***
Trigger warnings: nincs

Nagyon nehezen teltek a napok szerdáig. Olyan volt, mintha vánszorogna az idő, nehogy találkozhassunk Liammel. Minden egyes perc hosszabb volt mint az előző.

Hála az égnek kedden már el tudtam küzdeni magam a suliba, így ma tudunk találkozni. A legnagyobb szerencsém az, hogy mióta megtörtént az az ominózus este, apámmal még csak egymáshoz sem szóltunk, én személy szerint rá se merek nézni, mikor egy légtérben vagyunk állandóan a föld alatt két méterrel közlekedek, hogy lehetőleg észre se vegye a létezésem.

Ami viszont egyszerre nagyon jó és aggasztó hogy azóta az egy alkalom óta Liam szóba sem hozta, sőt ki sem mondta hogy szeret, vagy hogy döntöttem-e, vagy bármi hasonló. Részben örülök neki, mert arra jutottam hogy nagyon erős bennem az érzés hogy szeretem, a mai alkalom sorsdöntő lesz benne, részben pedig borzasztóan félek. Nem tudom kiverni a fejemből hogy mi van ha elriasztottam a bizonytalanságommal, vagy csak viccelt, vagy a bolondját járatja velem.

De hamarosan minden kiderül.

Ha minden igaz perceken belül itt lesz, a Starbucks előtt várom ahogy megbeszéltük. Kicsivel négy előtt látom meg a csúcsforgalomban idegeskedő autósok közt elsuhanni a motorját parkoló után kutatva, majd kisvártatva a rengeteg járókelő közt meglátom szőkésbarna haját és azt a jellegzetes, gyengéd arcot.

Rögtön int ahogy észrevesz és kicsit meg is szaporázza a lépteit míg elém nem ér.

- Szia - mosolyog rám, majd rögtön aggodalmassá válik az arca. - Jajj, szegény... Apád tényleg jól elbánt veled. - Elkezdi szemlélni az arcom, a hosszú vonalban felhasadt számat pedig még finoman végig is simítja a seb mentén, amitől fájdalmasan felszisszenek. - Jajj, fájt? - kapja el a kezét.

- Nem, csak kicsit megijedtem - szegezem a szemem a földre zavaromban. A szürke, macskaköves járda rögtön sokkal érdekesebbé válik.

- Ó, bocsánat - ereszti le a kezét. - Azért megölelhetlek? Vagy még mindig nagyon fáj a bordád?

- Már egy kicsivel jobb, megölelhetsz, csak ne szoríts meg nagyon.

Erre lassan karol át és finoman magához húz, mire én ösztönösen ölelem vissza és a mellkasára hajtom a fejem.

Óvatosan ugyan, de próbál lassan minél jobban magához szorítani, amit annyira nem bánok ha nem fáj. Sőt, így bármeddig el tudnék lenni. Teljesen el tudok lazulni a karjaiban, de sajnos elég hamar elenged.

- Szóval, van kedved beülni valahova? Én gyrosozóra gondoltam, van egy jó hely a környéken - mutat lefele az utcán.

- Persze - bólintok, mire Liam vezetésével elindulunk a szűk, de annál forgalmasabb utcán.

Azt hinné az ember hogy ilyen borús időben az emberek is mogorván járkálnak, de itt Angliában annyira megszokott a szürke ég, hogy nem is zavartatják magukat a járókelők.

Teljesen meg tudom őket érteni, engem sem igazán érdekel így hogy itt nőttem fel már fel sem tűnik egy-egy eső. Mondjuk ez a kevés napfény lehet megmagyarázza miért vagyok ilyen depressziós és szorongós... De valószínű hogy ez is csak egy hülyeség amit az omega agyam bemesél nekem.

- Mi jár a fejedben? - kérdezi az Liam.

- Semmi különös, csak időjárás - vonok vállat.

- Ma kifejezetten nyomasztó ez a borongós idő... Én is sokkal depisebb voltam ma a szokásosnál - pillant az égre elgondolkodva.

