Nem tudom kinek volt az az elmebeteg ötlete, hogy engem egy normál iskolába írasson. Már ugye kinek mi normális manapság ugyebár. Az anyám szegény azt hitte jó lesz majd nekem meg minden, ha másik suliba irat át. Csak hát ugye minden hiába ha néha nincs annyi sem, hogy azt a nyamvadt bogyót beszerezze amitől nem vetik rám magukat a kanos dögök. Suli mellett így kénytelen voltam, vagyok dolgozni, hogy meg tudjam magamnak venni azokat a hülye bogyókat. Meg aztán azt sem akarom, hogy az anyám kidolgozza a belét is miattam. Úgy főleg nem, hogy igazából nem is az anyám csak magához vett engem. Na de elég ennyi belőlem. A lényegen úgysem változtat semmi sem. Egy kibaszott nyúl vagyok a vadállatok közt. Mindenhol, de tényleg mindenhol.
- Hogy vagy ma? - egyik nyugisabb napom van ma, és a hozzám szóló éppenséggel az egyik amolyan barát felem. Mingi-nek hívják és ő egy keverék nagymacska féle. Rettenetesen nyugodt, de láttam már egyszer mérgesen is. Akkor azért rendesen befostam tőle.
- Viselhetően. - mondtam közben unalmamban poharakat törölgettem - Úgy tűnik ma nem lesz semmi extra balhé. - jah, ha nem említettem volna akkor most megteszem, bár tilosban, de egy amolyan klubban pultoskodom, meg ha úgy hozza a nap akkor pincérkedem is. Tilos ilyen helyen dolgoznom diák lévén, de messze ez fizet legjobban.
- Jah, nekem is úgy tűnik. - ilyenkor este egy ilyen helyen az olyanok mint mi nem rejtik el micsodák. Na ez az amit én nem teszek meg, nem mutatom mi vagyok, puszta elővigyázatosságból. Hiába nagy a pofám azért félni szoktam én is.
- Nézd csak ki jött meg. - mutattam Mingi-nek az érkező felé. Arca egyből pirosodott és alig hallható dorombolást eresztett meg. - Szerintem köszönnöd kellene neki aztán meghívni valamire.
- Igen... Azt hiszem... - Mingi mint akit megbűvöltek úgy nézte végig a másik, nevezzük nevén Yunho, bevonulását.
Yunho tigris mivolta sosem ütközött ki rajta. Sosem volt durva senkivel. Inkább volt félős kiscica mintsem vad tigris. No persze nem minden az ám aminek látszik...
- Sziasztok. - egyenest hozzánk jött és ha lehet zavartabb lett mint az előbb Mingi haverom.
- Szia.. - köszönt Mingi én meg csak mosolyogtam.
- Szia Yunho. - köszöntem azért neki én is - Jó hogy jöttél mert Mingi szeretne neked mondani valamit.
- Tényleg? - kérdését már nem nekem tette fel.
- Öhm... Igen. - egy ideje észrevettem már milyen szemeket mereszt Yunho-ra Mingi, ezért aztán a magam módján szerettem volna segíteni neki.
A továbbiakat sajnos nem hallottam mert jöttek még vendégek akiket ki kellett szolgálni. Aztán meg mégúgysem tudtam meg semmit mert beindult az este és főnököm kitett a pult mögül pincérnek. Hamar eljutottam oda, hogy egy szusszanásnyi időm sem maradt. Csak akkor volt egy pár pillanat mikor mosdóban voltam s mikor az este folyamán bevettem a bogyóim. Elég erősek, de valamiért úgy éreztem, hogy nem igazán használnak. Csakis azért mondom ezt mert legutóbbi mosdólátogatásom aljalmával... nos nem úgy alakultak a dolgok ahogy kellett volna. Az egyik pillanatban még semmi baj nem volt aztán meg már olyan erős görcs tört rám, hogy még levegőt is alig bírtam venni. Nem tartott túl sokáig, de tudtam biztosan hogy így nem maradhatok, nem dolgozhatok tovább. Féltem kissé főnököm reakciójától, de muszáj volt tökösnek lennem és elmennem hozzá az irodájába. Na jah, a terv ez volt, de amint kiléptem a mosdóból újra erős görcs roham kapott el. Na ott hagyott el büszkeségem és kapaszkodtam belé rögtön az első emberbe aki az utamba került. Isteni szerencse volt, hogy az pont Yunho volt.
