- Szóval mi a terved? - kérdezte James, miközben sétáltunk hazafelé a parkból.

- Mi az, hogy mi a tervem? - rökönyödtem meg és próbáltam visszatartani a röhögést.

- Mi lesz Ryannel? - nézett rám és rögtön lekerült a vigyor az arcomról.

- Mégis mi lenne? Boldogan élünk ameddig.. Ameddig fent megírták. - győzködésnek hangozhatott, mert Jamest nem sikerült meggyőznöm.

- Amy.. - mosolyodott el - Nem verheted át.

- Nem verem át!

- Két embert szeretsz. Egyet szerelemből, egyet pedig csak szeretetből. Ryannel vagy együtt, mégis ő az, akit csak szeretetből szeretsz. - állt meg mellettem és keresztbe fonta nagy karjait.

- Honnan tudod, hogy együtt vagyunk? - néztem az égre.

- A gyűrűből amit hordasz. - Egy Jamesnek. Sőt. Mindenben igaza volt.

- Nézd. - adtam meg magam - Richárd az, akit szerintem mindig is szeretni fogok. - ingattam a fejemet. - Akit sosem fogok elfelejteni.. - suttogtam, miközben belegondoltam minden egyes közös percünkbe. - De ez már a múlt. - néztem rá magabiztosan. - Richárd se tiszteletet se odafigyelést nem szánt nekem az életéből. Ami azt illeti ő volt az, aki a legjobban bántott.

- John után.

- Nem James. - néztem rá. - Lehet, hogy John a kórházba küldött és 2-3 hónapig azon voltam, hogy teljesen felépüljek, de ez közel sem volt annyira fájdalmas, mint amit Richárd okozott.

Jamest megleptem a válaszommal és azt hiszem kezdte összerakni a képet. Richárd egész kicsi korom óta az életem része, és mindig mellettem volt. A bátyámként tekintettem, aki úgy óvott a széltől is, mint egy apa. Az más kérdés, hogy a saját javára, de úgy foglalkozott velem, mintha csak is az övé lennék és én ettől biztonságban éreztem magam. Persze idővel rájöttem, hogy a kapcsolatunk mérgező, de addigra már túl késő volt. Olyan lettem mint egy drogos vagy egy alkoholista. Teljesen függő lettem arra, amit Richárd nyújtott akkor, amikor vele voltam.

- A lényeg az, hogy Richárd iránt azért lesznek örökre érzelmeim, mert vele nőttem fel és miatta éltem át a legfájdalmasabb időszakaimat. A fájdalom miatt szeretem. - nyeltem nagyot - De Ryan az, akivel le szeretném élni az életem hátralévő részét. - bólintottam.

Azt hiszem Jamest időközben sikerült meggyőznöm és elfogadta az érzéseimet, így már nem kérdezősködött róluk. A téma egyébként teljesen leszívta az energiámat és csak haza szerettem volna menni Ryanhez, hogy megölelhessem és a nyakába fúrhassam a fejemet.

A kertben levettem Hope pórázát, majd bementünk az ajtón. Fáradt voltam ezért csak hanyagul leejtettem az egyik kis kosárkába a nyakörvet. Mikor megláttam Ryant, azonnal felébredtem.

- Hát te? - örültem meg neki és a nyakába ugrottam egy gyors ölelésre.

- Siettem haza amint tudtam, hogy veled tölthessem a nap hátralevő részét. - mosolygott rám és egy csókot nyomott a homlokomra. Mikor elváltak az ajkai a bőrömtől, mégjobban felnéztem rá, hogy az ajkaimat az övére tapaszthassam. A gyengéd csókcsatánkat az ajtón való hangos dörömbölése zavarta meg. Ryan felnyögött egyet és ment ajtót nyitni. Az ajtón két nem várt vendég toppant be. Ryan anyja és az én apám, John.

A kanapén ülve vártuk Ryannel a magyarázatot arra, hogy mégis mit keresnek a házunkban, azon kívül, hogy beengedtük őket.

- Gondolom felmerült bennetek, hogy mit keresünk itt. - szólalt meg elsőnek Ryan anyja, mire Ryan biccentett egyet.

- Nem. - szaladt ki szarkasztikusan a számból, mire mindenki rám nézett.

- Látom Amy téged még mindig nem nevelt meg senki. - mosolygott a kézfeje mögött John.

- Engem ne nevelgessen olyan, aki a kórházba küldött hónapokra. - semmi okom nincs kedvesnek lenni hozzá. John annyiban hagyva a vitát teret engedett Ryan anyjának.

- Az utóbbi időben sok időnk volt közelebbről megismernünk egymást az édesapáddal. - pillantott rám.

- Oh istenem.. - fogta meg azonnal az orrnyergét Ryan és azt hiszem tudtam, hogy merre fog haladni ez a beszélgetés.

- A sok együtt töltött idő alatt rájöttünk, hogy nektek nem szabadna együtt élnetek. A fiam külön életet kezdett ebben a házban, amibe te nem tartozol bele. - nyomta meg a "te" szócskát.

- Ezért úgy döntöttünk, hogy hazaviszlek Svájcba. - jelentette ki John, mire majdnem leestem a kanapéról. Hogy mi van??

- Mi az hogy haza? És mégis miért vinnél el? Mi ez az egész? - akadtam ki, mire Ryan megfogta a combom.