- Tényleg? - kerekedett el a szemem. - Nem is mondtad... Pedig ha mondtad volna, akkor segítettem volna hogy jobb kedved legyen!

- Ugyan... - simít végig a hátamon most már földre szegezett tekintettel. - Az épp elég hogy itt vagy és tudtunk találkozni. - Egy halvány mosolyt látok megjelenni az arcán, de mintha mégis kicsit rossz kedvet tükrözne a tekintete.

- De sose mondod el rendesen hogy mi bánt igazából - pillantok én is keserűen a földre.

- El szoktam meg el akarom mondani... Csak számomra elég nehéz kifejezni ha valami bánt.

- De hiába faggatlak sokszor mikor rossz kedved van, alig tudok belőled bármit kiszedni ami kicsit rosszul esik... Szeretnék segíteni. Tényleg. Tudom, hogy borzasztó hülyén hangzik hogy egy omega szeretne segíteni egy alfának de így van. Annyi mindent teszel értem, mindig felvidítasz, kiállsz mellettem, kiönthetem neked a szívem, megértesz és minden amit csak kívánhatok, én mégse tudok neked soha segíteni... Néha kicsit olyan mintha... Nem bíznál bennem - nyögöm ki nagy nehezen. A végére megremeg és el-elcsuklik a hangom, de ezt régóta ki akartam mondani. Hiába érzem úgy hogy pillangók költöznek a gyomromba amikor csak meglátom, vagy remegek bele minden érintésébe, és élvezek úgy minden egyes együtt töltött percet mint még soha egész életemben, ha... Nem érzem azt hogy Liam is bízna bennem.

- Pedig még soha senkit nem éreztem magamhoz ilyen közel. Tényleg nagyon fontos vagy nekem és elmondhatatlanul sokat segítesz abban hogy megnyíljak. Tudom hogy attól még nehéz eset vagyok és... Tényleg nem akarom hogy emiatt kiábrándulj belőlem.

- Nem fogok, nem tudnék kiábrándulni belőled, csak... Kicsit fura hogy sok mindent nem mondasz el. Például az hogy mennyire ellentétes az iskolai meg az itteni személyiséged...

- Sajnálom... Oh, elrontottam - torpan meg hirtelen, mintha egy másik beszélgetésbe kerülne.

Zavarodottan valamivel maga mögé néz majd pár lépést hátrál.

- Mit? - pislogok értetlenül ahogy mellésétálok.

- A sétát - felel nemes egyszerűséggel.

Ezt... Még mindig nem értem.

- Mi? - kérdezek vissza újra.

- Nem a macskakő felére léptem. - Ezzel újra megindul, ezúttal gondosan ügyelve a lépéseire, én azonban még mindig értetlenül próbálom követni és fejben összerakni az eseményeket.

Megint csak értetlen visszakérdezésre telik tőlem, amire Liam teljes természetességgel rám néz és meglepett arcából ítélve csak most jön rá hogy tényleg fogalmam sincs mi folyik itt.

- Oh... Még neked nem mondtam... - süti le a szemét, kissé aggodalmas és keserédes arcából olyan mintha szégyellné azt amit mondani készül. - Tudod mi az az ocd? - kérdezi, mire csak értetlenül pislogok.

- Fogalmam sincs... - motyogom. Ekkor beugrik néhány nagyon régi mém, amik arról szólnak hogy valami nagyon nem szépérzékkel rendelkező embereknek való építészeti csodák alá odaírják hogy ez maga a megtestesült ocd. - Vagy talán láttam róla annó néhány nagyon gáz mémet rosszul illesztett sarkokról... Az nem a rendmánia meg a perfekcionizmus egyesülése?

Egyértelműen feszélyezetten kezdi érezni magát Liam ahogy enyhén oldalra fordítja a fejét és mélyen a zsebébe rejti a kezeit.

