- Mit keresel te itt? - próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom mindent elárult.

- Hallottam a balesetedről. A mi hibánk volt Amy, nem kellett volna meglátnod minket. - szabadkozott, de nem tudom miért.

- Miért lett volna a ti hibátok? - vontam fel az egyik szemöldököm.

- Mert miattunk ugortál autó elé, hiszen láttál minket és..

- Állj! - szóltam közbe - Ugortam autó elé? - hökköltem hátra - Mégis ki mondta ezt a baromságot? - kérdeztem idegesen.

- Hát. Mindenki erről beszélt a buli után. - tárta szét a karját. Ekkor eszembe jutott a fontos kérdésem és hogy talán feltehetném végre valakinek. Bár megnézhettem volna a telefonomban is de ez valahogy nem igazán jutott az eszembe.

- Hány nap telt el a baleset óta? - kérdeztem higgadtan.

- Már elkezdődött a nyári szünet. Kiosztották a bizonyítványainkat is ma délelőtt. Ezért gondoltam elhozom neked. - nyújtotta felém.

- De hiszen nem is járunk egy osztályba. Hogyan szerezted meg? - vettem el tőle a király kék füzetet, amiben a bizonyítványom szerepelt.

- Ismerem az osztályfőnököd. Beszéltem vele és érdeklődtem irántad. Azt mondtam, hogy ma meglátogatlak és szívesen elhozom neked.

- Érdekes. - mondtam unottan. Végig néztem a lányon és nem is értettem mit keres itt. Szőke hosszú haja ráomlott a vállára és a mellkasán terült el. Rózsaszín ruhában állt előttem és egy fehér tornacipőt viselt. Irigyeltem, hiszen gyönyörű volt úgy ahogy van. És irigyeltem, amiért hozzá érhetett Richárdhoz - Nem a ti hibátok. - szólaltam meg halkan. Nem elütöttek. Ez otthoni baleset volt. - ráztam a fejem. Talán jobb ha nem tudják az igazságot csak félig.

- Én. Tudom mit érzel iránta. Látom rajtad. - amikor ránéztem tisztán lehetett látni az arcán, hogy sajnálja. Sajnál engem és nem akar velem versengeni vagy a szememre hányni a veszteségemet.

- Miért nem vagy egy ringyó? - nevettem el magam, mire elmosolyodott - Könnyebb lenne. - sóhajtottam, mintha összeszedtem volna magamat.

- Mert nem célom rosszba lenni veled. - mosolygott. Bólintottam egyet majd közelebb lépett és megölelt - Jobbulást! - szomorú mosolyra húzta a száját és kiment az ajtón, amit aztán maga mögött becsukott. Óriásit sóhajtottam, mert úgy éreztem magam mint aki húsz perce nem jutott levegőhöz.

Mint kiderült hetekig bent feküdtem a kórházban, ami azt jelenti, hogy John nagyon jól elintézett. Azt mondták még pár napig bent tartanak megfigyelésen, viszont én nem akarok hazamenni. Sőt ami azt illeti nincs hová hazamennem. Nem mehetek vissza a hiszékeny anyámhoz és az apámhoz aki péppé vert. Tuti nem ez lenne az első és utolsó. És hogy őszinte legyek.. Félek. Minél előbb ki kell találjak valamit..

Megkérdeztem az orvost, hogy meddig kell bent maradnom pontosan. Ő 3-4 napot javasolt és ez volt a max, ameddig bent maradhatnék. Két nap elteltével is vártam, hátha betéved valaki hozzám és elmondhatom neki, hogy mi történt. Nos. A baj ezzel az volt, hogy senki sem tolta ide a képét.. Kíváncsi voltam, hogy kik hozták a virágokat és az ajándékokat. Kíváncsi voltam, hogy vajon Nancy bent volt -e és hozott -e valamit, de sajnos a neve semmin nem szerepelt. Próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy biztos bent volt csak nem hozott nekem ajándékot az anyagi helyzetük miatt. Aztán átfutott az agyamon, hogy hátha Sofia járt bent, de tőle sem kaptam semmit. Itt nem az ajándékokról volt szó. Csak tudni szerettem volna, hogy mennyire vagyok fontos az embereknek. És az ajándék volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy itt voltak. Máshonnan nem tudhatom meg. Bár Nancyt nem lenne szerencsés megkérdeznem,hogy lakhatnék -e náluk. Persze jó lenne hárman együtt mint régen, de a kis csapatunk nem bírta ki az idő próbáját.