- Ne aggódj, nem visznek téged innen sehová. Johnnak nem is kellene ebben az országban lennie, szóval mit szólna hozzá, ha vissza menne oda, ahonnan jött. Amy nem megy sehová sem nélkülem, ez az ő otthona is! - mutogatott indulatosan legfőképpen az anyja felé.

- Jaj fiam mikor veszed már észre, hogy ez a lány csak kihasznál. Semmit nem tudsz róla. - mutatott hanyagul rá. - Szerinted egy gyűrű elég lesz, hogy megnyerd valaki olyan szívét akié foglalt? - horkantott fel az anyja, mire megállt a szívem is.

- Ryan be kell hogy lásd a lányom nem hozzád való. Túl jó vagy hozzá. - mosolygott rám gúnyosan. - Bár nem voltam az életében, de tökéletesen tudom, hogy milyen amikor szerelmes. Nos, most egyáltalán nem látom rajta. - csapta össze a kezét és elmosolyodott.

- Takarodjatok. Mindketten! - Ordított rájuk, majd egy gyors mozdulattal (és Hope ugatásával) kizárta őket.

Ledermedve ültem a kanapén és arra vártam, hogy megnyugodjak. Ryan csak fogta az ajtót mintha zárva akarná tartani. Neki támaszkodott és egy szót sem szólt. Ez percekig így ment és nem tudtam, hogyan oldhatnám a feszültséget a házban.

- Jól vagy? - kérdeztem halkan.

- Hát persze. - eszmélt fel. - Megyek sétálni egyet.. - azzal a lendülettel az ajtó túloldalára került és esélyem sem volt beszélni vele.

Olyan este kilenc tájékában érkezett haza, addig pedig szétaggódtam magamat, ugyanis semmilyen életjelet nem mutatott magáról. Mikor belépett az ajtón egyből odarohantam hozzá és meg is csapott az alkohol undorító szaga. Sosem láttam még részegen tántorogni és a bűz ami belőle áradt, egyszerűen felemésztette a szaglásom. Hopenak sem tetszett ez a látvány ugyanis ő azonnal elbújt az ágy alá és nyüszögve kukkolt minket.

- Ryan mi van veled? - segítettem a kanapéra.

- Hagyj! - üvöltött rám, amitől megijedtem és azonnal elengedtem. A kezébe temette az arcát és dülöngélni kezdett. Csendben álltam felette és vártam, hogy minden gondolatát és józanságát összeszedje. Nos, ez nem ment ilyen egyszerűen. Egy idő után meguntam az álldogálást, így leültem Ryan mellé aki fel sem nézett. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ébren van -e még.

- Jól vagy? - tettem fel félve a kérdést, ugyan is féltem, hogy újra rám ordítana. Még sosem láttam őt ilyennek, akármennyire is idegesítették fel, sosem emelte fel annyira a hangját, hogy megijesszen vele bárkit is.

- Ja, jól vagyok. - motyogta fáradtan és leengedte a kezét az arcáról.

- Válaszolnál nekem? - nézett rám fájdalmasan - Teljesen őszintén?

- Hát persze. - nyeltem egy nagyot.

- Még mindig szereted? - tudtam, hogy ez a kérdés Richárdról szól. Nagy levegőt vettem és beszédre nyitottam a számat, de sajnos egy hang sem jött ki rajta. Ryan arckifejezése minden fájdalmát lejátszotta és ebből tudtam, hogy nem fogom tudni megnyugtatni az ellenkezőjéről.

- Nem úgy mint téged. - próbáltam megmenteni a helyzetet, bár ezzel csak tovább rontottam, ugyanis Ryan felhorkantott.

- Észre vettem. - mosolygott fájdalmasan

- Nem úgy értettem. - néztem rá szomorúan.

- Akkor mégis hogyan? - állt fel dühösen. - Mindenemet odaadtam neked Amy Rose és még ez sem volt elég!

- Ryan ez nem igaz! - álltam fel én is. A felettünk lévő gyenge fényben épphogy csak látni lehetett a könnyeket Ryan szemeiben ücsörögni.

- Akkor mi az igazság? Tudom mit érzel iránta, nem kell, hogy idejöjjön az apád és megmondja. Tudtam eddig is nagyon jól, de abban reménykedtem, hogy ez majd megváltozik és el fogod tudni engedni. De neked nem elég a ház, nem elég a gyűrű amit tiszta szívemből adtam. - tette a szívére a kezét. - Nem volt elég semmi, amit én adtam!

- Ryan fejezd be! - kezdtem sírni - Igen ő más, hiszen vele nőttem fel! - üvöltöttem. - De téged is szeretlek!

- Pont ez az Amy. Engem IS. De én nem akarok osztozkodni és nem akarok harcolni egy olyan pasival, akivel szemben esélyem sincs. - csuklott el a hangja.

- Ryan. - suttogtam.

- Ma egy haveromnál alszom. - szedte össze magát és a kabátjáért meg a kocsikulcsáért nyúlt.

- Most komolyan elmész? - léptem közelebb hozzá.

- Időre van szükségem. - bólintott, majd az ajtó felé indult. Mielőtt kinyithatta volna az ajtót megtorpant és visszaindult felém. Tenyerébe fogta az arcom, magához húzott és egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra. A könnyeink sós ízét éreztem, amitől csak még jobban folyni kezdtek. Ryan hirtelen elengedett, és mire kibírtam nyitni a szemeimet, addigra már az ajtót nyitotta, azonban beleütközött valaki másba. Ryan hátra pillantott rám és azt hiszem feladta. Feladta, hogy harcolnia kell értem.