- Nem egészen... Az ocd obszesszív-kompulzív zavart vagy kényszerbetegséget jelent. Gyakorlatilag az a lényege hogy bizonyos kényszergondolatok és/vagy kényszercselekvések visszatérően megjelennek azért hogy elnyomják a betolakodó gondolatokat amik másképp szorongást vagy depressziót okozhatnak. Egyszerű hétköznapi példa erre a rossz lábbal keltem fel jelenség, amikor ahhoz társítják az emberek hogy milyen napjuk lesz hogy melyik lábukat teszik ki elsőnek az ágyból. Nagyjából erről szól az ocd is, csak... Kicsit durvább formában.

- És akkor te ocd-s vagy?

- Igen... Eléggé. Nem tudom észrevetted-e már, de elég sok kényszeres rituálém van... Mint amit már beszéltünk, az ablakszámolós dolog. Ha nem számolom meg az ablakokat akkor nem tudok megszabadulni a gondolattól hogy valamelyiken át be fog törni valaki.

- Ó - csillan fel a szemem megvilágosodva. - Akkor ilyen a kézropogtatásod is?

- Igen, azt olyankor csinálom amikor valamitől szorongok vagy félek. Ha elrontom akkor biztos hogy bekövetkezik amitől félek.

- Aha, így már értem - mosolyodok el büszkén. Elsőre sikerült összeraknom a képet egy tök bonyolult dologról, amitől csak úgy dagadok a büszkeségtől.

- Most nevetségesnek tartasz? - fordítja el a fejét letörten Liam.

- Mi? Nem, dehogy! Miért tartanálak annak? - kérdezem elkerekedett szemekkel, kicsit Liam elé hajolva.

- Mert mikor az ablakos dolgot beszéltük régebben akkor kinevettél majd azt mondtad hogy milyen aranyos hogy ilyen bogaras dolgot csinálok...

- Jajj, nem, nem, nem úgy értettem - torpanok meg kétségbeesetten. - Nem akartalak vele megbántani azt se tudtam hogy ilyen létezik, fogalmam sem volt miért számoltad az ablakokat, azt hittem hogy csak unaloműzés, azért nevettem meg mondtam hogy bogaras, de nem akartam hogy neked rosszul essen, tényleg nem! Így hogy tudom az okát meg a hátterét egyáltalán nem vicces vagy bogaras dolog, teljesen meg tudom érteni! - Égő szemekkel magyarázkodok és érzem hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam bántani Liamet... Főleg nem egy ilyen hülyeséggel ami teljesen jogtalan volt... És még ezek után azt hiszem hogy van jogom felháborodni azon hogy nem bízik bennem, mikor pont miattam van. Ki tudja mit csináltam még ami hasonlóan megtörte a bizalmát?

- Akkor... Nem is zavar hogy ocd-s vagyok? - pislant rám. Sötétzöld szemei reménnyel és kis keserűséggel teltek, de már viszont látom bennük azt a varázslatos csillogást amit úgy imádok.

- Nem, dehogy, egyáltalán nem! - teszem a kezem a karjára hogy megsimogassam. - Bocsánat amiért ilyen hülyeséget mondtam ami rosszul esett... Nem akartam - sütöm le a tekintetem.

Fel se tűnt, de időközben megálltunk az út közepén, teljesen kizárva az embereket, őszintén fel sem tűnt hogy morgolódó dolgozók kerülgetnek minket az úttestre kényszerülve, de most hogy észreveszem se zavar. Épp elég az a bűntudat hogy akaratlanul bántottam Liamet.

- Semmi baj drága... - suttogja keserűen ahogy lomhán, de gyengéden és szeretettel telve átölel.

D-drága?

Mióta becézzük egymást?

Teljes pírba burkolózva kapaszkodok bele Liam kabátjába, meg ne lásson így, mert a zöld foltokkal az arcomon meg az elpirulással kombináltan biztos kihívja a mentőt hogy beszivárványultam.

- Semmi baj, semmi baj... - ismételgeti halkan ahogy amennyire csak a sérüléseim engedik egyre jobban hozzábújok.

- Bocsánat... - suttogom a mellkasába.

- Tudom drága, tudom. Semmi baj - folytatja az ismételgetést, már inkább a saját megnyugtatására mintsem az enyémre.

