Elveszett.

Ez volt az első szó ami átfutott Lee Felix agyán, miután kiszabadult a kémia terem fullasztó közegéből és a gyerekektől hemzsegő, mindig veszekedéstől, civakodástól tajtékzó ebédlőbe sietett. Kapkodva, szinte oda sem figyelve pakolta be tanszereit a szekrénybe, s majdnem ott is hagyta táskáját, melyben ebédje és leckéi pihentek.

Nem tudta megmondani, mégis mi üthetett belé, mégis mi miatt lett ennyire szétszórt a napok folyamán, de érezte, valami nagyon nem stimmel elméjével; nem kívánt alkatrész került a gépezetbe. Először észre sem vette a változást, de idővel tudatosult benne, hogy már-már úgy viselkedett, mint akit bármelyik pillanatban felkelthetnének, s közölhetnék, hogy csak egy mesterkélt álomban volt része. Még mindig nem tudta felfogni, hogy a közös munka nem csak egy önnön maga által kreált idea, hanem a valóság egyik alappillére; még mindig nem jutott dűlőre abban a kérdésben, mégis mit tegyen ebben a szokatlan helyzetben.

A néhány nappal ezelőtt lezajlott esemény még mindig élénken élt emlékeiben, s amint csak egy óvatlan, röpke pillanatra behunyta szemeit - pihenés néven -, rögtön meg is jelent elméjének vásznán az a bizonyos jelenet, melyben az alacsony fekete hozzáér pufók arcához és megsimogatja a tökéletes, halovány csillagokkal tarkított felületet, s közben hevesen kalapáló szerkezettel mustrálja kipirult valóját - ám minden egyes esetben realizálnia kellett, hogy ez csak egy egyszeri eset volt; többször nem fog előfordulni, bármennyire is reménykedik ennek az ellentettjében. Hisz ez az önzetlen, édes gesztus nem a "nagybetűs" szerelem miatt született; s a gyengéd szavak sem a viszonzás jegyében hagyták el az idősebb ajkait - és itt kezdődött a probléma, melynek úgy nézett ki, sosem lesz igazi, valódi megoldása.

Egy félreeső padot választott magának - ahol még csak egy lélek sem tartózkodott -, s táskájából pakolt ki az aznapi evéshez; régebben mindig a menzai kosztot fogyasztotta és a nagy, menő társaságok tagja akart lenni, aki mindig a legjobb asztalokhoz kapott meghívást. De ahogy az idők folyamán a kigyúrt hústornyok észrevették, hogy milyen kis gyenge és törékeny fizikummal rendelkezik, rendre elvették ételeit vagy éppen zsebpénzét tulajdonították el tőle, miközben undorító, degradáló dolgokat vágtak fejéhez.

Ha valaki végignézett rajta, rögtön szemet szúrhatott neki, hogy a rózsaszín tincsek és színpompás ruhák alatt egy rettenetesen sovány, már-már kórosan elfogyott test lakozik. Nem vett tudomást erről a szívszorító tényről, bármennyit is cseszegették vele osztálytársai - hisz ők voltak azok, akik önnön utálatát kiváltották; miattuk vált azzá, aki. Mindig is tagadta azt, hogy az iskola akár egy fikarcnyit is megváltoztatta volna - esetleg valamit eltorzított volna benne -, de elfojtott gondolataiban mégis néha-néha megjelent egy apró, alig hallható hang, mely ennek az ellenkezőjét állította.

Mielőtt elkezdhetett volna még mélyebbre csúszni önsajnálatában és felhergelni magát a múltbeli események miatt, megemberelte magát, s egyik szendvicsét majszolgatva figyelte meg folyton mozgásban lévő környezetét; ahogy a sürgő-forgó gyerek hadot pásztázta, úgy mosolyodott el, s kezdett kacagni saját poénján. Teljesen olyanok voltak a lézengők mint a hangyák, akikre egy jó adag rovarirtót szórtak, s hagyták, hogy szép lassan feleméssze őket a természet.

