Az iskolába lépve elfogott a szokásos félelem és a hányinger érzése a gyomromban. A torkom összeszűkült és úgy éreztem, mintha fojtogatnának. A hátamba éles fájdalmakat éreztem, mintha hátba szúrtak volna. Ezeken megyek keresztül minden nap, amikor belépek az iskolába.

Az iskoláknak egy biztonságos helynek kellene lenniük, ahova a szülő bátran engedi be a gyermekét, mert tudja, hogy ott biztonságban van. Ám ez nem így van. Az iskola a legveszélyesebb hely egy tinédzser számára. Egy igazi rémálom, de ezt senki nem tudja, aki nem most éli meg.

Az iskola folyosóit nagyjából egyedül jártam. Az iskolánk nem érzett fájdalmat. A diákok semmiféle megbánást nem mutattak a tanárok pedig nem dorgáltak le minket azért, amit tettünk. Ennek nem így kellett volna lennie. A tanároknak az lett volna a dolguk, hogy megtanítsák nekünk, hogy amit teszünk az nem jó. Nagyon nem jó. Egy lány az életével fizetett azért, mert mások nem tudták elfogadni és bántalmazni kezdték. Undorodva mentem végig a termemhez vezető úton.

- Hé! - sietett mellém egy lány. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de még nálam is kisebb volt.

- Mit akarsz? - kérdeztem kicsit sem kedvesen.

- Sajnálom, ami a barátnőddel történt. - bólintott. Szavaim bent rekedtek, ugyanis senki sem jött oda hozzám, hogy ezt mondja. Eddig három lány és két fiú jött oda hozzám, hogy elmondja, a barátnőm a lehető legjobbat tette a közösségért.

- Oh. - lepődtem meg - Ne haragudj én csak..

- Tudom. - szakított félbe - Tudom, hogy miket mondanak és tudom, hogy ezt a szemedbe is mondták már.

- Igen. - hajtottam le a fejemet, de azonnal vissza is emeltem a lányra - Ismerted? - kérdeztem.

- Nem sajnos. - mosolygott keservesen - De nagyon szerettem volna megismerni.

- Nem bánnád, ha késnél egy kicsit az órádról? - kérdeztem és válaszként egy mosolyt kaptam.

Elindultunk az udvarra és leültünk egy padra. A nap már erősen sütött le ránk. Ilyenkor mindig Vic jutott az eszembe és egy kicsit jobb kedvre derültem.

Sofiával picit többet késünk, mint terveztük. Túlságosan is érdekelt, hogy miért jött oda hozzám és hogy mit érez, minthogy megtanuljam a másodfokú egyenleteket.

- Szerettem volna odamenni hozzá azóta, mióta ideköltöztek, de sosem mertem. - gondolt vissza a története legelejére. Tekintete megállapodott pár száll virágon és le sem vette róluk a szemét, csak mesélt és mesélt - Ő annyira más volt mint a többi. - nézett rám egy pillanatra és széles mosoly lepte el az arcát. Egy mosoly általában vidám, de ez a mosoly túl sok fájdalmat viselt.

- Igen. - mosolyogtam vissza rá.

- Annyira vidám volt és közvetlen, én mégsem mertem oda menni hozzá. Annyi energiával rendelkezett, ami megijesztett,mert én nem voltam olyan mint ő. - szavai istenítették a barátnőmet - Most pedig.. Már túl késő, hogy odamenjek hozzá. - vonta fel a vállát.

- Mitől féltél ennyire? - próbáltam elkapni a tekintetét.

- A visszautasítástól? Hogy nem kedvelne? Vagy hogy nem tudnék jó barát lenni? - tette fel a kérdéseket. Még ő sem tudta pontosan, hogy mitől félt.

- Feltehetek egy kérdést?

- Persze. - mosolygott.

