Ryan tehát beköltözött mellém a hatalmas francia ágyba. Mire ez megtörtént és mindenki kényelembe helyezte magát, már képtelen voltam a beszélgetésre. Úgy ahogy voltam bealudtam. Már nem tudom mióta vágytam egy normális ágyra, ahol nem fordult meg a fél város, ami új volt, kényelmes és puha. Ryan ágya tökéletes volt. Lehet, hogy csak azért mert őt is benne találtam, de a lényeg az volt, hogy soha nem akartam felkelni onnan.

Amikor felkeltem korom sötétség borította a szobát. Megfordultam, hogy láthassam Ryant, de meglepődtem, amikor nem találtam magam mellett. Ez meg hova a fenébe tűnt?

- Hát végre felébredtél? - hallottam a másik oldalról a hangját, mire morcosan megfordultam.

- Fel. - mondtam rekedtes hangon. Fényeket láttam az ajtón túlról, Ryan pedig egy kis bögrét tartott a kezében.

- Kérsz egy teát? - kérdezte mosolyogva.

- Hány óra? - kérdeztem, mintha ez befolyásolná a kérdését. Amúgy igen, befolyásolja.

- Fél nyolc múlt pár perccel. - nézett a telefonjára egy pillanatra.

- Képes voltál ilyen korán felébreszteni? - mikor meghallottam, hogy hány óra, azt hittem leszakad a fejem a helyéről..

- Drága te keltél fel magadtól. - nevetett fel - És nem mellesleg, este van. Átaludtad az egész napot.

- Micsoda? - teljes éberség költözött a szemeimre.

- Jól hallottad. Gondoltam egy kis tea segítene lenyugodni. - jött be a szobába és letette az éjjeli szekrényre a bögrét, majd leült mellém. Édes volt, hogy nyáron macinaciban topogott az otthonában. Igaz még nem volt annyira meleg és a klíma is ment, de én tökéletesen el voltam egy bugyiban. Meleg tenyerét a combomon nyugtatta és láttam rajta, hogy valamit mondani szeretne, de nem tudja hogyan vágjon bele.

- Figyelj.. Nekem most el kell mennem. - nézett mélyen a szemembe, miután befejezte a mondatot.

- Jól van, de mégis hová? - nem értettem hová akar menni ilyen későn. Illetve nem volt nagyon késő, ha randira vagy buliba megy az ember.

- Találkozom egy lánnyal.

- Oh. - miért volt ez a téma mindkettőnknek kínos?

- Ne aggódj.. Csak a barátom.

- Mi? Én nem aggódom. - nevettem fel halkan. Tényleg? Hiszen remegsz..

- Jól van. - mosolygott rám és megszorította a combomat, majd felállt. Percekig próbáltam helyrehozni a légzésemet, de nem nagyon jött össze. Tényleg ennyire feldúlt, hogy egy lánnyal találkozik? Vagy csak nem akartam egyedül maradni? Talán mindkettő. Mert nagyon jól esett volna, ha vele tölthetem ezt a kis időt. Nem tudom, hogy meddig maradjak itt. Félek hazamenni John miatt, anyára pedig mérges vagyok, de valahogy ki kell űzzem onnan a sátánt. Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha Derek segítségét kérném. Igazából nincs tervem, de nyugodtabb lennék, ha Derek mindig ott lenne. Nem gondolkoztam sokáig.

- Szia! - hallottam a hangját.

- Szia! - köszöntem idegesen - Megszeretném köszönni neked amit értem tettél.

- Most már elhiszed, hogy nem én vagyok a rosszfiú? - bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog.

- Igen el. Viszont John nagyon rossz helyen van abban a házban. Így nem költözhetek vissza. Ki kell paterolnunk onnan, de nem tudom hogyan.. - rágcsáltam az ajkamat.

- Ez egy nagyon jó kérdés.

- Most hol vagy? - kérdeztem hírtelen a témától eltérve.

- Otthon. A dolgok kezdenek jól haladni itthon. Bár Rosa nincs itt, de itthon maradtam a kis hercegnőmmel. - akkora öröm volt a hangjában, amit idáig érezni lehetett és engem is képes volt megmosolyogtatni.

- Ennek örülök. - mosolyogtam.

- De térjünk vissza hozzád. Mi a terved? - kérdezte komolyan.

