Eltelt pár nap és kihasználtam a lehetőséget, hogy elszökjek egy kicsit itthonról, ugyanis Ryan elment dolgozni. Én gyorsan összeszedtem magam, mint testileg mint lelkileg és elindultam a buszmegállóba. Idegesen vártam a buszt és remegve szálltam fel rá, mikor megérkezett. Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy mi a terv azon kívül, hogy elmegyek hozzá és a képébe olvasok. Nem tudom, hogy még működnek -e a kamerák, vagy hogy egyáltalán ott vannak a helyükön. Talán csak elhiszem, hogy egy "menj innen" majd elég lesz és elhúz a világ másik felére. Viszont úgy gondoltam, hogyha baj történne, akkor muszáj, hogy legyen bizonyítékom. Tehát a terv a következő. Amikor nem figyel el kell rejtenem a telefonomat valami mögött és el kell kezdenem provokálnom őt. Nem érdekel, ha újra a kórházban kötök ki, de ennek véget kell vetnem!

Halkan beléptem a házba és körülnéztem. Nem láttam senkit sem, ezért gyorsan elrejtettem a telefonomat egy olyan helyre, ahonnan belátni az egész nappalit. A kezeim remegtek ezért elég sokat zörögtem vele. Reménykedtem, hogy John nem kap rajta és végig vihetem a kis tervemet. Tényleg reménykedtem benne. Miután végeztem gyorsan kiszaladtam a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet és a konyhában vártam Johnt. Nem kellett sokat egyedül álldogálnom.

- Hát te? Mit hagytál itthon? - kérdezte boldogan, miközben a tenyerét dörzsölgette.

- El kell menned innen! - bukott ki belőlem monoton hangzásban. Valószínüleg így nem ijesztettem rá eléggé és nem fogja elhúzni a csíkot.

- Micsoda? - nevetett ki és megállt velem szemben egy pillanatra - Nem, nem én jól el vagyok itt. Ne aggódj. Mióta elmentél minden csodásan alakul. - mosolygott rám, majd tovább ment a pulthoz, hogy elvegyen a gyümölcsös tálból egy zöld almát.

- Tényleg John. Haza akarok jönni és nem akarom, hogy te is itt legyél. - mondtam neki komolyan. Keresztbe fontam magam előtt a karomat és figyeltem, ahogyan beleharap az almába.

- Jól van, semmi akadálya. - mosolygott.

- Tényleg? - tudtam, hogy nem így gondolja.

- Igen tényleg. - bólintott - Illetve csak az első része megoldható, a második nem igazán. - kapta fel hírtelen a fejét.

- Mit akarsz itt? Miért jöttél egyáltalán vissza? - tártam szét a karomat

- Miért ne? - vont vállat és egy újabb hatalmas harapással vetett véget az almának, amit utána ki is hajított a kukába.

- Felborítottál mindent. - néztem rá mérgesen.

- Mindig visszatérek. Anyád úgy pörög, ahogy én mondom. James is egy irányítható puhapöcs. Téged pedig könnyebb volt elüldözni mint hittem. - húzta széles mosolyra a száját - Bár néha még vissza tévedsz.. - konyult le a mosolya - De ez is megoldható lesz hamarosan.

- Miért, mit fogsz tenni? - összeszűkült szemekkel meredtem rá és minden szavára éheztem.

- Jaj Amy. Annyi mindent megtehetnék. A legviccesebb az, hogy te sehogy sem jönnél jól ki belőle és mindig én nyernék. - tárta szét a karját felvont vállal.

- Mégis miért?

- Nos. Ha én elmegyek akkor anyád összeomlik és bár vissza költözhetsz, ő téged fog hibáztatni. Én persze eljátszom neki a hőst és mégjobban belém szeret. A végén feladod. Elmész én pedig vissza jöhetek.

- Miért jó ez neked? - kérdeztem halkan.

- Kell egy család.

- Akkor miért bombázod szét?

- Mert nem hagyom, hogy más irányítson.

- Érzel te bármit is?

- A válasz egyszerű. Nem. - mondta és a hangjában rengetek szomorúságot és keserves éveket véltem felfedezni. Vajon mi történt vele, hogy ennyire undorító alakká változott?

- Mi történne, ha kiderülne mit tettél? - kezdtem el gondolkozni.

- Nem fog. Senki sem hisz neked ebben a városban. Hogy akarnád bemagyarázni nekik, mikor olyan csúnyán beverted a fejed?

