Hyunjin az egész másnapot Changbinnál töltötte; rengeteget beszélgettek, közösen főztek ebédet, majd klisésen összebújtak és több romantikus, nyálas filmet is megnéztek. Rettenetesen idilli volt a hangulat, mely belepte a gyorsan rohanó órákat, s emiatt a kellemes délelőtt miatt érezte azt a magas, hogy minden sínen van, semmi rossz nem történhet velük mostanában - ennél nagyobbat pedig nem is tévedhetett.

Abban a pillanatban kapták el a kellemetlen emóciók, s rohamozták meg kérdések százai, amint megpillantotta a kisebb nevét készülékén, majd miután felvette, meghallotta sírástól berekedt hangját s annak szipogással vegyült mélységét.

- Szia - suttogta a kagylóba a pasztell, miközben telefonját szorongatva járkált fel-alá a szobában; úgy érezte, ha nem beszél valamelyik fiúval, belehal a távozásuk okozta hiányba. - Esetleg zavarlak titeket? - kérdezte félve.

- Dehogy, hercegnő - eszmélt fel Hyu döbbentségéből, s bénácska mozdulatokkal invitálta maga mellé szerelmét, majd kihangosította Felixet, hogy ne csak ő hallja mondandóját. - Itt van Binnie is, hallgatunk téged. Veled vagyunk, jó? - fogott párja kezére, aki lágyan cirógatta meg a puha, izzadtságtól gyöngyöző tenyereket.

- Annyira rossz itthon lenni - bukott ki a kicsiből, miután visszaemlékezett arra, milyen boldog is volt az idősek társaságában; valósággal szárnyalt. - Mindent megcsináltam amit mondtak, de semmit nem kaptam érte! Még egy köszönömöt sem! Folyamatosan le vagyok szólva, minden miatt én vagyok a hibás. Nem bírom tovább - zokogta, majd tenyerébe temette arcát; túl sok minden gyűlt össze az utóbbi idők alatt s most ért el odáig, hogy nem tudja bent tartani bajait; ki kell adnia magából, miért is olyan, amilyen a hétköznapokban. - Az egész életem egy romhalmaz - amint ezt kimondta, Bin erősebben szorította meg a magas kezét, ki megértette a reakciót; ugyanúgy aggódott a kicsi miatt, mint szerelme. - Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek - lehelte elhaló hangon, s a falnak dőlve csúszott le azon; amint találkoztak végtagjai a hűvös padlóval, homlokát térdeinek döntötte, majd reszketegen fújta ki bent rekedt levegőjét. Az idősek hirtelen azt sem tudták, mit válaszoljanak, hisz túlságosan fájdalmas volt azt hallani, hogy így vélekedik magáról a fiú; fájdalmas volt realizálni, hogy talán sosem fogja felfogni, mennyit is ér valójában, mennyire káprázatos.

- Hallasz engem, Lixie? - tette fel a kérdést a legidősebb, melyre válaszként egy reszketeg igent kapott. - Nem vagy felesleges és soha ne gondold azt, hogy nem kellesz senkinek! Sajnálom, hogy nem értékelnek a szüleid, de ők sajnos ilyenek. Próbálj meg azokkal foglalkozni, akik veled vannak... Csak próbálj meg arra gondolni, hogy mi itt vagyunk neked. Mindig. Rendben? - húzta félmosolyra ajkát, ahogy egyre kezdett halkulni a vonal másik végéről jövő sírás.

- Én... Köszönöm - motyogta meghatottan a fiú, ahogy átjárta valami különös megnyugvás; szerette ezt az ismeretlen, de meleg emóciót érezni, nem vitás.

- Tudom, éles váltás, de nem szeretnél kiszabadulni a fogságból, királylány? - törte meg a beálló csendet Hyu, s az ötlet hallatán felcsillant Changbin szeme; tudta, hogy megemlítették a fiatalnak a találkozás lehetőségét, de fogalmuk sem volt róla, hogy élne-e a lehetőséggel vagy sem. Dehát ilyen az élet; próba szerencse, nem?

- Hogy érted? - rázta meg tincseit az alacsony, ahogy felpattant a földről; hirtelen lett izgatott s felejtett el mindent, mely megkeserítette lelkét; csak a szerelmesek számítottak neki.

- Gyere át hozzánk, Lix! Hozz cuccot, és holnap együtt tudnánk menni suliba is! - egészítette ki magát Hyunjin, ahogy párjára kacsintott; egy rugóra járt agyuk, s le sem tagadhatták, mennyire szeretik egymást.

- Ha elkülditek a címet, szívesen - vallotta be vörösödve a pici, miközben visszaemlékezett a néhány estével ezelőtti történésekre; lelke is beleremegett s alhasa is bizseregni kezdett, amint eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor ajkához tapadtak az idősebbek. Ám hiába ezen kellemes emlékek, nem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy egymás háta mögött cselekedetek; miatta csalták meg a másikat s kerültek majdnem párkapcsolatuk szélére.
Emiatt hirtelen akarta visszamondani beleegyezését, de már csak egy gyors elköszönésre és címküldésre futotta Changbintól; amint érzékelte, hogy egyre nagyobb sóhajokat vesz a fiatalabb, tudta, minél előbb bontania kell a vonalat, hogy ne tudja visszavonni az igenlő választ.

- Alig várom, hogy itt legyen, bébi - lehelte Changbin a magasabb fülébe, amint letette a készüléket, majd egy édes, szerelmes csókot nyomott a délelőtt megtépázott felületre. Rendre meg is simogatta a pacákkal tarkított bőrt, s mosolyogva vizslatta a kész remekművet; hiába tudta, hogy kedvese szülei nem nagyon rajonganak az ilyen dolgokért s egyenesen gyűlölik őt, szerette érzékeltetni velük, hogy mégis kihez tartozik a fiatalabb; nem tudja szétszakítani őket senki.

