fog maradni. Még néhányszor megüt, leginkább az arcomat, majd befejezésül még gyomron térdel, majd elenged én pedig erőtlenül remegve a földre rogyok, ahol tarkóra szorított kézzel összekuporodok, így a testem felfog még egy rúgást.

- Na cicafiú... El tudod mondani mi történt itt? - kérdezi lenézően lehajolva.

- Semmi... - préselem ki magamból vékony hangon.

- Pontosan. Ha bármi mást állítasz teszek róla hogy legközelebb történjen is valami.

Ezzel elmegy a társai után akik bizonyára azalatt támolyogtak el hogy engem vert.

Kis időbe telik mire fel tudok ülni, de ahogy a gyomrosoktól és az ütésektől köhögve kezdek öklendezni azonnal ülésbe pattanok. Még szerencse hogy ma nem ettem, így csak egy kis víz és gyomorsav jön vissza.

Gyakran megesik hogy hányok a stressztől, amin most nem segített hogy ököllel is megmasszírozták a gyomrom.

Amikor végre abbahagyom az öklendezést felhúzva a térdeim körbenézek. Mellettem a gyomorsav, a pulóverem cafatokban, a táskám elhajítva hever a földön, a sarokban pedig ott díszeleg a Jack nevű pasi hányása.

Mindig... Minden alkalommal, mikor azt hiszem hogy egy egészen kicsit nagyobb biztonságban vagyok, ez történik. Megvernek, vagy kihasználnak, vagy rámmásznak, vagy megaláznak.

Lesz egyáltalán valaha olyan hogy csak békén hagyjanak az emberek? Hogy mondjuk félelem nélkül kimehetek az utcára?

Bármit megadnék azért hogy egy olyan világban élhessek ahol csak béták élnek. Annyival jobb lenne, annyival könnyebb... Ugyanolyan esélyekkel születni mint mindenki más, nem kiemelve vagy letaszítva, nem kéne egy szerepbe tuszkolva leélni az egész életem, már ha ezt lehet annak nevezni.

Nem lenne több sajgó arc, vagy zaklatás... Az lehetnék aki csak lenni szeretnék és tudnék tenni érte. Több lehetnék mint egy parkolóban kuporgó omega aki már annak a gondolatától is megrémül hogy fel kell állnia, nem hogy kimennie, vissza az emberek közé akiktől úgy retteg.

A mellkasom teljesen összeszorul ezekre a gondolatokra és hangosan felzokogok ahogyan hirtelen kapok levegőért. Utálok sírni... Annyira fáj. Az arcom lüktet és ég, szinte érzem ahogyan bedagad. A hasam borzasztóan sajog, a szívem pedig elkeseredetten próbálja összeszedegetni a darabjait.

A térdemre hajtom a fejem és annyira összehúzom magam amennyire csak tudom. Nem akarok létezni, nem akarok látni senkit, el akarom felejteni hogy létezik világ... Hogy van bárki rajtam kívül. Már a gondolata is fáj annak hogy valaki hozzámszóljon. Nem akarok senkit és semmit csak egyetlen esélyt egy normális életre... Ennyi. Tényleg olyan nagy kérés ez?

Hirtelen mintha lépteket hallanék közeledni. Valaki jön, és a rám vetődő árnyékból ítélve megáll előttem.

Alig felemelve a fejem nézek végig rajta a lábától a fejéig.

Csak ez hiányzott... Ez az az alfa aki pár napja a biciklimnél állt. Semleges arccal néz körbe a helyszínen, majd végül rajtam állapodik meg a szeme. Néhány másodperc néma bámulás után szólal csak meg:

- Megtámadtak - mondja. A hangsúlyából nem tudom megítélni hogy kérdezi, vagy kijelenti, de igazán nagy tudás kellhetett ahhoz hogy ezt felfedezze. Bravó Sherlock.

- Menj innen - válaszolom hisztérikusan. Nem akarok beszélni vele, látni sem akarom... Félek. Itt vagyok, félig letépett ruhákkal, összeverve, egy eldugott parkolóban egy alfával úgy, hogy épp most próbáltak megerőszakolni.

Nem mond rá semmit és nem mozdul. Csak figyel rezzenéstelen arccal, majd nagyon enyhe sajnálat jelét vélem felfedezni ahogy rólam a földre vezeti a tekintetét és résnyire nyitja a száját, mintha mondani akarna valamit. Ez tényleg ijesztő...