Már enyhülne az ölelése, de ahogy meghallom a drága szót azonnal visszabújok a mellkasához. Még sosem éreztem ilyet... Ég az arcom, a szívem hevesen dübörög az alhasamban, a lábaim megremegnek és lefagynak, és az egész mellkasom szét akar csattanni ahogy hirtelen ennyivel nagyobb helyet foglal el Liam benne. Arról nem is beszélve hogy leírhatatlan vágy éledt bennem arra hogy hozzábújjak, körbeugráljam és boldogan dörgölőzzek minden elérhető testrészéhez.

Nagy részét sikerül elfojtanom, de ígyis hozzábújva a mellkasához dörgölöm oda finoman a fejem, mire Liam a hajamat kezdi simogatni és a fejemre teszi az övét.

Hosszú, szinte végtelenné nyúló mennybéli másodpercek után érzem hogy még beleszimatol a hajamba és mielőtt kienged a karjai melegéből még alig érthetően suttog valamit:

- Olyan mennyei az illatod...

Ettől megint olvadozni kezdek, de Liamen is látszik hogy teljes örömmámorban úszik a lelke.

Az idillt a gyomrom szakítja meg, ami egy alig hallhatót kordul, de pont elég ahhoz hogy ne tudjam figyelmen kívül hagyni.

- Mikor ettél utoljára? - néz rám erőltetett morcossággal.

Elkerülve a tekintetét válaszolok, mert tudom hogy nagyon nem fog tetszeni neki amit mondani készülök.

- Tegnap reggel...

- Cian! Lelkem... Vigyázz magadra! Nagyon nem jó ha ilyen ritkán eszel. Nagyon nagyon nem. Kérlek szépen egyél rendesen... Nem kell egyből a mélyvízbe ugrani, elég napi két kisebb adaggal kezdeni, de nem akarok olyat hallani hogy két napja nem eszel!

- Rendben - mondom lesütött szemmel.

- De semmi baj - teszi a hátamra a kezét nyugtatásképp. - Tudom hogy nem könnyű. Most viszont menjünk el enni azonnal és neked is kötelező normális adagot kérned, jó?

- Ühüm - bólintok beleegyezően.

Még nem tudom teljesen feldolgozni, de valahol nagyon jól esik a törődése. Sokat tesz értem és aggódik az egészségemért ami nekem... Ismeretlen. Még sosem volt ilyen. Segít enni, és figyel rá hogy megfelelő legyen az étrendem... Még ki is találja hogy melyik étterembe menjünk - azaz a legközelebbibe, ami gyakorlatilag az utca másik oldalán van, így nem kell szinte semmit sétálnunk.

Szabályosan érezhető a megkönnyebbülés közöttünk az iménti beszélgetés után. Mindketten a fellegekben járunk és mérföldekkel könnyedebb a lelkünk így hogy elmondtuk a problémáinkat.

Eddig is élveztem Liammel beszélgetni, de most úgy érzem hogy még soha nem tudtunk ilyen felszabadultan társalogni. Mintha valami elmondhatatlan dolog megtört volna ami végre megengedi hogy kicsit  kemény burka alá nézzek.

Olyan... Igazi.

Evés közben nagyon élvezetesen elbeszélgetünk a zenéről, suliról, osztályról, és mindenféléről, többek között kiemelt helyen arról hogy de igenis egyek még, mert édeskevés amennyit táplálkozok, amivel nem tudok vitatkozni, viszont... Rossz hogy mindig csak kunyerálok tőle és szinte kihasználom. Igaz hogy Liam ajánlja fel, de akkoris... Rosszul érzem magam miatta.

Viszont nem a zavaró rossz, mert mellette most ha akarnék se tudnék szomorú lenni. Olyan leírhatatlan nyugalmat érzek mellette amilyet még sosem tapasztaltam... Ez lenne a szabadság? Amikor nem kell amiatt aggódnod hogy más, nagyobb erők elnyomnak vagy megbüntetnek, hanem úgy érzed számítasz és egyenlő vagy mindenkivel.