Ám jó kedve nem tartott sokáig, hisz padjára nagy csattanással csaptak le valamit; ijedten kapta fel fejét, s ahogy realizálta, mégis ki áll vele szemben, félelem járta át minden egyes porcikáját; Bang Chan került látómezejébe - szinte vicsorogva; személyesen.

- Hogy vagyunk ma, hercegnő? - ahogy meghallotta a gúnyos hangsúllyal kiejtett becézést kicsusszanni az idős ajkai közül, úgy rettent meg, s remegve konstatálta, hogy milyen hányingerkeltőnek is hatott tőle ez a szó; Changbin teljesen más értelmet adott jelentésének.

Nem szólt, nem válaszolt semmit sem; úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést, s látszólag nyugodtan eszegetett tovább - azt hitte, hogyha meghúzódik és lapít, otthagyja az idős és nem bántja; de sajnos nem így lett. Ez a félresikerült stratégia mérhetetlen haragra gerjesztette a magast, s az gyöngyökkel tarkított gallérjánál fogva húzta fel a kicsit, s emelte egy vonalba szemeiket; Felix reszketett, mint a nyárfalevél és torka is összeszorult - valósággal rettegett attól, mi vár rá megint. Szorosan, reflexszerűen zárta össze szembogarait, s várt a hatalmas csattanással kísért ütésre, hogy aztán újra a mosdóba siethessen, s rendbe tehesse magát; ám az ismerős kéz csak nem közeledett s csak nem érintette - becstelenítette - meg. Amint a padlóra hullott - s elengedték az izmos karok nyakát - csak arra lett figyelmes, hogy Hyunjin vöröslő arccal, égnek álló tincsekkel, üvöltve püföli öklével a felettük járót, aki a meglepettség miatt mozdulatlanul fogadja a kíméletlen ütéseket, s annyi ereje sem volt, hogy visszatámadjon; csak tompán fetrengett a flaszteren.

A rózsaszín kapkodva a levegőt kaparta fel magát a földről, s öntudatlanul akart áttörni az időközben kialakult tömegen, hogy leállíthassa a felbőszült fiatalt; de nem járt sikerrel, hisz mire odaérhetett volna, Changbin párjával együtt szívódott fel, tűnt el a folyosó végén, s a másik, vérben tocsogó fiú sziszegve, káromkodva hagyta el az iskola területet.

Felix tanácstalan volt és mérhetetlenül összezavarodott; hiába jártak agytekervényei rendre, nem tudta megmondani, mi miért történik körülötte, s fogalma sem volt, mégis miért támadt rá a magas Chanra; titkon azt remélte, hogy talán az ellene alkalmazott erőszak az oka mindennek, s nem csak jókor volt jó helyen a fekete.

Mindeközben Hyu dühtől rázkódva, zihálva haladt az orvosi szoba felé, miközben kedvese kézen fogva kísérte - akinek halvány lila gőze sem volt, mégis mi pattant el ennyire a kisebben. Hisz rengetegszer végignéztek ilyen s ehhez hasonló jelenteket az iskola falai között, de egyszer sem fajult tettlegességig a nem tetszés kinyilvánítása. Furcsa érzés kezdett terjedni Changbin mellkasában ahogy leült a fehér, sterilen borított székre, s a fiatalabb térdeit simogatva próbált rájönni, mégis miért tette azt, amit.

A magasabb pedig egyenesen rettegett attól, hogy mi várja; rettegett barátjára pillantani, így halkan felszisszenve engedte, hogy a védőnő lomha mozdulatokkal fertőtlenítse sebeit, s kettesben hagyja őket; a hölgy is érzékelte a feszült légkört, így úgy határozott, hogy nem akarja annál tovább zavarni a szerelmeseket, ami feltétlenül szükséges. Észrevétlenül libbent ki az ajtón, s ott is hagyta őket, miután végzett.