Néhány másodperc alatt ezt megelégelem, frusztrálni kezd és egyezerűen kibuknak belőlem a hisztérikus szavak.

- Hagyj már békén! - kiabálom elvékonyodott hangon. - Menj innen és hagyj már itt egyedül megdögleni! Tűnj el és hagyj már végre egyedül!

- A feromonjaid beborítják a környéket - felel ügyet sem vetve arra hogy megszólaltam. Igaza van, de ilyen stressz alatt a legkisebb problémám volt hogy erre figyeljek.

Ennek a srácnak az aurája tényleg ijesztő. Nagyon erősen elnyom minden feromont ami sugárzik belőle és úgy tűnik az érzelmeivel sincs másképp. Tényleg nagyon rémisztő. Ez az érzelemmentes stílus, rezzenéstelen arc, a teljesen elfojtott feromonjai... Félelmetes. Nem tudok következtetni hogy mit akarhat, mire gondolhat, vagy mit érezhet.

- Ne bámulj már! - kiabálok rá újra. - Tegyél velem amit akarsz, csak kérlek hagyj már végre magamra!

- Jegeld az arcod - jelenti ki ugyanolyan rezzenéstelenül mint eddig.

Gratulálok Ügyifogyi, mégis mit gondol itt mivel jegeljem? A fagyos tekintetével, vagy mit akar? Az egy dolog hogy a vért is kihajtja belőlem félelmemben, de nem viszi le a feltehetőleg holnapra hatalmassá váló duzzanatot a szememről.

Még mindig ugyanúgy bámul, jelét sem mutatja annak hogy egy szóra is figyelt volna arra amit kiabáltam neki. Egyedül az enyhe sajnálat látszódik rajta, semmi több.

- Menj már innen! - kiáltom újra. Tényleg nem tudom mihez kezdjek... Hiába kiabálok vele, hiába zokogok, meg se hatja, nem is figyel rá. Csak bámul. Perceken át. Néz és nem tesz semmit. Rémisztő.

Egyre zavartabb vagyok, a szívem majd kiugrik a helyéről és nagyon félek... Nincs más, csak lehajtom a fejem a térdemre és jobban összekuporodok. Kicsivel később hallom meg ahogy megmozdul. Valami textil suhogását hallom, amire felnézek.

A srác épp a derekáról veszi le az odakötött sötétzöld kockás inget, összehajtja, majd leteszi mellém, pár másodpercre rámnéz, és egyetlen szó nélkül elmegy.

Ez... Mi volt?

Mi a franc történt?

Idejött, kínos perceken át rezzenéstelenül bámult hiába kiabáltam rá, szólt néhány szót, iderakta az ingjét és elment.

Ezt nem tudom mire vélni. Azt mutatja hogy teljesen érzelemmentes, mégis itthagy nekem egy felsőt, mert jól látható hogy a pulóverem széttépték, a pólóm pedig több helyen is el lett vágva. De akkoris, miért adna nekem egy ruhadarabot?

Fogalmam sincs ki ő, vagy hogy mit csinál ezen a környéken, az én gimimbe jár-e egyáltalán, hány éves, semmit nem tudok róla azon kívül hogy alfa, tényleg rémisztő, és elképesztően fura.

A tekintetem az ingre téved... Ha már itt van, érte nyúlok és az ölembe veszem. Elég újnak tűnik, ahogy lehajtom a fejem beleszagolok az illatába, meglepően sok koncentrációt igényel hogy bármi jelét felfedezzem annak hogy ez egy alfáé. Ha nem jöttem volna rá az előző alkalommal, most ezer százalék hogy nem tűnt volna fel, pedig általában a ruhája még az ügyesebb alfáknak is átveszi a feromonjuk szagát. Ezen viszont egyedül egy kevés, édeskés de férfias parfümöt lehet érezni.

Annak ellenére hogy a srácot a hátam közepére sem kívánom, az idegen textúra érintése és a kellemes illat mégis segít abban hogy kicsit összeszedjem magam.

Azt hiszem most már elég energiám van ahhoz hogy hazamenjek.

Kicsit nehézkesen feltápászkodok, felveszem az inget, hátamra a táskát és otthagyva a pulóverem cafatait indulok letörten haza. Ez a nap... Fájdalmas volt.