- Szerinted mennyi idő, amíg ideér? - tapadt rá Hyu Bin ajkára, s amint elvált tőle, azonnali válaszra várt; türelmetlenség apró szikrái kezdet vérében pattogni, ahogy megjelent elméjében a kép, melyen a kanapén együtt ülnek, s isten tudja mit csinálnak még; hárman, szerelemtől megrészegülve.

- Ha most indul, olyan húsz perc. Úgyhogy addig össze kéne szedned magad - csapott rá az idős a fiatal fenekére, s amint az felkelt helyéről, vigyorogva sasszézott be közösen használt szobájukba, majd hétköznapi, de annál hangsúlyosabb darabok után kutatott; nem akart úgy kinézni, mint aki most akar kiszabadulni egy night clubból, de mégis meg akarta adni a módját a találkozónak.

Az alacsonyt nem izgatta ennyire a ruha választás témája - nem foglalkozott sokat otthoni kinézetével -, így inkább a lakás különböző pontjait kezdte kicsit rendbe szedni, hogy ne tűnjön olyan használtnak és rendetlennek; hiába éltek apjával ketten egy fedél alatt, a férfi szinte sosem volt otthon, így nem volt egyszerű a tisztaságot fenntartania.

Eközben Lix azonnali öltözködésbe kezdett s hátizsákjába pakolta a szükséges holmikat; tudta, hogy nem akar hazajönni estére, így próbálta minél összeszedettebben összerámolni gönceit. Nem foglalkozott már azzal, hogy színtelen, férfias ruhákat keressen - hisz nem volt rá több oka -, így felettébb egyszerűen ment neki minden; szettenként voltak összeállítva a textíliák szekrényében. Minden gondolkodás nélkül dobálta bele zsákjába dolgait, majd a fürdőbe sietett; szükséges sminkszereit, kencéit pakolta magával úgy, hogy véletlen se vigyen el olyan dolgokat, melyeket ketten használnak testvérével - nem akarta, hogy a kiállhatatlan lány veszekedéssel fogadja majd otthon, mikor hazaténfereg.

Mikor késznek érezte magát, nagy mosolyt villantott a tükörbe s bolyhos sapkáját szinte ráhúzva fejére indult el az alsó szintre imádkozva, hogy szülei nehogy a konyhába legyenek; egyenesen gyűlölték, ha nem volt otthon és nem ugráltathatták kedvükre -
de valahogy mindig megoldotta, hogy ne bukjon le.

Most is így történt, surrannóit felkapva, lila zokniban szaladva szántotta fel a betont, majd lépett ki a kapun, s amint a külső védelmi vonalhoz ért, diadalittas görbülettel ajkán húzta fel tornacipőjét jégcsappá fagyott lábaira, majd GPS segítségével a pár felé vette az irányt. Hálát adott az égnek, hogy nem kell sokat sétálnia az alacsonyabb lakásához; mondjuk mindegy lett volna hol él, hisz ha napok kellettek volna az eljutáshoz, akkor is elindult volna, így a késői ima feleslegesnek is hatott. Fülhallgatóját kigobozva, fütyörészve szedte lépegetőit, s egyre jobban érezte magát; tudta, hogy a szerelmesek nem fogják bántani.

Nagyjából fél óra volt, mire a társasház elé ért - hisz magához hűen eltévedt egyszer-kétszer -, s annyira kifáradt sétálás közben, mintha a maraton egyik versenyzőjeként érkezett volna célba; de megérte, hisz értékes volt a díj - amint benyomta a kapucsengőt, azonnal kattant egyet a zár s ki is nyílt előtte a nyílászáró. Sebesen szedte a lépcsőfokokat, miközben próbálta kitalálni, mégis merre menjen; nem volt könnyű dolga, de amint megpillantott egy rajzolt térképet az épületről, megkereste a megfelelő szárnyat, s rögtön afelé vágtázott. Hevesen dobogó szívvel, elakadó lélegzettel kopogtatott a bejáraton, s amint annak kulcsa kattant, hirtelen lett vöröses orcája.

Meleg mosollyal ajkán invitálta be Changbin, aki rögtön levetette róla kabátját s mindent segített neki a helyére tenni.

- Üdvözöllek nálam, hercegnő - vakarta meg zavartan tarkóját a fiú, ahogy beharapott ajkakkal járatta végig tekintetét az előszobán; reménykedett benne, hogy a kicsi is szeretni fogja az elé táruló látványt.

- Ez gyönyörű! - bukott ki a fiatalból, miközben minden helyiségbe benézett; letisztult, karakteres és sötét; minden, mely tulajdonosát jellemezte.

- De nem olyan gyönyörű, mint ez - reflektálta Bin, melyet először nem értett a pasztell, de amint a konyhába értek, realizálta, miről is beszélt az idősebb.

Hwang Hyunjin állt a pultnál, háttal mindenkinek, miközben valami a keze alatt sercegett; tényleg csodálatos látványt nyújtott, ahogy egymagában sertepertélt a tűzhely mellett - de mindkét fiatal tudta, hogy ennél csodálatosabb is lehet; csak akarniuk kellett.

Hello, Guys.
Megjöttem a kövi résszel, yeeey
Nagyon imádom, remélem nektek is tetszik!
Véleményeknek mindig nagyon örülök, így most is szívesen fogadom őket, hihi.
Csókollak titeket, puszi.