- Haragszol rám? - törte meg a csendet a sérült, ahogy ráhelyezte fertőtlenítőtől pettyező ujjait a másik kézfejére, s az eres felület simogatásába kezdett. Changbin csak halványan rázta meg fürtjeit, s egy puszit nyomott a felszakadt bütykökre.

- Büszke vagyok rád, baba - vallotta be melegséggel hangjában, melytől Hyu szíve azonnal hevesebben kezdett dobogni, s hagyta, hogy az a kellemes, szerelemnek nevezett katyvasz átjárja tetőtől-talpig. - Tetszett, hogy nem csak néztél, hanem cselekedtél is... Hisz akármennyire megszokott ez köreinkben, a gyengékkel való cseszekelődés undorító dolog - A Felixszel való verekedés undorító dolog. Egészítette ki magát fejben, s azon nyomban rá is tapadt szerelme ajkára; a csók lassú, mégis szenvedélyes volt, s annyi érzelmet, annyi elnyomott érzést tartalmazott, hogy majdnem megszédítette a kisebbet. Lustán, ráérősen jártak táncot érzékszerveikkel, s folytatták is volna a csatát, ha nem hallanak meg egy kellemetlen, szinte sikításra hajazó kopogást. Csalódottan vált el Hyu Changbintól, aki csak nagy sóhajjal nyitotta ki azt ajtót; ám ami ott fogadta őket, minden pénzt megért, s ezer meg ezer koppanást végig hallgattak volna, ezer meg ezer csókot hagytak volna félbe, ha tudjak, ez a vége. Felix állt az ajtóban, s zavartan toporgott a küszöbön, ahogy lila hátizsákjának pántját kezdte rendre igazgatni.

- Sziasztok - motyogta, ahogy belépett a szobába, majd amint meglátta a felszakadtan éktelenkedő bőrt a magas kézfején, rögtön mellé sietett, s engedély nélkül fogta tenyerei közé a felületet. Hyunjin szíve majd kiszakadt a helyéről, s titokban Changbin ketyegője is így cselekedett; megbabonázva figyelték a kisebbet, aki könnyeit visszanyelve nézett a majdnem fekete, még mindig homályosan csillogó szemekbe. Sajnálat, bűntudat és önutálat keveredett arckifejezésében, melyet legszívesebben a másik kettő csókokkal tüntetett volna el; de tudták, nem tehetik meg. - Annyira sajnálom, hogy miattam történt ez az egész - pityeredett el, ahogy pici ujjait összekulcsolta a magaséval, s könnyes arcát szabad tenyerébe temette.

- Nem a te hibád - kelt védelmére rögtön a kisebb, akivel barátja összemosolygott a hirtelen, kedves gesztus végett. - Már előbb kellett volna cselekednünk. Nem igaz, bébi? - fordult szerelméhez, s miközben puszit adott az alacsonyabb feje búbjára, keze észrevétlenül kúszott a rózsaszín alkarjára és finom, pihekönnyű simogatásba kezdett.

Nyugalom.

Ez volt az érzés, ami Lee Felix kicsiny testét megbolondította, ahogy a mellette lévő fiatalokat figyelte, akik szinte egymás szájából lélegeztek - nem zavartatva magukat -, miközben a még mindig tartó lágy cirógatás miatt elméje egy teljesen katartikus, egységes romhalmazzá lett.

Szeretett volna még ebben a hihetetlen helyzetben maradni; szerette volna minden napját így eltölteni - ilyen szeretetben és gyengédségben úszva.

De tudta, ez még egy másik életben sem lehetséges; majdnem össze is tört ezen tény miatt hatalmas, megrepedt, üvegből készült szíve.

Hello, Guys
Nagyon belelendültem az írásba, szóval yeeeeey
Remélem tetszik, véleményekre kíváncsi vagyok, mint mindig.
Remélem a következők nem fognak csalódást okozni és szívesen olvassátok.
Csók mindenkinek, majd tali!