Neki köszönhettem, hogy azon az estén a fenekem érintetlen maradt. No igen, mint utóbb kiderült a bogyóim nem voltak már jók nekem. Azóta is szégyellem magam. Miért? Nem emlékszem milyen voltam, csak abból tudom hogy Yunho elmondta. De még így is szégyellem magam. Mint sejthető azóta nem dolgozom abban a klubban hanem Yunho-nak segítek néhány tantárgyban tanulni és cserébe pénz helyett megkapom a nekem való bogyókat.
- Ah, én ezt már nem bírom. - Yunho nyafogott, azóta is a barátomnak tudhatom, ahogy Mingi-t is.
- Ha még egy fél órát kibírsz veled alszok. Ha nem akkor hazamegyek. - ns igen, amióta úgymond egymásra találtak azóta Mingi kicsit más lett. Olyan kis birtokló. Persze jó értelemben. Aranyosak szerintem.
- Na jó.. De akkor kérek előleget. - csücsörített neki.
- Legalább ne előttem csináljátok. - sajnos vagy sem Yunho-nak van egy kissé bunkó féltestvére, aki teljes mértékben az én ellentétem. Egy beképzelt farkas aki sosem rejti el mi is igazából.
- Chh... - sosem szálltam igazán szembe vele, de néha már nem bírom a beszólásait.
- Mondtál valamit? - azt hittem, tévesen, hogy majd otthagy minket ahogy szokott. De most úgy tűnt, hogy meggondolta magát.
- Én? Ugyan... - sóhajtottam, majd nekiálltam összepakolni cuccaim - Mára elég ennyi Yunho. Jó? Fáradtak vagyunk mindketten. Neked amúgyis dolgod van. - hagytam így figyelmen kívül a drága féltestvérét.
- Hát de...
- Hétvége jön úgyis. Pihenjetek. - ő megkapja mosolxom mert a barátom.
- Veled mi lesz? Hazamész? - közben máris Mingi kajraiban volt.
- Az a tervem. - hamar megvoltam a pakolással - Na én megyek is.
- Jobb is. - szólt az a... szóval a féltestvére.
- Jah és ne figyeljetek továbbra sem az olyanokra akik mások piszkálásában lelik örömüket. - direkt céloztam arra a tökfej féltesójára.
- Úgy lesz. - Yunho értett engem, emellett szereti cukkolni féltestvérét.
Így hagytam ott őket. Persze Yunho és Mingi kikísértek engem és így rendesen is el tudtam tőlük köszönni. Utam aztán kocdi híjján a legközelebbi buszmegálló felé vezetett. Sajnos menet közben gyanúsan sötétedni kezdett az ég. Tudtam mi lesz belőle ha nem sietek. Vihar és egy elázás. Utóbbit utálom csak. Sietősre is vettem a figurát, ám legnagyobb balszerencsémre éppen csak elértem a buszmegállót az ég megadta magát s leszakadt. Hirtelen olyan eső kerekedett amilyet már rég láttam. Ez a vihar volt ami egy kisebb balesetet hozott el nekem hanem egy nem várt megmentőt is. Ugyanis a busz melyre vártam megjött ugyan, de nem bírt fékezni így elsodorta a megállót melyben várakoztam. Ám bajom nem esett mert szinte az utolsó pillanatban egy sötét villanás kikapott onnan engem. Mire a sokkból feleszméltem még mindig megmentőmön csüngtem. Azon a megmentőn aki morgott mint egy veszett vad mikor felbukkantak füleim amiket aztán fájlaltam a beléjük kerülő víz miatt.
- Haza akarok menni. - nem panaszkodtam, tényleg nem, csak furcsa volt még mindig a karjaiban lenni.
- Majd. - morogta - Előbb egy orvosnak is látnia kell. - és csak ment velem, tovább, előre.
- De nem esett bajom. - csak az ijedtség miatt szédül még kissé fejem.
- Akkor is. - morgott még mindig.
Ahogy lassan elmúlt szédülésem úgy érkeztünk meg egy ismerős házhoz és úgy esett le igazán, hogy tulajdonképpen ki is mentett meg engem.