- Mondjuk egy videó elég bizonyíték lehetne. Lehet legközelebb bekamerázom az egész házat és vissza költözöm. - mosolyogtam rá. John magas vigyora a padlóig konyult. Ideges lett látszott a szemében. Boldog mosoly jelent meg az arcomon egészen addig, ameddig egy nagy ütést nem éreztem az arcomon. Nem tudom hova kaptam az ütést, mert az egész arcom el kezdett zsibbadni és csak a fájdalmat éreztem mindenhol. A fejemet hátul bevertem a szekrénybe és reméltem, hogy marad még ép agysejtem. Könnybe lábadt szemekkel néztem mérgesen Johnra és közben a fejemet fogtam. Pár perccel később már éreztem, hogy honnan is jön az a rengeteg fájdalom és a vér. A szemöldököm felrepedt az ütéstől és éreztem, ahogy néhány csepp végigsimítja az arcom. Nem volt időm ezzel foglalkozni, minél előbb ki kell jutnom innen a telefonommal együtt. Az a baj, hogy a terv ennek része nem volt meg. Mégis hogy menjek ki a házból úgy, hogy magammal vigyem a telefont, annak érdekében, hogy ne üssön meg újra, mert bizonyíték van nálam? Vártam még egy kicsit amikor elkezdett hátrálni és megvártam, ameddig becsapja maga mögött az ajtót. Sebes léptekkel rohantam a telefonomért, de akkor újra kivágódott az ajtó. A telefon majdnem kiesett a kezemből és tudtam, hogy tudja. Elég egyértelmű volt. Próbáltam rávenni a lábaimat a futásra de nem ment azonnal. John elindult felém én pedig az ajtó felé szedtem a lábaimat. Nem voltam túl gyors, mivel elkapta a karom és visszarántott. Azzal a mozdulattal belerúgtam egy hatalmasat a térdébe, majd ágyékon térdeltem. Nem volt elég erős ahhoz, hogy elszabaduljak előle, viszont mielőtt kinyitottam volna az ajtót, az kinyílt előttem és Derek állt előttem. Szerintem sosem örültem még ennyire neki. Mind a hárman lefagytunk és ijedten néztük egymást, mígnem Derek megfogott és kirángatott a házból.

- Mégis mi a fenét művelsz? - préselte ki a kérdést a száján.

- Bizonyítékot gyűjtök! - préseltem ki ugyan úgy a szavakat, ahogyan ő.

- Ez veszélyes Amy! Emlékszel mi történt legutoljára?! - borult ki.

- Igen emlékszem, de megérte. - ujjongtam - Hisz megvan a bizonyíték. - lebegtettem a telefonomat az arca előtt.

- Nem kell felmutatnod a telefonodat, elég ha elém állsz. - célzott a felrepedt szemöldökömre. Szemforgatva álltam az egyik lábamról a másikra.

- Figyelj. Muszáj volt megtennem. Máshogy nem hinne nekem. Több bizonyítékot sikerült összeszednem mint hittem és semmi bajom nem lett néhány karcolásnál. - mondtam boldogan.

- Ha én nem lépek közbe, most a kórházba tartanál bizonyítékok nélkül.. - Derek teljesen kiakadt a kis akciómon, de nem tudtam emiatt aggodalmaskodni. Boldog voltam, hogy végre vége van ennek az egésznek. Anyának most már hinnie kell nekem - Gyere! Haza viszlek.. - tudtam, hogy iszonyatosan mérges rám, de nem tudtam vele mit kezdeni. Beültünk a kocsijába(?) és elhajtottunk. Gondolom jó akart lenni és haza akart vinni.

- Honnan van ez a kocsi? - kérdeztem.

- Céges. - mondta.

- Áh. Azért kaptad mert nem engedtél haza? - vontam fel a szemöldököm.

- Nem. Már évek óta megvan. - mondta egész végig az utat nézve.

- Most miért vagy ilyen? - akadtam ki.

- Mert bármi történhetett volna abban a rohadt házban Amy! Mikor fogod fel, hogy ez nem játék? Lehet anyád vak és nem véd meg ettől a beteg állattól, de vannak körülötted olyan emberek is akik féltenek és megpróbálnak megvédeni! - üvöltött rám, amitől belém fagyott minden szó..

Derek kirakott a ház előtt. A lábam alig ért le a földre, amikor a gázra lépett és elhajtott.

- Kösz.. - motyogtam unottan, majd bementem a házba.

- Szia! - hallottam Ryan vidám hangját.

- Szia! - léptem be a konyhába és rámosolyogtam amikor megfordult. A mosolya egyből lehervadt.

- Te jó ég! Mégis mi történt veled? - kérdezte és azonnal odarohant hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen.

- Jól vagyok. - fordítottam el a fejem a tenyeréből. Nem akartam, hogy aggódjon.

- Mi történt? - nézett rám ijedten.

- Megszereztem a bizonyítékot, amit ha anya megnéz, végre hinni fog nekem! - ujjongtam örömömben.

- Mi? Miért olyan fontos ez? - vonta fel a szemöldökét.

- Hogy végre vissza költözhessek. - tártam szét a karomat - Ki kellett üldöznöm abból a házból, hogy visszame..

- Tessék? - akadt ki - Te vissza akarsz menni oda? - nézett rám undorodva, amitől már nem éreztem túl jól magam.

- Igen, miért mit gondoltál? Hogy a nyakadra varrom magam? - tártam szét a kezem. Már én is felidegesítettem magam.

- Miért kellett ezt csinálnod?! Befogadtalak nem kellett volna vissza menned oda! - kiabált és mutogatott, de a hangjában érezni lehetett, hogy nem bírja sokáig. Azt hiszem csúnyán hátba szúrtam.

- Én sajnálom.. Nem tudtam, hogy ez ekkora nagy baj. - értetlenkedtem. Miért lettem hírtelen ennyire érzéketlen?

- Ne sajnáld. - mondta hidegen - Nem foglak megkérni, hogy maradj. Ha minden vágyad hazamenni, akkor elengedlek. - vont vállat - Holnap átviszlek. - mondta könnyes szemekkel, majd elindult az ajtó felé.

- Ryan! - szóltam utána.

- Ne. Amy. - ingatta a fejét és kiment az ajtón.