Már elhagytuk a kajáldát, és Liam meghívott egy kávéra amiből egy-egy forró csoki lett végül. Azzal a kezünkben rójuk a forgalmas várost, mert kilométer hiányunk volt.

- Jajj, és volt egy béta lány aki mikor ebbe a suliba kerültem úgy próbálta magára felhívni a figyelmem hogy minden reggel rágót ragasztott a padomra - kuncog Liam.

- És sikerült? - nevetek vele. Meglepő mennyi ilyen fura sztorink van.

- Egyik reggel vettem egy asztali kukát, korán bementem és azt tettem az ő asztalára - húzza ki magát büszkén. - Többet nem volt rágó az asztalomon.

- Na, ez tök jó trükk volt - mosolyodok el. - Nekem a székemre ragasztottak egy időben rágót, mondjuk én nem nagyon tudtam hogy visszavágni és nem is mertem volna... Viszont egyszer valami miatt átültem máshova a srác pedig a saját csapdájába esett.

- Akkor azért az se sült el olyan rosszul - mosolyog rám.

Ezzel egy időre mindketten elhallgatunk. Azt hiszem kicsit kifogytunk a témákból, vagyis én... Liam lépésről lépésre egyre csak többet pislog rám, amióta elhallgattunk olyan mintha nagyon tépelődne hogy mondjon valamit.

Nem mondom hogy nyomasztó csend telepedett ránk, mert ez egyáltalán nem igaz, inkább úgy írnám le az érzést hogy hiányzik hogy beszéljünk. Nem mellesleg pedig fúrja az oldalamat hogy mondani akar-e valamit Liam, és ha igen mit.

- Cian... - szólal meg a hosszú csendet megtörve.

- Hm? - nézek rá ahogy kortyolok egyet a forró csokimból. Próbálok úgy tenni mintha nem tűnt volna fel hogy mennyire mondani akart valamit és hogy mennyire rástresszelt az elmúlt percekben, amitől teljesen rápörögtem hogy mi a fenét akarhat kinyögni, bár gondolom nekem is annyira árulkodó a testbeszédem, ha nem árulkodóbb mint az övé.

- Megfoghatom a kezed? - nyújtja felém a tenyerét, mintha táncolni kérne.

Az arcom teljesen lángra kap a kérdésétől és mindent elfedő vörös köd telepszik a fejembe meggátolva hogy gondolkodjak a megilletődéstől.

Kézenfogva szeretné hogy sétáljunk... Ez olyan mint valami álom.

- Uhm... O-oké - hebegem vörös fejjel pislogva a kezére, amibe kisvártatva belecsúsztatom az enyémet is és összekulcsolva az ujjainkat ereszkedik vissza közénk a kezünk, így folytatjuk az utunkat.

Finoman szorítja a kezem, és a hüvelykujjával lágyan simogatni kezdi a kézfejem.

- Biztos nem baj? - kérdezi aggodalmasan. - Nagyon zavarba jöttél...

- Nem, dehogy, egyáltalán nem, nagyon örülök neki! Igazából nagyon jól esik hogy így megkérdezted! - védekezek még jobban megilletődve.

- Tényleg? Ezt nagyon jól esik hallani - mosolyodik el Liam boldogan. De gyönyörű ez az önfeledt arca... Életem végéig el tudnám nézni azt a boldogságot és gondtalanságot amit most tükröz minden mozdulata, és minden apró rezzenés boldoggá tenne. - Nem akartam csak úgy megragadni a kezed és a beleegyezésed nélkül hozzád érni főleg nem egy ilyen intimebb tettel.

- Ezt nagyon jó hallani... - sóhajtom leeresztve a vállaim. Olyan nagy megkönnyebbülés ezeket a szavakat hallani azután a rengeteg erőszakos fogdosás, ráncigálás és megalázás után ahol semmibe vették azt hogy én mit szeretnék és eszükbe sem jutott hogy önálló akarattal rendelkezek.