Elérkeztünk ahhoz a naphoz, amikor kiteszik a szűröm a kórházból. Beszéltem a dokival és megengedte, hogy estig még a szobámban maradhatok. Szorított az idő, én pedig nem tudtam, hogy hová mehetnék. Anya azóta nem is hívott és fel sem vette nekem a telefont.. Ha tudnám, hogy ki van otthon, akkor könnyebb dolgom lenne, hiszen gyorsan taxiba pattannék, teli tömném a bőröndömet és elhúznék. Nem tudom hová, nem tudom kihez csak el abból a házból, amit az otthonomnak hívok. Egyedül James miatt éreztem elviselhetőnek a házat, bár sokszor ő is tett arról, hogy nyakon vágjam egy lapáttal ami tele van trágyával. Apropó James. Egyszer sem keresett. Vajon tudja, hogy kórházban vagyok, vagy anyáék azt mondták hogy Hawaiin nyaralok egy koktéllal a kezemben? Lényegtelen ezen törnöm a fejem, hiszen nem most fogom megtudni erre a választ. Amire most koncentrálnom kell az az, hogy hová a fenébe menjek.. Egyedül Sofiára tudtam gondolni, de ő annyira idegen volt. Mi több, ő sem nagyon erőltette meg magát, hogy megkeressen.

Mégis mit csinálsz, amikor muszáj elmenned otthonról, de nem tudsz hová? Menjek haza? Majd kössek ki újra a sürgősségin vagy ne adj Isten a saját temetésemen? Felöltöztem és megpróbáltam a legjobb formámat mutatni. Vissza vettem a ruhámat amiben ide hoztak. Mit ne mondjak csodásan néztem ki. A pólómon csak a vért lehetett látni a nadrágommal együtt. Úgy néztem ki, mintha épp meglett volna a havim vagy mintha farsangra készülnék.. A végén már letojtam az egészet, csak elakartam szabadulni a gondolataim elől. Lassan összepakoltam egy helyre a cuccaimat. A kis ajándékokat beletettem egy gyönyörű tescos szatyorba és a virágok mellé tettem. Muszáj lesz haza mennem, így nem mehetek végig az utcán. Mint valami elcseszett szépségkirálynő.

- Kop -kop. - hallottam meg egy ismerős hangot. Na, a te nyakadba is öntenék egy kiló trágyát..

- Mit akarsz? - kérdeztem nyersen és tovább pakolásztam a holmijaimat.

- Csak szerettelek volna látni.. - hangja szomorú volt.

- Remélem így tervezted a látogatást. - néztem rá mérgesen.

- Tudom mit gondolsz.. - kezdte

- Nem, neked fogalmad sincs róla. - vágtam a szavába. Nem ordítoztam. Egyszerűen nem érdemelte meg a hangom, így nem is pazaroltam rá - Most pedig takarodj! - préseltem ki a fogaim között.

- Ne csináld ezt Amy, nem tettem semmi rosszat. - jött közelebb hozzám, de egy lépést hátra léptem.

- Ne gyere közelebb hozzám! - mutattam fenyegetően az ujjammal - Te csak rosszat tettél. - lenézően meredtem a szemeibe - Miattad most nincs otthonom.

- Amy egy szót nem szóltam neki. - könyörgött - Nem azért voltam ott azon a bulin, mert kémkedtem utánad.

- Akkor mégis mi a szart kerestél ott?! - üvöltöttem le a fejét.

- A feleségem. - suttogta.

- A mid? - mi van? - Hogy került egy gimis buliba? - hűltem ki teljesen. Ez a story egyre rosszabb..

- Úgy, hogy ő is az.. - sütötte le a tekintetét. Örültem, hogy nem ittam, ettem semmit, mert tuti, hogy leköptem volna. Mi a franc?

- Te felcsináltál egy tinédzsert?! - akadtam ki.