- Fogalmam sincs. Ezért hívtalak téged. Anya nem hisz nekem bármit mondhatnék neki. John teli tömte a fejét szerelmes gondolatokkal. - mondtam undorodva - Valahogy meg kell látnia John valódi énjét. - estem gondolkozóba.

- Mit szólnál, ha bekameráznánk a házat? - tette fel a nagy ötletet Derek.

- Ez nem is rossz ötlet. De John csak akkor viselkedik velem úgy ahogy általában szokott, ha egyedül vagyunk. Nekem viszont nincs kedvem újra kórháza kerülni..

- Ott leszek egész végig. Ha látom, hogy elfajulna a dolog, azonnal ott leszek és nem lesz gond.

- Nem tudom, hogy ez jó ötlet -e. - bizonytalanodtam el.

- Figyelj.. Holnap nem lesz nálatok senki csak John. Délelőtt beszerelek néhány kamerát a nappali környékére. Délután átjössz néhány cuccodért és keveredj vele beszélgetésbe. Nem lesz baj.

- Jól van. - egyeztem bele. Lehet sikerülni fog a felvétel és sikerül elküldenem a világ másik felére Johnt.

A fejemben már ezerszer lejátszottam ezt a lemezt. Reménykedtem benne, hogy sikerülni fog és nem lesz baj. De féltem is. Egyáltalán nem akartam vele találkozni.

Eljött a másnap és szomorúan keltem fel, mert Ryan nem feküdt mellettem. Sőt, mi több az egész házban nem találtam. Talán a lánynál aludt. Nem értem miért voltam ettől szomorú. Hiszen kettőnkből nem lehet semmi. Csináltam egy finom kávét, amit nyugisan elfogyasztottam a kanapén, majd gyorsan felvettem egy rövidnadrágot és kimentem a buszmegállóba. Mielőtt elindultam volna megnéztem, hogy hol is vagyok és merre kell mennem, na meg mivel. Így gondtalanul telt az utazás és rájöttem, hogy nem is vagyok annyira messze az otthonomtól.

Félve helyeztem a kulcsot a helyére és minél lassabban próbáltam elfordítani benne. Amikor meghallottam a kattanást azonnal futni támadt kedvem. A félelem szó ide kevés volt. Előtte muszáj volt egyeztetnem Derekkel, hogy biztos itt van -e, mert nélküle nem tudnám végig csinálni. A gondolattól is rázott a hideg, viszont most már muszáj volt bemennem.

- Na! Előkerült a csavargó. Merre jártál? - hatalmas vigyor terült el az arcán, amit teli tömtem volna hadd ne mondjam mivel..

- Amint látod. - mondtam grimaszolva. Próbáltam produkálni egy picit, hátha hatásosabb lesz. Már az sem zavart volna, ha kapok egy pofont, mert akkor erősebb bizonyítékunk van ellene.

- Sosem értettem mi bajod velem.. Az elejétől fogva gyűlöltél. Mégis miért? - fordult felém miután előadta magát.

- Na vajon miért? Még be sem tetted ide a lábad, de máris felforgattál mindent és az apámnak képzelted magad. - mondtam egyre dühösebben.

- Jaj Amy, ez nem volt szép tőled. - játszotta meg magát, amitől egyből szaladtam volna hányni. A vak is átlát rajta, anyám pedig igen bolond lehet, ha ezt nem veszi észre. Mégis milyen köd került elé?

- Hagyjuk ezt. - forgattam a szemeimet - Csak a ruháimért jöttem, semmi másért.

- Jól van. Menj fel nyugodtan. Szedd össze amire szükséged van. Anyád úgysem tudja meg, hogy itt voltál. Nem mintha érdekelné. - mosolya gúnyos volt és késként hatolt a hátamba, hiszen tudtam, hogy igaza van. Anyát nem érdeki. Egyszer sem hívott fel, hogy jól vagyok -e vagy merre találhat meg. Anya nélkül maradtam a nagyvilágban és egy olyan férfivel próbálok meg harcolni, aki sokkal erősebb nálam és egy szó elég neki ahhoz, hogy nyerjen. Mégis miért küzdök? Felmentem a cuccaimért, és mindent bevágtam egy nagy táskába. Mindent elraktam amit fontosnak gondoltam.

- Ez nem jött be mi? - suttogott Derek a hátam mögül.

- Nem. Nem igazán. - sóhajtottam.

