***
Trigger warning: verbális abúzus

Olyan, mintha minden ellenem lenne. Mióta múlt héten történt az eset a részegekkel a karma mintha megutált volna. Apám a szokásosnál többet iszik, eddig egy-két hetente ha leitta magát, most néhány naponta hullarészeg lesz, olyankor pedig nagyon erőszakos és bántó. Hála az égnek az arcom miatt, aminek a fele lilás színben pompázik testi zaklatóm nemigen akad, de szóban teljesen rámszálltak az emberek. Már alig merek elhagyni bármilyen épületet. Egész egyszerűen rémisztő kitenni a lábam az utcára... Főleg a múltkori után. Rettegek attól hogy az újra megtörténjen. Félek mikor botlok bele olyan emberekbe akik nem elég részegek ahhoz hogy elhányják magukat az utolsó pillanatban. Mikor lesz az, hogy nincs kiút és elmennek a megerőszakolásig. Nem tudnék élni a szégyennel. Már attól kiráz a hideg és megremegek ha belegondolok hogy ilyen megtörténhet... És persze hogy ilyenkor lett teljesen kidöntve a betegségtől Lizzy. Még mindig otthon van és gyógyul, amivel nincs problémám, csak így még mindig nincs kit megkérjek hogy elkísérjen ide-oda. Így nem marad más, csak hogy rettegve tegyem ki a lábam az iskola sárga épületéből a tömegbe ahol a legkönnyebb elkapni.

Minden délután ilyenkor úgy érzem mint valami préda az erdőben, a tápláléklánc alján. Egy zsákmányállat, amitől nem akarnak mást csak hogy elejthessék és trófeaként kitűzhessék a falukra. Az egyetlen út a menekülésre, hogyha nem is találkozol a vadásszal. Mert ha észrevesz... Onnan nincs menekvés. Lehet könnyebb, de abban a pillanatban hogy meglátnak, már nincs kiút. Ezért jobb is, ha csak rejtőzködve élem az életem, észrevétlenül.

De persze az esetek legnagyobb részében ez édes kevés. Már távolról látom ahogyan egy férfi elvétve rámpillant és folyamatosan méreget. Nem néz ki túl rosszul, harminc év körül lehet, de azért a megjelenésében nem kevés vészjósló van. Az alkatából simán kinézném hogy alfa legyen. Ahogyan közeledünk egymáshoz egyre csak néz, én pedig lehajtva a fejem próbálok minél jobban úgy tenni mintha nem is venném észre. A zsebembe nyúlva megállítottam a zenét a fülesemben, hogyha hozzámszólna halljam, de tudjak úgy tenni mintha nem venném észre. Teljesen elfordítom a tekintetem, a földet meg az épületet bámulom, a lépteimet pedig alig észrevehetően megszaporázom, viszont ígyis meglátom az árnyékát, amint mellettem megfordul, hogy egyirányba menjünk.

- Helló - szólal meg ahogy felveszi a tempómat.

Úgy teszek mintha nem hallanám, csak figyelem a földet.

- Lenne kedved ismerkedni? - kérdezi, de még mindig játszom a süketet, mikor némileg ingerülten megböki a vállam. Az érintéstől összerezzenek, nem esik jól a legkevésbé sem. Fáj, annak ellenére hogy nem erősen bökött meg, inkább a pánik érezteti ezt velem. - Süket vagy?

- Elnézést, dolgom van - nézek rá egy pillanatra, majd már el is kapom a tekintetem és szaporázva a lépteim megyek tovább, de ő velem gyorsít.

Nem tudok így sokáig sétálni, nincs nekem ehhez erőnlétem. Csupán azt reméltem hogy egy ilyen egyértelmű elutasításra leszáll rólam, a legtöbben ilyenkor tudomásul veszik hogy nem akarok tőlük semmit és lehet hogy kicsit bosszúsan vagy agresszíven, de békén hagynak.

- Igen, velem - teszi egy pillanatra a vállamra a kezem hogy lassítsak, de csak épp annyival megyek lassabban hogy jobban bírjam a tempót. - Szívesen megismernélek közelebbről, mondjuk egy hotelszobában... Mit szólsz? Természetesen én fizetek, de hajlandó vagyok neked is méltányos összeget adni bizonyos dolgokért cserébe...

Be sem fejezte, mikor valaki hátulról átkarolta a vállam és finoman közelebb húzott magához, pár centivel el a rámenős férfitől.

