Duzzadt, kisírt szemekkel keltem fel James ágyában, de ma már lényegesebben jobban éreztem magam mint tegnap. Ki kellett adnom magamból minden feszültséget, ami a napokban történt, bár tudtam, hogy még jó néhányszor ki kell ezt adjam magamból. Nagyon éhes voltam és ezt a pocakom is tudatta velem. Lementem a földszintre, de egyáltalán nem számítottam arra a látványra ami fogadott. Tegnap este mindent az asztalon hagytam, most azonban semmi nem volt ott, ami azt jelentette, hogy az anyám itthon volt. Kíváncsi voltam, hogy hová tűnt a tegnap esti vacsora, ezért elmentem a szemeteshez és felnyitottam a tetejét. Ahogy sejtettem a tegnap esti küzdelmem, hogy egy tökéletes étkezést hozzak össze az anyámmal és hogy meglephessem őt mind hiába volt. Az anyám egy az egybe tányérostul a kukába söpörte. Nem meglepő, de nagyon reménykedtem benne, hogy nem így lesz. Próbáltam nem ezzel foglalkozni és készítettem magamnak egy rántottát, de a felénél meggondoltam magam és szórtam rá egy kis bacont is. Jól megsóztam és szeleteltem mellé egy szelet nagyobb kenyeret. Öntöttem magamnak narancslevet egy pohárba és leültem, hogy békésen megreggelizzek. Elég unalmas volt. Az anyám már nem játszotta el a tündér kisasszonyt, John nem ült a foteljében és olvasta az idióta újságjait és James sem hangoskodott a házban. Az egyetlen dolog ami most megmentett a teljes egyedül léttől, az Richárd bulija volt.

Miután kétpofára tömtem a reggelimet elmosogattam mindent ami a mosogatóban volt és rendet raktam a konyhába, hogy nyugodtan megcsinálhassam a tortát. Lehoztam az emeletről a hangszórómat és rácsatlakoztattam a telefonomat, majd elindítottam rajta egy zenét. Próbáltam jól érezni magam és a bulira koncentrálni, de az igazság az, hogy semmi kedvem nem volt hozzá.

A végén a sok szomorkodásom ellenére is gyönyörű tortát varázsoltam Richárdnak és még saját magamon is meglepődtem, hogy ezt én csináltam. Végül a gyümölcsös tortából citromos torta lett és mivel egy fiúnak nem nagyon adhatsz rózsás és virágos tortát, megpróbáltam citrom karikákkal beborítani a tetejét és az oldalát. A torta mellé tettem két számot egy egyest és egy kilencest. Fedőt raktam a tortára és betettem a hűtőbe. Miután végeztem felmentem és elkezdtem készülődni a bulira. Elmentem lezuhanyozni és hajat is mostam, majd gondoltam jobban néznék ki ha megfejelném a sminkes dobozom, úgyhogy így is tettem. Mivel este még nincs annyira meleg, ezért egy hosszú szakadt farmert vettem fel egy fehér pólóval és egy fehér tornacipővel. Nem akartam kicsípni magam, főleg azért sem mert ez a buli egyáltalán nem rólam szólt.

Mivel nem akartam a tortát végighurcolni a fél városon, úgy döntöttem, hogy kocsival megyek. Újabb körre hívom az én csotrogány autómat és az uticél most Richárdék háza. Szép lassan elpöfögtem hozzájuk és beálltam a garázsukba mert féltem, hogy a sok részeg ember kárt tesz benne. Meglepődtem amikor senkit nem láttam a környéken sőt, még a zene sem volt hangos.

- lesz itt egyáltalán buli? - szálltam ki az autóból és Nancyre pillantottam.

- Öhm, Amy. Hazudtam neked. - tördelte az ujjait. Majdnem elejtettem a tortát, amikor meghallottam.

- Mi? - raktam vissza az ülésre a tortát és felé fordultam.

- Nem lesz nagy buli. - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját - Tudtam, hogy nem jönnél el ha azt mondom, hogy csak négyen leszünk. De Richárdnak sokat jelentesz és szerettem volna, hogy itt legyél. - nyüszített.

- Akkor remélem nem baj, hogy Dereket is meghívtam. - mosolyogtam rá, mire felnevetett.

- Nem dehogy! Jöjjön csak. - bólintottam egyet és amikor behajoltam a tortáért egyből grimaszra váltott az arcom, ugyanis Derek ebből semmit nem tud..

- Derek, muszáj ide jönnöd Richárdékhoz! - suttogva próbáltam kipréselni a szavakat a teraszon. Nem akartam, hogy a többiek meghallják.

- Baj van? - tuti kapott egy kisebb szívrohamot.