- Akkor most mi lesz? - tette zsebre a kezét.

- Fogalmam sincs. - néztem rá reményveszetten - Vissza megyek Ryanhez és ott maradok, ameddig ki nem találok valamit.

- Sajnálom Amy. Azt hittem sikerülni fog. - hallatszódott a hangjából, hogy komolyan sajnálja.

- Én is. De most mennem kell, mert rosszul leszek ettől a háztól. - fogtam a táskámat és köszönés nélkül elviharoztam Derek mellett.

- Mész is? - kérdezte mögülem John.

- Nem tudok ebben a házban lenni többet. Egy levegőt pedig végképp nem fogok szívni veled. - mondtam, miközben próbáltam minél gyorsabban felvenni a cipőmet.

- Megértelek. Túl jó itt a légkör neked. - már nem tudtam mit vissza szólni neki. Túl nagyképű volt ahhoz, hogy rá pazaroljam a hangomat.

- Viszlát! - mondtam unottan és meg sem várva a választ csaptam be magam mögött az ajtót.

Jó gyorsan elakartam tűnni a ház közeléből. Annyira siettem, hogy majdnem felbuktam a hatalmas táskában, amit cipeltem. Elvánszorogtam a buszmegállóig és szerencsémre két perc múlva fel is szállhattam a buszra. Figyelnem kellett, hogy jó helyen szálljak le, mivel nem igazán ismertem azt a részét a városnak, ahova költöztünk. Amikor elérkezett a leszállás ideje felálltam és jeleztem, hogy le szeretnék szállni. Na igen. Amikor megállt a busz és kitárta ajtajait én pedig le szerettem volna lépni a lépcsőre, kis híján megfejeltem a földet. Csodálatos.. Alig vártam, hogy végre haza érhessek és lepakolhassak. Szerettem volna levenni ezt a nadrágot és újra bugyiban rohangálni a házban. Aztán eszembe jutott valami. Talán felhívhatnám az anyámat és beszélhetnék vele. Talán elmagyarázhatnám neki, talán meghallgatna és talán még el is hinné. Talán, nagyon talán meg is szabadulhatnék Johntól.

Ezektől a gondolatoktól jutottam arra, hogy lerakom a nehéz táskát a szobába, majd felhívom az én drága anyukámat és reménykedek benne, hogy felveszi a telefont.

- Szia drágám mond! - hallottam meg a hangját. Anyának egyébként gyönyörű hangja volt, ha nem játszotta túl magát.

- Beszélhetnénk? - tettem fel félve a kérdést, és leültem a nappaliban a kanapéra.

- Persze mond csak. - hallottam, hogy nagyon ügyetlenkedik valamivel, de úgy döntöttem, hogy most csak magamra koncentrálok és a problémáimra. Muszáj neki elmondanom.

- Johnról van szó és arról az estéről, amikor bekerültem a kórházba. - hagytam abba egy kis időre, de nem szólalt meg így folytattam - Elszöktem egy buliba. De haza mentem, mert nem éreztem jól magam. john pedig mérges lett rám és megpofozott. Rángatott. - idéztem fel minden egyes mozdulatot a fejemben és a könnyeim gyülekezőt hirdettek meg a szemeimben - Ő juttatott kórházba anya, kérlek higgy nekem! - csuklott el a hangom és ennyi kellett ahhoz, hogy sírjak.

- Jaj szívem. Aki buliba szökik ne várjon mást egy pofonnál. - hebegte - Zoli hív puszillak, remélem hamarosan hazajössz és újra egy nagy család lehetünk. - ujjongott - Puszillak drágám! - azzal egyből le is csapta rám a telefont. Könnyes szemekkel álltam fel és megpróbáltam kitotyogni a konyhába egy pohár hideg vízért. Nem jutottam el a pultig, a lábaim képtelenek voltak megtartani a testem. Összerogytam és keserves sírásba kezdtem, de nem éreztem leérkezni a térdeimet. Valaki elkapott az utolsó pillanatban, mielőtt lezuhantam volna és taccsra vágtam volna a lábaimat.

- Sshh. Semmi baj. Itt vagyok. - ölelt körbe Ryan és óvatosan leengedett a földre. A hajamat kezdte el simogatni ami nyugtatólag hatott rám, de nem eléggé. Vissza kell mennem abba a házba. Egyedül.