Az egész testemet átjárja a pánik a váratlan embertől. A szívem kihagy egy ütemet, majd eszeveszettül kezd verni, a torkom pedig szinte fojtogat a gombóctól ami benne van.

Oldalra pillantok a férfira aki átkarolt és ismerős alakot vélek felfedezni.

Ilyen nincs. Ezt nem hiszem el. Komolyan mintha vonzanám ezt a srácot... Az alfa az aki legutóbb nekem adta az ingét.

Komolyan, csak ő hiányzott az életemből. Eddig nem tudtam elképzelni hogyan tehetném még rosszabbá a szituációt, de szerencsére ideállít ez a kiszámíthatatlan érzelemmentes srác aki az őrületbe kerget minden egyes mondatával. Folyton. Elég egy mondatot szólnia azon az idegesítően monoton hangján, érzéketlen hangszínnel és arccal, és kész. Kivagyok.

- Szia Chris - mosolyog rám. Chris? Az ki a fene? Mert az biztos hogy nem ez a nevem. A másik meg hogy... Mosolyog? Mosolyog. Mi történt vele? Fejbevágták mióta legutóbb láttam? - Azt hittem már soha nem érsz ide - mondja nekem kedvesen.

Ó... Azt hiszem leesett. Istenem, hogy én mekkora idióta vagyok! Idegrohamot kapok mikor ez segíteni jött ide... Komolyan nem vagyok jól összerakva, majdnem elkezdtem lerázni.

- Ki ez az úr? - pillant a férfira, mire én csak egy kétségbeesett pillantást vetek rá.

- Nem tudom... - suttogom. Nem akarom hogy esetleg bedühödjön a zaklató és nekem essen amiért elárultam hogy nem ismerem... Ígyis, még mindig fáj az arcom a három részeg óta akik összevertek.

Oldalra pillantva látom, hogy némileg dühösen és megvetően rám néz felhúzott szemöldökkel néz rám. Csak összehúzom magam a tekintetétől és magamban remegve imádkozok hogy ne most kezdjen el ütlegelni... Lehet hogy idejött ez az alfa segíteni, de biztos hogy egy verekedést azért még nem vállal be értem.

Erre még közelebb húz magához az alfa, így megint távolabb kerülök az idegentől.

- Talán valami gond van? - kérdezi mosolyogva.

- Nem, nincs semmi, azt hiszem tévedés történt - lép el tőlem a férfi.

- Igen, én is azt hiszem - bólint kedvesen, de valahol mégis van benne némi vészjósló.

Egyet intve erre el is megy az idegen, amitől kicsit eltávolodik tőlem az alfa, így nem préselődik hozzám az egész teste, csak a vállamat karolja.

Ahogy hátat fordított nekünk a férfi, az alfa már el is hagyta a mosolyt és ugyanolyan rezzenéstelen, érzelemmentes arccal bámul maga elé.

Abban a pillanatban hogy eltűnik az idegen egy sarkon, már le is veszi a kezét rólam és távolabb lép.

- Öhm... Köszönöm... - mondom a földet nézve. Akkoris ha egy ijesztő paraszt, nem ez az első hogy segít nekem... Egy köszönöm kijár neki.

Érzéketlenül rám emeli a tekintetét, bámul egy darabig, majd bólint.

Ezért megérte rávenni a szorongó fejemet hogy megköszönjem... Semmi jele annak hogy tényleg jelentene neki valamit hogy ezt mondtam.

Nem merek megszólalni, és nem is nagyon van mit mondanom. Nem nagyon figyel rá ha beszélek hozzá, vagy legalábbis nem mutatja semmi jelét, ami rosszul esik. Eleve nagyon rémisztő az egész lénye és mellé ez az érthetetlen személyiség... A kiszámíthatatlansága megijeszt. Nem mintha lobbanékonyság, agresszió, vagy hasonló tenné kiszámíthatatlanná, csak érzelmek vagy mimika nélkül nem tudok semmire támaszkodni hogy megítéljem mit érez... És ez hátborzongató.

Egyszer még rám pillant, majd bólint egyet és lelassítva elmegy.

Vagy legalábbis remélem, hogy elmegy.

Visszakapcsolom a zenét és nagyot sóhajtva sétálok a villamosmegálló felé. A ritmusos dallamok egészen megnyugtatnak, kiürítik a fejem és ellazítják görcsölő mellkasom.

Teljesen megfeledkezve magamról és a külvilágról sétálok, amíg valami furcsa érzés el nem kezd zavarni.

Mintha követne valaki, vagy figyelne.