- Nem, jól vagyok, csak örülnék ha kimentenél egy szörnyű estéből. - szomorodtam el.

- Fél óra múlva ott vagyok rendben? Még el kell intézzek valamit. - ezzel bontottuk a vonalat és vissza mentem a többiekhez. Lisa lélegzetelállítóan nézett ki, nekem pedig tényleg elállt a lélegzetem. Igyekeztem nem megfulladni közöttük, de lássuk be.. Ez a négy fős parti elég kínos mindenkinek.. Nancy volt az egyetlen aki tartani próbálta a buli hangulatot és Richárdék voltak azok, akik két fős bulit tartottak a kanapén. És vajon ki volt az a szerencsétlen aki csak normálisan szeretett volna lélegezni? Hát én. Láthatatlannak éreztem magam abban a házban mióta megjelent a tökéletes barátnő. Nem voltam rájuk mérges, egyszerűen csak fájt mellettük lenni. Fájt egy olyan személy mellett lennem, aki nekem mindent jelent, de én neki semmit.

Pontosan fél óra múlva Derek lépett be az ajtón egy kis sütis tállal amit Nancy el is vett tőle, hogy bevihesse a nappaliba. Én alig vártam, hogy Derek nyakába ugorhassak és millió köszönetet mondhassak neki.

- Ha nincs hol aludnod aludhatsz nálunk. - mondtam mosolyogva, mire Derek felnevetett.

- Azt hiszem megérte eljönni. - bökött oldalba majd mi is követtük Nancyt a nappaliba.

A buli elég gagyira sikeredett a számunkra, de nem tudtam elmenni amellett, ahogyan egymásra néztek. Nem tudtam nem észrevenni azt a kötődést amit közöttük láttam ezekben az órákban. Nagyon szerettem volna én lenni az a lány akire így néz, de azt hiszem erre nincs lehetőségem. Ha valakinél nem tudtad elsőre elérni, hogy beléd szeressen, akkor ő már soha sem fog.

A tortázás után kiültem Nancyék teraszára egy kicsit, mert nem bírtam tovább nézni a tökéletes párt. Kicsivel utánam kijött Derek is és leült mellém.

- Jól vagy? - nézett rám szomorú arckifejezéssel.

- Igen, minden rendben. - mosolyogtam vissza rá.

- Nem úgy tűnik. - mondta unottan és elnézett a kert felé.

- De ezt csak te tudod. - néztem rá mosolyogva, de ő komoly maradt.

- Miért futsz utána? - fordult felém és a szemei szinte szikrát szórtak a méregtől - El kellene engedned. - ingatta a fejét.

- Tudom. - szomorodtam el. Tudtam, hogy igaza van és hogy el kellene engednem. El kellene fogadnom, hogy nem engem választott, de túl sok időt töltöttem vele és mellette ahhoz, hogy egy csettintésre megszűnjenek az érzéseim. Egyszerűen ez lehetetlen. Képtelenség elengedni valakit, aki fontos és nem sóvárogni utána.

- Nézd, én nem akarok beleszólni, elég nagy lány vagy már ahhoz, hogy döntéseket hozz nélkülem. Főleg, hogy én egy senki vagyok neked. - viccelődött.

- Nem is. - mosolyogtam rá.

- A lényeg az, hogy rossz nézni amit magaddal művelsz. Én bírlak Amy és az elején viccesnek tartottam, ahogyan próbálod megvédeni magad tőlem. - nevetett fel, mire elszégyelltem magam - De semmilyen rossz szándékom nem volt. - vont vállat.

- Egyszer azt mondtad, hogy hasonlítok valakire a múltadból. - néztem a szemébe.

- Igen.

- Ki volt az? - suttogtam el a kérdést.

- Annyi idős lehettem mint te sőt, lehet egy kicsit fiatalabb. A gimi nagyon nehezen ment a számomra, ugyanis senki sem barátkozott velem. Én sem velük, mert nem tudtam hogyan kell. Magyarul elég szánalmas kiskrapek voltam. - nevette ki saját magát - De a lényeg az volt, hogy egy lány felkarolt és onnantól kezdve végig velem maradt. A neve Linda volt és kísértetiesen hasonlított rád.

- És mi lett vele? - kérdeztem.

- Egy nap megtudtam, hogy elég sokan zaklatták azért, mert velem lógott. Így hát ő lett a kiszemelt. Addig kergették, ameddig napokra el nem tűnt. Senki nem tudott róla semmit, de mindenki azokat az embereket okolta, akik minden nap csesztették. Soha életemben nem voltam még annyira ideges. Azt hittem meghalt, mert soha többet nem láttam. De végül kiderült, hogy elköltözött a szüleivel és egy másik iskolába ment.