- Úgy gondoltam természetes hogy megkérdezlek egy ilyenről... De tudom hogy nagyon sok embernek, főleg azoknak akikkel életed során találkoztál esze ágában sem volt ilyet csinálni, de szerintem magától értetődő dolog hogy ne csak az legyen amit én akarok és neked is legyen lehetőséged biztonságosan elmondani a saját véleményed is.

Ezektől... Égetni kezdik a szemem az elfojtott könnyek. Zavarodottan kortyolok az italomba és próbálom elfojtani a sírást. Összeszorul a mellkasom Liam szavaitól. Soha, soha senki egész eddigi életemben nem adott a véleményemre... Főleg nem sajátjával egyenrangúként. Sosem tekintettek önmagukkal egyenlőnek... Annyit képzelődtem erről, annyiszor gondoltam rá és annyira vágytam rá... Erre most tessék. Valaki kimondta. Őszintén. Hátsó szándék nélkül, hogy fontos a szavam. Van súlya az akaratomnak...

Ez... Csodálatos.

Nem tudom szavakba önteni azt a megkönnyebülést amit érzek. Egész életemben csak ezekre a szavakra szomjaztam, ezekért áldoztam minden vérem és verejtékem, most pedig tessék... Tizennyolc év után ebben a rémálomban valaki felébresztett és megmutatta a napot és a fényt.

- Köszönöm... - suttogom megszorítva Liam kezét.

- Igazán nincs mit - fordul felém gondtalan és bíztató arccal ahogy megállunk.

- Ez olyan sokat jelent nekem... - mondom teljesen elérzékenyülve, hajszál vékony hangon.

- Tudom drága, tudom.

Liam közelebb lép hozzám, majdhogynem összenyomódik a testünk ahogy lehajol és a homlokomhoz érinti az övét, majd a szemembe néz és lassan becsukja a szemét.

- Nagyon sokat jelentesz nekem... Te is és a véleményed is - suttogja egyenesen nekem. Csak nekem.

Egyetlen könnycsepp gördül végig az arcomon, és egyszer felszipogok.

Ennyi és semmi több nem történik... A megkönnyebbülés és felszabadultság átveszi az irányítást minden porcikám felett. Kiabálni tudnék, olyan boldog vagyok. Érzem a szabadság tiszta illatát, a melegét, a szellője simogatja a bőröm és ahogy kinyitom a szemem meg is látom a szabadságom.

Csillogó, smaragdként csillogó zöld szemek, hosszúkás, sápadt fehér arc és sötét haj... Liam.

Ő az én szabadságom.

- Menjünk tovább drága. - A hangja szinte simogat ahogy elemeli a fejét az enyémtől és menetirányba fordul.

Bólintok és ezzel folytatjuk sétánkat.

Egészen sötétedésig rójuk céltalanul az utcákat. A papírpoharakat már régesrég kidobtuk, és utunk alatt egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét... Szinte összeforrtunk. Olyan biztonságos és megnyugtató, olyan fantasztikus érezni hogy végre önmagam lehetek és fontos vagyok valakinek.

Akkoris leírhatatlan Liammel sétálni mikor nem is tudunk miről beszélni, a fizikai közelsége épp elég ahhoz hogy ellazítson. Beszélgetni pedig még csodálatosabb. Nem tudom szavakba önteni mennyire egy rugóra jár az agyunk, mintha csak egymás kiegészítésére lettünk volna készítve.

- Lassan szerintem haza kéne mennünk - mondja Liam ahogy visszaérünk oda ahol találkoztunk.

- Máris? - kérdezem elkeseredetten. - De olyan keveset voltunk együtt... Nem akarok még menni - biggyesztem le a számat csalódottan.

- Tudom drága... De ha későn érsz haza apád mérges lesz, vagy valami baj történik veled hazafelé, bármi megtörténhet... Nem szeretném hogy bajod essen. Épp elég látni ezeket az arcodon - simít végig a foltokon.

- Igazad van... - sütöm le a szemem. - De ugye minél hamarabb találkozunk majd?