Sokszor van ilyen, omegaként elég paranoiás lettem az évek során, legtöbbször azonban ahogy hátranézek nincs ott semmi, csak az elmém játszik velem amiért teljesen elfeledkezek néha a világról.

Most azonban valaki tényleg néhány méterre tőlem követ ahogy szuggerál.

Szőkésbarna haj, sötét farmerruhák, és az az ismerős, rémisztő tekintet.

Ez azóta követett? Komolyan?

Tényleg nem oké ez az alfa. Nagyon nem.

Ahogy hátranézek a tekintetünk találkozik, de velem ellentétben neki esze ágában sem volt elkapni a szemét rólam.

Gyorsabban sétálok, egyenesen a villamosmegálló mellett ahol fel kellett volna szállnom. Hülye leszek elárulni neki milyen villamossal járok.

Néhány perccel később sem múlik a szuggeráló érzés, így újra hátrapillantok... Ugyanúgy, ugyanazzal az arccal, ugyanolyan távolról követ.

Ezt még néhányszor eljátszuk mikorra elegem lesz és visszafordulok, majd néhány méterrel a megálló előtt megállok és hátrafordulok.

Hogyha valami szexuálisat, vagy erőszakosat akarna már akkor elrabolt volna mikor az előbb ott volt az a pasi, tehát most már nem értem mit akar, de idegesít és frusztrál. Csak jött mögöttem egyetlen szó nélkül, még az se volt célja hogy ne vegyem észre, mert akkor másképp reagált volna mikor hátranéztem... Vagyis legalább reagált volna valamit. Bármit. Most már nem érdekel mit, csak mondjon valamit, vagy mutasson valami érzelmet, bármit, ha kell akkor teperjen le, de ez már tényleg megijeszt.

Mélyen a pulóverem zsebébe süllyesztett kézzel nézek rá. Nem a szemébe, abba akarva sem merek, csak lyukat égetek néhány méterről a mellkasába.

Még ez sem zavarja. Komolyan, miből van ez? Belül csak vattacukor van a testében, vagy csavarok? Őszintén, fogalmam sincs.

Mikor erőt veszek magamon, megállítom a zenét és odakullogok hozzá.

Kikapom a fülhallgatóm a fülemből, és ráemelem a tekintetem.

- Na jó... Mit akarsz tőlem? - kérdezem, de ahogy ezt kimondom és ő csak megmozdul hogy kitámassza magát az egyik lábán, minden bátorságom ami eddig ott dübörgött az ereimben elillan.

Érzéketlenül pislogva figyeli az arcom, mintha az érzéketlen álarc mögött a szemében látnék némi értetlenséget.

- Figyeltelek - jelenti ki egyszerűen.

Ettől kicsit megijedek és egy lépést hátrálok. Figyelt...? Mármint ez eddigis egyértelmű volt, de így... Olyan mintha úgy figyelt volna hogy mindenhova követ észrevétlenül és azt is tudja mikor megyek el a mosdóba.

Tényleg valami pszichopata lehet? Simán kinézem belőle, de... Nagyon rémisztő. Nem tudnám elfogadni, ilyen nem történhet meg.

- Az előbb. A férfi zaklatott, szóval segítettem lerázni. Azóta figyeltelek. Abból kiindulva veszélyben vagy egyedül, ezért utánad jöttem.

- Így? - szalad ki a számon kicsit ingerülten, pedig igazából csak kicsit félek.

- Hogy?

- Egy szó nélkül bámulva követtél.

Mint valami elmebeteg - teszem hozzá magamban. Ezt már kimondani azért nem merem, az előbbit is épp elég veszélyes volt kimondanom.

- Nem akartalak megijeszteni.

Persze. Ezért játszott pszichopatát, aki teljesen rám van kattanva. Egyértelmű, nem akart rámijeszteni, mégis sikerült.

- Elég sok gondod van zaklatókkal - jelenti ki, erre csak egy kisebbet bólintok. - Nem akartam én is annak tűnni.

Ettől az egekbe szalad a szemöldököm. Nem akart? Tényleg? Miféle ember ez? Nem érzi hogy az, ha valakit idegenként egy szó nélkül elkezdünk követni és bámulni az eléggé kimeríti a zaklatás fogalmát?

- De ha zavar nem csinálom többet.

Csapdát sejtek. Nagy csapdát.

- Ha megmondod hogy hívnak már most elmegyek.

Mit akar a nevemmel? Lenyomozni? Kutatni utánam? Ténylegesen zaklatni?

