Hwang Hyunjin elméjében véres, kegyetlen, erőszakos háború dúlt.

Úgy érezte magát, mintha egy megállíthatatlan, rettenetesen heves és veszélyes szélvész söpört volna végig sérült, megtépázott lelkén - nem vigyázva arra, mégis milyen károkat okoz, milyen ürességet hagy maga után -, s engedély nélkül szippantotta volna magába; nem tudott kiszabadulni, bármennyire is kapálózott és próbálkozott.

Elvesztett mindent, ami normális, emberi értékekkel ruházta fel; elvesztette józan eszét, elvesztette ítélőképességét - bármennyire fájdalmas bevallani, de lassan kezdte elveszteni önmagát is; valósággal darabokra hullott a mindent elpusztító örvényben.

Amikor csapot-papot otthagyva, sebesen rohant az alacsony fiú után a mosdóba, s meggondolatlanul, hirtelen felindulásból ölelte magához, majd édes, gyengéd szavakat suttogott fülébe, úgy érezte, erre teremtették; erre született - az a feladata ebben az életben, hogy a kicsit védelmezze, megvédje, s szeresse; szeresse úgy, hogy soha ne kelljen azon aggódnia, mégis ki fogja bántani, ne kelljen azon aggódnia, hogy újra fekete foltok tarkítsák krémszínű, halovány bőrét; szeresse úgy, mintha nem lenne holnap; úgy szeresse, mint Changbint - szeresse megmásíthatatlan és perzselő szerelemmel.

Mégis, ahogy belegondolt, ezzel mekkora árulást vinne véghez, milyen alattomos és gerinctelen tett lenne, milyen mértékben tenné tönkre párját, azonnal elvetette az ötletet és elméjének legmélyebb, lelakatolt bugyrába száműzte pihenésre.

Felix csak egy kis srác, akihez neki semmi köze; nem voltak barátok, s még talán ismerősök sem; nem volt köztük semmilyen kapcsolat - alig váltottak néhány szót az évek alatt. Mégis úgy érezte a magas, mintha valami láthatatlan fonál tartaná őket össze, s egyre csak szorulna ez a képzeletbeli hurok nyaka körül; minden nap egyre nehezebben ment az, hogy reggelente magára aggassa a kemény, macsó álarcot, s elrejtse azt, aki valójában volt.

Tudta, hogy párja mellett nem kell magát megjátszania, nem kell felesleges maszkokat viselnie, nem kell egy színházi darabban szerepelnie; mégis megkövetelte önnön magától ezt a feltételt; feltételnek kellett lennie, hisz a tanulók, akik az iskolába jártak így ismerték meg, s így raktározták el elméjükben - nem változhatott meg egy szempillantás alatt.

Ő pedig kész volt mindent a társadalom normái alá rendelni, s úgy táncolni, ahogy mások fütyültek. Titkon rettegett attól, hogy őt is kitaszítják és olyan lesz, mint Felix; nem akart olyan gyengévé válni - nem azért, mert megvetette, esetleg lenézte miatta a kisebbet; pont az ellenkezőjét érezte. Ő akart lenni az az ember, aki biztonságot tud nyújtani egy viharos napon, s melegséget tud adni egy hideg, téli éjjelen; nem tehette meg szerelmével és az édes ausztrállal szemben sem, hogy céltáblává váljon; őket védve cselekedett.

Changbin érdekes arckifejezéssel figyelte párját, akinek már elmúlt előbbi lihegése, s hozzábújva olvasgatta biológia jegyzeteit; tudta, hogy valami majd széttépi a fiút, de nem akart rákérdezni, mégis mi bántja - nem akarta megzavarni a megnyugvás folyamatában. Úgy döntött, nem fogja a tanóra előtt leterhelni felesleges kérdésekkel, így csak haját cirógatta, s bugyuta vicceket mesélt neki figyelemelterelés gyanánt.

Fogalma sem volt, mégis miben fáradhatott el a fiatalabb, de olyan látványt nyújtott még csapzottan is, mintha csak a mennyből érkezett volna azért, hogy beragyogja sivár, szürke életet. Rettenetesen nagy görbülettel figyelte a magast, aki szokás szerint halkan szuszogva húzta magához közelebb, s derekát átkarolva szenderült álomba; úgy, ahogy mindig is tette.

Miközben tincseit simogatta, Binnie tekintetével egy másik diákot keresett a lézengők között; hirtelen változott meg hangulata, s aggódva pásztázta végig a termet, de csak nem akarta megpillantani a rózsaszín kobakkal megáldott szépséget.

Aggódott, nem vitás; arcára kiült az idegesség, s nem is tudta levakarni azt. Valami keserű cikázott végig ereiben, s forrni kezdett vére; érintései is egyre lomhábbak lettek a kellemetlen emóciók végett. Nem akart belegondolni, mégis mit tehettek megint a kisebbel; mindig a háttérből figyelte, hogy mi történik vele, de rendre megszakadt a szíve - hisz a kicsiny tündér nem ezt érdemelte.

Ahogy látóterébe került a habcsókként pompázó, megtört fiú piciny alakja, rögtön megnyugodott, s felszabadult sóhajt hallatott.

Nem volt feltűnő a gesztus, Felix mégis látta szeme sarkából, s ajkait beharapva, pirospozsgás orcával ült le helyére, ahogy elővéve illatos, csillogós tollait kezdett rajzolgatni, s várta, hogy végre becsengessenek.