- Azért nem volt annyira kicsi.. - nézett rám és a szemében felcsillant a perverzség.

- Undorító vagy! - boxoltam a karjába.

- Hé várj! - nyúlt a karom után - Nem vagyok rossz ember. Szerettük egymást, ahogyan most is.

- Nem érdekel a nagy szerelmi életed Derek. Az én életemet tönkre tetted. - téptem ki a karom a kezei közül.

- Egy szót nem szóltam neki esküszöm! Bírlak. Őt már kevésbé. És ha tudni akarod, igen megkért rá, hogy kémkedjek utánad plusz pénzért. Te tudod a legjobban, hogy szükségem van rá, hiszen jóformán nálatok élek. De nem fogadtam el. Ismerem Johnt és tudtam, hogy bántana. Sosem tennék ilyet veled. - minden szava igaznak tűnt, én mégsem tudtam bízni benne.

- Nem hiszek neked. - néztem mélyen a szemébe.

- Csak kérlek.. Nem kell bíznod bennem. Csak hidd el azt amit mondok. - fogta kezei közé az enyéimet.

- Mégis miért beszélsz velem? Miért viselkedsz így velem, amikor ott van a feleséged meg a gyereked? -tudni akartam mi ez az egész..

- Ahogy mondtam kedvellek.

- Nem kellene. - mondtam unottan - Ott van a családod és..

- Hagyd már békén őket! - vágott a szavamba és a kezébe fogta az arcom. Annyira megijedtem, hogy nem tudtam ellenkezni - Nem azért kedvellek. Nem úgy.. Ez egy hosszú történet és talán jobb ha nem is tudsz róla.. De hasonlítasz valakire a múltamból. Én csak szeretném, ha barátok lehetnénk. Tudom, hogy fura ezt mondanom 25 éves létemre, de így van. Nem szerelmet vallok. - engedte el lassan az arcomat. Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen egy újabb titok szagú dolog jött az életembe, amiről természetesen tudni akarok. De ha megkérdezném, csak azt erősíteném benne, hogy a kapcsolatunk újra a régi és bízok benne. De képtelen voltam.

- Elfelejtem, hogy ott voltál a bulin. - bólintottam - De nem bízom benned. - ingattam meg a fejem. Derek bólintott egy aprót, majd hátrébb lépett. Visszanézett rám és megfordult, majd elhagyta a szobát. Ha otthon élhetne és bízni tudnék benne, akár nála is tölthetnék egy kis időt.

Nem tudtam mit kezdjek magammal. Ideges lettem és zaklatott. Friss levegőre volt szükségem. Amilyen gyorsan csak tudtam kiszaladtam a kórházból és megálltam előtte. Néztem a kilátást, a fákat a lemenő napot. Ugyan itt álltam, amikor Vic miatt tartózkodtam ezen a helyen. Megnyugvást és hiányt kezdtem el érezni. Jó lenne visszamenni az időben és csak élvezni a pillanatot. Amikor még csak anya és én voltam. Amikor Richárd miatt sírtam éjszakákon át, mert nem szeret. De azt hiszem ennyi volt a legnagyobb problémám. Akkor azt gondoltam, hogy annál rosszabb már nem lehet. És most itt állok és az mondom.. Basszus. Milyen boldog voltam abban az időben.. Tehát ennyire rossz a helyzet?..

Eszembe jutott egy mondat. "Hívj, ha egy barátra van szükséged" Muszáj volt. Hallanom kellett a hangját, hogy megnyugodjak, mielőtt haza mennék.

- Ryan! - mikor felvette csak a nevét bírtam kimondani. A név hallatán a könnyeim utat engedtek maguknak és eláztatták az egész arcomat.

- Szia! - bár nem láthattam a szuszogásából ítélve elmosolyodhatott.

- Istenem de jó hallani a hangod. - szakadt ki belőlem és egy mély lélegzetet vettem majd kifújtam.

- A tiédet is. - nevetett fel halkan.

- Olyan jó lenne.. Ha itt lennél és megölelhetnélek. - mondtam nehezen.

- Akkor fordulj meg. - azonnal megfordultam és észre vettem a mögöttem távolabb álló fiút.