- Bejelöllek facebookon. - Úgy tűnik paranoiás vagyok. Teljesen paranoiás. Agyamra ment az omega élet.

- Öhm... Cian* Hughes - motyogom.

Végre valahára egy enyhe elégedettséget vélek felfedezni az arcán, de ez is alig látható.

- Cian Hughes. Én Liam vagyok. Otthon bejelöllek facebookon.

Jól láttam egy enyhe mosolyt az arcán? Képzelődnék, vagy tényleg, komolyan mosolygott egy pillanatra?

Igazat mondott azzal hogy ezután békén hagy, mert egy biccentéssel, érzéketlen arccal távozik.

Végre. Azt hittem ha egyedül hagy akkor könnyebb lesz a lelkem és biztonságban fogom érezni magam, a távozása mégis valamiért szorongató érzést hagy a mellkasomban, nem tudom miért.

Azzal a reménnyel teszem vissza a fülhallgatóm és a zeném hogy az majd a hazaúton eltereli a figyelmem és lenyugtat, azonban a háromnegyed órás utamon sikerül lefejelnem a kapaszkodót a villamoson és a buszon is, amitől a lilafoltok az arcomon hasogatva jelzik hogy valami csoda folytán ma sem tűntek el.

Ahogy felkaptatok az emeletre ahol a kissé lerobbant lakásunk van. Az ajtóban elfog a szorongás. Apám biztosan itthon van, hiszen szinte soha nem mozdul ki itthonról. Soha nem tudta feldolgozni hogy omega lettem. De annak ellenére hogy ő is és anya is béták, még mindkét nagymamám omega, ami valamivel megnövelte az esélyét annak hogy én is az legyek... Biztosan rosszul érintette mikor megörült annak hogy fia lesz, majd miután megszülettem kiderült hogy az a fiú omega lett.

Benyitok, leteszem a cipőt az előszobában és már ahogy pár lépést teszek látom ahogy a nappaliban tesped a fotelben. A körülötte heverő néhány sörösdoboz elárulja hogy nincs teljesen józan állapotában, de azért nem is néz ki hullarészegnek, mondjuk ez nem zárja ki azt hogy ma még az lehessen.

Ilyenkor fogalmam sincs hogy azzal járok jobban ha köszönés nélkül csak elhúzok előtte és a tévé miatt észre sem vesz, vagy egy köszönés után megpróbálok a föld alatt közlekedve eljutni a hűtőig, majd a szobámba. Mindkét verzióra volt már pozitív és negatív reakció is... Szóval szerintem nagyrészt nem rajtam múlik.

- Szia - intek neki egyszerűen, rá se nézek sokáig, nem akarom bámulni vagy kirívóan pásztázni. Amúgysem tartogatna semmi újat, egy koszos felső, izzadtság és alkoholszag, meg egy boxer. Ebben a divatkorszakban rekedt már jópár éve.

- Így mentél iskolába? - néz végig rajtam undorral.

- Mi a baj vele? - pislogok értetlenül. Tök egyszerű ruhák... Egy farmer, rövidujjú, rajta egy fekete pulcsi kicipzározva, nyaklánc meg egy choker. Nem a legférfiasabb, de azért iskolába nem valónak a legnagyobb rosszindulattal sem mondanám.

- Ha kurvának készülsz az égvilágon semmi - horkantja. Komolyan mint egy disznó... Szívem szerint letagadnám hogy ez az ember az apám.

- De ez nem is kurvás... - motyogom végignézve magamon. Kissé idegesen megmarkolom a pólóm alját, most már biztos hogy nem kerülöm el hogy összevesszen velem...

- Ez? - röhög fel. - Ideje lenne eldöntened hogy ribanc akarsz lenni, vagy legalább nyomokban férfi, mert az én házamban biztos hogy nem fog lakni egy olcsó útszéli!

Az ő háza... Persze. Lehet hogy az ő nevén van, de hogy ahhoz hogy a számlák ki legyenek fizetve semmit nem tesz hozzá az biztos.

- Jó... - mondom lesütött szemmel.

- Mi ez a hangnem?! - kiáltja felháborodva. Semmi offenzívet nem szántam pedig bele.

- Bocsánat - suttogom.

- Nekem te ne feleselj! Ameddig az én tetőm alatt élsz, az én kenyeremet eszed addig az én fiam vagy és velem így nem beszélsz!

Válaszolnék, de ha azt mondom hogy nem feleseltem biztos hogy bedühödik és idejön, amiből én jönnék ki fájó testtel.