- Sajnálom. - tettem a tenyerem a térdére.

- Tudod nagyon oda voltam érte. Akárcsak te Richárdért. És valószínüleg ha most meglátnám ugyan azt érezném. - sóhajtott - Nem fogod elfelejteni, hogy mit érzel az iránt a srác iránt. - biccentett a nappali irányába én pedig keresztül néztem az üvegen, hogy láthassam Richárdot - Csak nem hagyod többé, hogy ő uralja az érzelmeidet. - vont vállat.

Elgondolkoztam azon amit mondott és rájöttem, hogy igaza van. Sosem fogom elfelejteni, hogy mit érzek iránta, de nem uralkodhat tovább felettem és az érzéseim felett. Nem szomorkodhatok mindig miatta és nem foghatok rá több balesetet ami velem történt.

- Beszélnem kell vele. - suttogtam Dereknek, de még mindig nem vettem le a szememet Richárdról. Addig merengtem rajta, ameddig össze nem futott a tekintetem az övével. Nevetése szép lassan átment egy mosolyba, mosolyból pedig egy sokkal szomorúbb arckifejezésbe. Úgy éreztem magam, mint aki éppen szakítani akar azzal a fiúval aki mindig mellette volt és szerette, de ez közel sem volt így. Viszont ha jót akarok magamnak, akkor ezt kell tennem.

A kis bulink kezdett elcsendesedni és mindenki picit magába zuhant. Én még mindig kint voltam a teraszon, mert semmi kedvem nem volt bemenni. Egyedül akartam lenni egy kicsit, hogy összeszedhessem a gondolataimat. El akartam játszani a fejemben, hogy mit is kellene mondani Richárdnak, aztán rájöttem. Semmit nem nem kell mondanom neki. Ezt az egészet magamban kell lezárnom. Neki semmit nem kell ebből tudnia, mert nincs mit tudnia.

- Szia! - jött oda hozzám Richárd és újra megingott a magabiztosságom.

- Szia! - bólintottam. Richárd leült velem szembe a földre és megpróbálta kitalálni, hogy mi jár a fejemben.

- Köszönöm, hogy eljöttél. - nézett mélyen a szemembe.

- Nincs mit megköszönnöd. - ingattam a fejem.

- Dehogynem. - nevetett fel halkan - Tudom, hogy nehéz volt ez a nap a számodra. Tudom, hogy nem bírod végig nézni, ahogy mással vagyok és azt is tudom, hogy rosszul esett neked, hogy rád sem néztem egész este. - mosolygott - De az igazság az, hogy nem bírtam. - tűnt el a mosolya az arcáról - Nekem sem könnyű amikor a közelemben vagy. - vont vállat - A múltunk túl hosszú ahhoz, hogy elfelejtsem. - nézett rám őszintén és rájöttem, hogy esélyem sincs a felejtésre. Dereknek könnyebb volt, mert nem látta többet a lányt, de én a suliban minden nap látnám, ráadásul a barátnőjével. Mégis hogy törölhetném el ezt a képet a fejemből? Sehogy..

- Nem is kell elfelejtenünk. - mosolyogtam rá - Csak tovább kell lépnünk. - sóhajtottam - És el kell engedjelek. - teltek meg a szemeim könnyekkel. Richárd szomorú mosolya hamar eltűnt és láttam rajta, hogy ő is küszködik valamivel. Nagy nehezen felállt és végig simított a vállamon majd bement a házba. Annyira fájt, hogy már sírni sem tudtam.

- Na, hogy ment? - ült vissza mellém Derek egy idő után.

- Remekül. - nevettem fel fájdalmasan.

- Eszembe jutott valami, Amy. - nézett rám mosolyogva.

- Micsoda? - szipogtam.

- Mi lenne, ha más fiút is észrevennél?

- Kire gondolsz? - néztem értetlenkedve.

- Úgy hívják Ryan. És gyanítom, hogy mindketten hiányoljátok a másikat. Talán fel kellene hívnod. - kacsintott, mire felnevettem. Talán igaza van. Talán jobb lenne, ha nem Richárdon járna az eszem, amikor kaptam egy olyan embert az életembe mint Ryan.

Mosolyogva és boldogan mentem vissza nappaliba a többiekhez és ez volt az a pillanat, amikor örültem. Örültem Richárd és Lisa boldogságának, a Nancyvel való kapcsolatomnak és Dereknek aki csak jókor volt jó helyen az életemben. És hogy kinek örültem a legjobban ebben a pillanatban? Egy srácnak aki elfeledtetett velem minden fájdalmat és sérelmet az utóbbi időkben. Szóval arra a döntésre jutottam, hogy felhívom Ryant.