Fogalma sem volt, mégis mit tehetett előző életében, mégis mivel érdemelte ki azt, hogy két ilyen csodálatos és kedves fiúval áldotta meg a sors; tudta, hogy sosem lehet velük együtt, s sosem élvezheti azt a szeretet, ami kettejük között köttetett - de ennek ellenére is boldognak érezte magát; mikor látta, mégis milyen csillogással pillantanak egymásra, milyen odaadással gondoskodnak a másikról, kietlen lelke túlcsordult imádattal, s már csak ezektől a pillanatoktól is úgy érezte, hogy kicsiny lelke szárnyra kap. Reménykedett benne, hogy egyszer ily' módon lesz szeretve, s így fog rá nézni valaki; de egyelőre megelégedett azzal a tudattal, hogy a két fiatal - akikbe halálosan szerelmes - harmóniában él egymás mellett, s semmi nem tudja szétszakítani őket.

Gondolataiból a csengő hangja szakította ki, ami mint vészvillogó gyúlt fel, s rántotta vissza a valóságba. Az idős asszony magassarkújának koppanása eszébe juttatta, mégis mennyit tanult tegnap, s rögtön elhúzta ajkait, amint meghallotta cérna vékony orgánumát. Figyelmen kívül hagyta a tanárt, s teljes mértékben elkalandozott figyelme; sokkal érdekesebbnek találta álmodozását, ábrándozást, mint az immunrendszer betegségeinek vizsgálatait.

Ám ahogy kiejtette koreai nevét a sipákoló nő, azonnal felkapta fejét és összezavarodott pillantásokkal illette. Várt arra, hogy megfeddje az asszony és szokás szerint elhordja mindennek, de az csak odébb ment, miután lecsapott egy köteg papírt asztalára. Unottan kezdte olvasgatni a címet, de amint realizálta, mégis mi van alatta, remegve kapta ajkai elé kezét.

Csoportmunka: Seo Changbin, Hwang Hyunjin és Lee Yongbok három (3) fővel - felfogva, mégis mi van odaírva, reszketése egyre csak fokozódott, s látása is homályosabb lett.

A másik két fiú is hasonlóan vélekedett a feladatról; mindkettejüket meglepte, hogy ilyen szerencséjük van - de betudták annak, hogy jól keverte a lapokat a sors keze.

- Nem baj, hogy Felixszel leszünk? - kérdezte Changbin félve, ahogy lesokkolt barátjának arckifejezését pásztázta; belül táncot járt, de próbált higgadt maradni, hogy a magas nehogy szagot fogjon.

- De—dehogy - dadogta Hyu, miközben azon kattogott agya, mégis hogy fogják ezt az egészet úgy kivitelezni, hogy ne sérüljön jobban s nehogy még mélyebbre zuhanjon a keserédes érzelmekbe.

Hisz fogalma sem volt, hogy párja is ugyanolyan tanácstalan, elveszett és szerelmes, mint ő; mindketten titkos érzelmeket táplálták Lix iránt - amit még egymásnak sem mondhattak el.

A rózsaszín próbált feltűnésmentesen kislisszolni a teremből óra végén, de Bin érintése azonnal megállította; összerezzent, s félve nézett a karizmatikus srácra. De bármilyen fajta lenéző mosoly helyett csak egy finom görbület éktelenkedett cseresznyeszín párnácskáin.

- Hyunjinnal beszéltünk és úgy gondoljuk, hogy ahhoz, hogy mindenképp ötös legyen a projekt, nem a könyvtárban kéne dolgoznunk, hanem vagy nálad vagy nálunk. Mit gondolsz róla? - tudakolta ajkait tépázva, s majdnem elolvadt, ahogy a másik újra kipirosodva kapkodta tekintetét.

- Re—rendben - suttogta lesütve szemeit, s sárga, csillogó cipőjét figyelve jutott eszébe egy ötlet. - Én mindig egyedül vagyok otthon... Ha megfelel nektek, szívesen látlak titeket - lassan taglalva beszélt, s próbált nem elájulni attól, hogy oly' régóta imádott szerelme áll vele szemben. - De persze nem kell beleegyezni... Ez csak egy felvetés. Ha nem jó nektek, akkor nekem sem. Azt akarom, hogy jól érezzétek magatokat. Én csak másodlagos vagyok - lámpaláza miatt össze-vissza csapongó magyarázatba kezdett, s folytatta is volna, ha Changbin csontos ujjai nem állítják meg, s kerülnek ajkai elé. Elakadó lélegzettel figyelte, ahogy az idősebb betapasztja száját, s vigyorogva, lágyan kacagva rázta meg fejét.

- Nem szükséges ez a magyarázkodás, hercegnő - ahogy ezt kiejtette, Felix gyomra bukfencet kezdett vetni, s kicsiny, hideg pöttyök jelentek meg karján. - Szólok Hyunjinnak, hogy beleegyeztél és megbeszéljük, hogy melyik nap jó neked. Rendben? - cirógatta meg vörös pofiját, s amint egy gyenge bólintást kapott válaszul, kacsintva hagyta ott a megrendült fiút.

Hevesen kapkodva a levegőt esett majdnem össze Lix, ahogy realizálta, mégis mi a fene történt vele; reggel Hyu, most pedig Changbin lepte meg és zavarta össze teljes mértékben.

Úgy érezte magát, mintha egy sorozat főszereplője lenne, akinek az élete fenekestül felfordul egy óvatlan, s váratlan pillanatban - csak azt nem tudta, mégis milyen irányban és milyen mértékben fogja megváltoztatni életét ez a folyamat.

Hello, Guys
Nem tudom mi történt velem, de a mai nap a suliban cseszettül unalmas, így úgy döntöttem, folytatom ezt a klisékkel tarkított történetet lol.
Remélem tetszik és nem zavar a lassú szál.
Véleményére kíváncsi vagyok, hehe
Kellemes napot, sziasztok!