- Persze, amint csak lehet szeretnélek újra magamhoz ölelni.

- Mi lenne ha a suliban is találkoznánk? - nézek rá csillogó szemekkel. Az olyan jó lenne... Minden szünetben együtt lehetnénk és nem kéne többet kitaszítottként élnem a mindennapjaim.

- Az lehet nem lenne a legokosabb... A suliban nem én vagyok a legnépszerűbb ember és nem szeretném ha miattam még többet piszkálnának.

- Ó... - nyögöm ki elkeseredetten.

- De ilyenkor annyit találkozunk amennyit csak tudunk, oké? - hajol közel hozzám mosolyogva.

- Uhum - bólintok. Az öröme az én arcomra is mosolyt csal, ha tehetném minden percem vele tölteném, de minden lehetséges időponttal is kiegyezek.

Liam elengedve a kezem ölel magához búcsúzóul erősen és kicsit szomorúan. Ő sem akar elválni, érzem rajta. De ettől csak még erősebben szorítom magamhoz és beledörgölöm az arcom a mellkasába, míg ő a fejemre fekteti a fejét ahogy simogatja a hátam.

Azt hiszem döntöttem...

El kell mondanom neki... Ez a legjobb alkalom rá.

- Én is szeretlek - súgom az ölelésbe.

Egy pillanatra Liam teljesen megfagy. Még levegőt is elfelejt venni a meglepettségtől, majd mikor magához tér újult erővel szorít magához.

- Én is Cian, én is... - Az egész testem beleremeg abba ahogy kimondja a nevem. Selymes és simogató, szinte érzem ahogy szavai táncot lejtenek a fülemben és minden érzékszervemen. - Nagyon-nagyon szeretlek.

Ahogy ezt kimondja érzem ahogy Liam is megremeg egy pillanatra... Ő is teljesen elérzékenyült.

Fogalmam sincs meddig állunk így, de szívem szerint a végtelenségig is így maradnék az idők végezetéig. Ez a megcsodásabb érzés amit valaha megtapasztaltam. Az egész testem lázban ég és pihekönnyű, az örömtáncot járó pillangóknak hála a gyomromban amik soha nem látott magasságba emelnek. Olyan mintha az egész elmémet köd borítaná, mégis tisztábban látnék mint valaha.

Ahogy lassan enged az ölelésből veszem el a fejem Liam biztonságot adó, ütemesen lüktető mellkasáról. Még nem veszi le rólam a kezét, csak oldalt a karomon tartja, mintha bezárná a pajzsot körülöttünk ami elválaszt minket a világ összes többi részétől.

- Adhatok búcsúzóul egy szájrapuszit? - kérdezi halvány pírrel az arcán ahogy összeérinti az orrunk.

Szájrapuszit...?

Ettől kicsit megrémülök.

- Nem tudom hogy kell... - suttogom már a szájára.

- Az nem baj... Csak érezni szeretném az ajkaidat... Nem tudod elrontani. - Az egyik kezét az arcomra teszi, a másikkal pedig most már a derekamat karolja át. - Szabad...? - kérdezi újra.

- Szabad - ismétlem őt kicsit habozva.

Erre teljesen lecsökkenti az ajkaink közti távolságot egy röpke másodperc erejéig amíg megpuszilja a szám és a mennybe repít.

- Csodálatos vagy Cian - suttogja ahogy elhúzódik a csók után.

- Te is - préselem ki magamból. Alig tudok szóhoz jutni a most történtek után. A fejem még fel se fogta mi történt, a testem pedig teljesen Liam varázsa alá került.

- Köszönöm ezt a napot... És legyen csodás éjszakád - mondja ahogy tényleg elenged és távolabb lép. - Ahogy hazaérek írok... Addig vigyázz magadra drága.

- Te is... - nyögöm ki ahogy távolodik, majd elköszönünk egymástól és mindketten utunkra indulunk.

Ez... Varázslatos volt.

Azt hiszem ilyen tényleg, teljesen szerelembe esni.