Megsemmisülve álltam vele szemben, egészen addig, ameddig fogta magát és elhúzott. Nem tudom megszámolni, hogy hányszor hagyott magamra egy idegen helyen, de kezdtem azt hinni, hogy ezt élvezi.

- Richárd! - üvöltöttem utána és elkezdtem felé szaladni. Épp a motorját akarta beindítani, de pechjére nem jött össze..

- Mi van? - borult ki Richárd.

- Hová a francba mész nélkülem?! - akadtam ki hisztérikusan

- Mint látod Amy sehova, mivel nem működik ez a szar! - rúgott a motorjába, ami a rúgástól a földön landolt - Fenébe! - fogta a fejét.

- Miért vagy ennyire kiborulva? - tártam szét a karomat.

- Mert megcsókoltalak! - őrjöngött és a haját tépte. Aggódni kezdtem, mert ha így folytatja, akkor kopasz lesz mire hazaér.

- És? Ez ekkora nagy baj? - a sírás küszöbén állni nem annyira jó érzés, főleg, hogy hányinger kerülget mert félek a válaszától.

- Igen Amy, ekkora nagy baj! - csapott a combjára - A barátnőm otthon vár én pedig itt csókolózgatok veled!

- Otthon vár? - kerekedett ki a szemem.

- Igen, otthon. Hozzánk költözött pár napja, mert nem bírta elviselni a szüleit. - mondta halkabban és higgadtabban.

- Micsoda? - kérdeztem és az ájulás kerülgetett. Annyira halkan és akadozva mondtam, hogy reméltem nem hallja meg.

- Megkedveltem. Ő ott volt mellettem, amikor senki más nem. - mondta halkan. Szavai összetörtek.

- Értem. - bólintottam. Richárd velem szemben állt pár méterre tőlem és a füvet bámulta. Nem bírtam tovább ott maradni. Lassan rávettem magam és a testemet is, hogy elmenjek onnan.

- Haza vigyelek? - szólt utánam mire megfordultam. Láttam a szemében a sajnálatot és hogy ő sem így akarta ezt az egészet.

- Nem kell. - vontam vállat - Majd haza megyek busszal. - azzal megfordultam és elsétáltam. Vártam, hogy utánam kiállt vagy hogy utánam rohan, de ha erre akartam volna várni, akkor 80 éves koromig ülhetnék azon a retkes padon, ami nagy valószínűséggel elkorhadna alattam.

Bár azt mondtam, hogy hazatalálok egyedül is és keresek egy busz megállót.. Nos, ez nem ment olyan zökkenő mentesen. Legyalogoltam a lábaimat, de nem találtam buszmegállót, sem egy elhaladó buszt. Második tervemhez érkeztem, ami az volt, hogy felhívok valakit, hogy jöjjön értem. Tudtam, hogy anyára nem számíthatok.. Ezért tárcsáztam Ryant, aki szinte azonnal fel is vette a telefont.

- Baj van? - hangja aggódó volt, amitől nekem mosolyognom kellett.

- Nem. - mondtam vidáman. A hangja annyi megnyugvást nyújtott a számomra, hogy el is felejtettem miért hívtam - Illetve de. - váltottam túl komorra, amivel megijesztettem.

- Micsoda? - hangja még féltőbb volt és gondolom az ágyából is kiugrott, ha épp azon feküdt.

- Ne aggódj, nyugodj meg. Jól vagyok. De azt már nem tudom hol.. - néztem körül, hátha látok egy utca táblát. Elmondtam Ryannek egy címet ő pedig azonnal kocsiba vágta magát azért, hogy értem jöhessen.

Nagyjából húsz perc elteltével elém gurult fekete méregdrága autójával. Imádtam Ryanben, hogy van pénze, de nem vág fel vele. A családja gazdag, hiszen mindig a munkájukban vannak elmerülve a gyereknevelés helyett. A gyerekeik mégsem lettek nagyképű, felpofozni való gyerekek.

- Hogy a fenébe keveredtél te ide? - nyitotta ki nekem a helyéről az ajtót. Felnevettem, majd beszálltam az autóba és bekötöttem magam.

- Ez hosszú történet. Köszönöm, hogy eljöttél értem. - néztem hálásan rá.

- Érted bármikor. - mosolygott rám.

Egész úton csöndben voltunk és csak egy kérdés lebegett a szemem előtt, amit annyira féltem feltenni. Ryan már az utcánkban volt és a kérdés már fojtogatott. Hát feltettem.

- Ryan?

- Mond? - hangja megnyugtatott.

- Mikor költöztök el? - kérdeztem remegve. Ryan nagyot sóhajtott, majd a hajába túrt.

- Ma éjjel. - mondta az utat pásztázva.

- Értem. - suttogtam és elfordítottam a fejemet, hogy ne láthassa a könnyeimet végig folyni az arcomon.

- Hé. - mondta lágyan és a kezét a combomra tette, amitől felriadtam az önsajnálatból és ráemeltem a tekintetemet - Nem örökre megyek el. Még találkozunk. A szavamat adom. - kacsintott rám amitől egy kis mosoly jelent meg az arcomon, de belül még összetört maradtam. Meglepetésemre Ryan elhagyta a házamat és tovább hajtott.

- Hová megyünk? - néztem rá.

- A közeli parkba. Szeretnék veled beszélgetni, mielőtt elmennék.

- Én nem akarok. - mondtam ki azonnal, de meg is bántam, hiszen nem így gondoltam. De nem bírtam elbúcsúzni tőle.