- Többet nem lesz ilyen... Megpróbálok megszűnni - motyogom elharapva a végét.

- Azt ajánlom is - morogja oda most már a tévét nézve.

Csendesen odakullogok a hűtőhöz, mellette a mosogatóban meglátom a nagy rakás mosatlant. Persze hogy nem mosogat el maga után apám, miért is tenné? Elhúzva a számat kiveszek az apró fagyasztóból egy csomag fagyasztott zöldséget hogy az arcomhoz nyomhassam a szobámban, majd a hűtőben keresek magamnak valamit enni. A legkevésbé sem vágyom rá hogy a szükségesnél tovább legyek egy légtérben apámmal, de ha nem eszek záros határidőn belül tényleg rosszul leszek. Tegnap reggel volt utoljára hogy mikor anya itthon volt bevittem egy szendvicset a szervezetembe, azóta semmit.

Nem túl sok dolog van a hűtőnkben, csak ami feltétlen szükséges. Szerencsémre éppen találok virslit, amit a mikróban megfőzök, mellédobok egy paradicsomot és kevesebb mint egy perc alatt már be is sunnyoghatok a szobámba, ahol az ágyban ülve, telefonnal a kezemben elfogyasztom. Lenne íróasztalom is, az ablakkal szemben, de borzasztó kényelmetlen a szék, szóval igazából mindent az ágyamban csinálok.

Ahogy nézegetem az értesítéseim, azonnal szemetszúr amit a facebook küldött.

Liam Doyle ismerősnek jelölt.

Ez biztos az alfa... Teljesen el is feledkeztem róla.

A szememnek nyomva a zöldségeket nyomok a profiljára.

Ez egyértelműen ő.

Egy teljesalakos, kiállítási minőségű kép, félsötétben, féloldalasan áll a kamerának fekete ruhában, a földet nézve. Igen, ez teljesen jól tükrözi a személyét.

Azon túl hogy alfa, egyedülálló és egy gimibe járunk nem nagyon tudok meg semmit róla, összesen ez a második profilképe, szeptember előtt pedig nem posztolt semmit, a facebook szerint akkor hozta létre a pofilt.

Visszajelölöm, de csak azért mert úgyis megtalál ha nem teszem.

Alig telik el néhány perc, mikor már kezdenék elmerülni a youtube shorts feneketlen világában és üzenetem jön tőle.

Egyetlen hi feliratú matrica az avatarjával.

Kicsit tétovázva, de visszaköszönök neki. Kíváncsi vagyok mit akarhat. Eddig nem úgy nézett ki mint aki kifejezetten magától akarna vagy tudna bármiről beszélni. Mondjuk a hátránya az elektronikus kommunikációnak az esetében legkevésbé sem jelent hátrányt, mert az arca vagy a testbeszéde élőben sem tükröz semmit.

Liam
Szép a profilképed 😄

Mi ez az emoji hirtelen? A valóságban lehetetlen hogy ilyen arcot vágjon, vagy úgy egyáltalán hogy ilyet mondjon. Amúgyis, ezt hogy érti? Hogy az arcom szép, hogy csak ezen a képen szép az arcom, vagy hogy mint kép ez szép? Összezavar... De azért valamit válaszolnom kell neki ha már megnéztem.

Cian
Köszi, a tied is jó lett

Liam
Köszi 😃
Izé...
Nem akartalak megrémiszteni a maival, csak elég védtelennek tűntél és nem akartam hogy valami történjen annak ellenére hogy tudtam hogy nem vagy biztonságban 😅
Nem állt szándékomban rád mászni vagy ilyesmi
De többet nem fordul elő, ígérem

Na jó, komolyan megijesztenek ezek a fejek. Szó szerint kiráz tőlük a hideg. Nagyon nem olyan a stílusa mint a való életben. Biztos hogy ez ő? Csak ő lehet, a profilja meg amiket elmond teljesen stimmel. De ahogyan beszél... Ez kívül esik a személyiségén. Meg a bámulás. Minimum úgy képzelném el, hogy több perces szüneteket tart hogy bámulja a képernyőt, vagy mondjuk küld hatszáz szempárt minden üzenetnél.

Ha képes normális is lenni, akkor mégis mi az élet üt belé amikor élőben beszélünk, vagy egyáltalán amikor látom? Több személyisége van, vagy mi?

Teljesen összezavar. Tényleg tanácstalan vagyok hogy mit gondoljak róla.