- De én igen. És szükségem van arra, hogy halljad amit mondok. - mondta komolyan.

- És mi van akkor, ha én képtelen vagyok meghallgatni? - néztem rá könnyes szemekkel.

- Akkor majd a karjaimba borulsz sírni és haza viszlek. - mosolygott rám erőtlenül.

Egyre kevesebb időm volt, hogy láthassam. Gondolataimból egy éles kanyar zökkentett ki. Ryan rátaposott a gázra, ettől belepréselődtem az ülésbe.

- Ryan! - szóltam rá.

- Sajnálom, de muszáj oda érnünk, mielőtt elmennénk. - vett be egy újabb kanyart.

- Micsoda? Mégis hová? - ijedten kapkodtam a tekintetem az útról Ryanre, Ryanről az útra.

- El kell köszönnöd valakitől. - fékcsikorgatva állt meg a házuk előtt.

- Max! - kiáltottam el magam, amikor megláttam magunk előtt és kitépve az ajtót futottam oda hozzá. A nyakába ugrottam és olyan szorosan kezdtem el ölelni, hogy elkezdett nyögdécselni.

- Törpe, elég lesz, mert megfulladok. - elengedtem és óvatosan visszaléptem a járdára.

- Hiányozni fogsz! - szomorúan mosolyogtam rá, mire megölelt.

- Te is nekem. Tuti nem találkozok nálad alacsonyabb lánnyal. - nevetett fel, mire az oldalába ütöttem - Kicsi de erős. - kacsintott rám, amikor eltolt magától.

- Gyere menjünk. Még nem köszöntél el valakitől. - fogta meg a derekamat és ráemeltem a tekintetemet. Nem értettem, kire gondol, de amikor belenéztem gyönyörű csokibarna szemeibe rájöttem. Rájöttem, hogy nem köszöntem el attól az embertől, akinek az emlékére egy napsugarat varrattam a csuklómra. Felmentünk az emeletre és Ryan elővett egy kulccsomót. Kiválasztotta a legkisebb kulcsot, majd a zárba helyezte és kinyitotta vele az ajtót. Az egész ház koszos, poros és üres volt. Egy bútor sem volt az egész házban, kivéve abban az egy szobában. Vic szobájában semmi változás nem történt. Ryan megállt a tárva nyitott ajtó előtt, én pedig beljebb léptem. Tisztán emlékszem mindenre. Ahogy ülünk a váróban és még annyi remény van a szívünkben. De a remény nem elég, nem igaz?

- Semmit nem visztek magatokkal? - suttogtam, miközben még beljebb mentem a szobában.

- Mindent ebben a szobában hagytunk. Pár apróságot elhoztunk, de ennyi. Az új tulajdonossal megbeszéltük, hogy bezárjuk ezt az egy szobát és nálam marad a kulcs. A szoba így fog maradni. Az összes emlékkel együtt. - suttogta. Odasétáltam Vic íróasztalához és körülnéztem. Képek lógtam a falon. Közös képek, amin mindenki annyira boldognak tűnik. Abban a pillanatban talán tényleg azok voltunk. De csak arra az egy röpke pillanatra.

- Ezt megtarthatom? - kérdeztem az egyik kedvenc karkötőjére mutatva.

- Persze. - bólintott és ő is beljebb lépett a szobába. Láttam, ahogy nehezebben veszi a levegőt és nincs túl jól.

- Jól vagy? - kérdeztem és amikor hozzám ért megfogtam a karját.

- Igen. Csak mindig elfog egy ilyen érzés, amikor belépek a szobájába. - nézett körül. Vissza nézett rám és a kezemben tartott karkötőre pillantott. Szomorú mosoly jelent meg tökéletes arcán. Óvatosan átvette tőlem és a csuklóm köré fonta. Összekapcsolta a két végét és végig simította - Vigyázz rá. - nézett mélyen a szemembe.

- Vigyázok. - mosolyogtam rá. Arcunk közel került egymáshoz és ez megnyugtatott. Együtt álltunk abban a szobában, ahol még mindig éreztük Victoria jelenlétét. Minden úgy volt, ahogy hagyta. Egymás kezét fogtuk és a homlokunk összeért. Mindketten behunytuk a szemünket és ringatóztunk.

- Még érzem a parfümje illatát. - suttogtam a könnyeimmel küszködve, de nem tudtam nem mosolyogni. Ez a mosoly nem a boldog mosolyok közé tartozott. Ez az a fajta mosoly volt, ami sírásra késztet.

- Néha még hallom a hangját. - suttogta - Hallom ahogy végig vágtat örömében a folyosón. Ahogy énekelni kezd és visongani, amikor a rádió a kedvenc számát játssza. A reggeli 'Mit vegyek fel?' kérdése. A parfümje illata, amivel mindig befújt és én elkezdtem fulladozni. - nevettünk fel - Mind megszűnt. - éreztem, ahogy összeráncolja a homlokát - Minden véget ért.

- Egy időre igen. - suttogtam - De egyszer.. - kezdtem el a mesémet - Egyszer majd újra találkozunk vele. Újra érezni fogjuk a parfümjét. Újra közöttünk fog rohangálni. Újra hallani fogjuk a hangját és láthatjuk gyönyörű mosolyát. - nevettem fel fájdalmasan. - Egyszer újra együtt leszünk és akkor majd semmi sem választhat el minket egymástól. - szorítottam meg Ryan kezét és éreztem, ahogy a meleg könnyeim végig folynak az arcomon..