- A barátja akartál lenni.. Vagy több? - félve tettem fel a kérdést, mert nem akartam megbántani. Sofiát meglepte a kérdésem, majd szólásra nyitotta cseresznye színű ajkait, de hang nem jött ki a száján. Nem is kellett. Szemei minden kérdésemre megadták a választ.

- Amikor elhatároztam, hogy oda megyek hozzá és beszélek vele, észre vettem, hogy Kaylával van. Nem akartam zavarni. - szemei megteltek könnyeivel, de nem engedte végigfolyni az arcán.

- Semmi baj. - simogattam meg a karját - Köszönöm, hogy beszélgethettem veled róla. Ez rengeteget jelent a számomra. - bólintottam és viszonzásként egy szomorú mosolyt kaptam.

Befelé menet megnéztem az időt a telefonomon. Még rengetek időm volt beérni a következő órámra, ezért úgy gondoltam, hogy beszaladok a mosdóba, hogy ne kapjanak el, amiért nem vagyok órán. Ez a kísérletem sajnos elbukott, amikor az igazgatónő topogott velem szemben.

- Amy, drágám.. Nem órán lenne a helye? - szerettem ezt a nőt, hiszen olyan mint egy aranyos 80 éves mami. De nem értettem vele egyet az elmúlt időben..

- Sajnálom. Nem éreztem magam túl jól. - mondtam, majd sóhajtott egyet.

- Fáradj be velem az irodába. - fogta meg a hátam és így kísért fel az emeletre - Foglalj helyet. - mutatott az egyik fotelre, ami az asztala előtt volt. Becsukta maga mögött az ajtót, majd leült az asztal mögé velem szembe.

- Nos Amy. Szeretném azzal kezdeni, hogy részvétem. Tudom milyen nehéz elveszítenünk valakit az élők sorából. Viszont ezen túl kell lépnünk és folytatnunk kell az életünket. Nem szabad feladni. - ez a legnagyobb tanács amit adni tud? - A jegyeid romlanak és az óráidról is sokat hiányzol. Ezt nem tudom tovább elnézni neked. Nincs valaki aki segíthetne? Mondjuk a szüleid? - próbált kedves lenni, de nem igazán tudtam elfogadni tőle.

- Nincsen. - mondtam szárazon.

- Értem. Esetleg egy pszichológus? Van egy remek pszichológusunk, aki..

- Nincs szükségem psziho bizére.. - vágtam a szavába - A barátnőm meghalt és senki nem tesz semmit! - akadtam ki - Az iskolának egy biztonságos helynek kellene lennie, ahol a diákok egy nagy szerető közösséget alkotnak! - dühöngtem - Ehelyett mi is az iskola lényege? A diákok uralkodnak mindenek felett. Bántják egymást, a tanárok megalázzák a gyerekeket azért, mert mindenkinek hatalom vágya van! Victoriát bántalmazták! - álltam fel a székből - Ezt tudta? - kérdeztem és az igazgatónő arckifejezése elárulta, hogy tudta - Victoria minden egyes nap küzdött azért, hogy elfogadják. Egész nap bántották, mégsem tettek semmit! Mi a megoldás? A halála után adjunk a gyerekeknek szünetet.. Ez egy jelzés, hogy kergessenek még valakit a halálba, hátha akkor majd két hetet kapnak. Ez nem fair!

- Amy kérlek ülj vissza! - kért kedvesen, de én egyáltalán nem voltam kedves hangulatomban.

- Nem! - kiáltottam el magam - Ha az emberek értenének a tinédzserekhez, akkor az iskolák tényleg biztonságos helyet nyújtanának a diákoknak. - mondtam viszonylag nyugodt hangnemben, majd megfordultam és kivonultam az irodából. Dühömben nem figyeltem semmire és senkire. A folyosón már lézengett pár diák, ugyanis két perc maradt még a kicsengetésig. Mindenki tekintete rám szegült és láttam, ahogyan ezer meg ezer kérdést tesznek fel magukban és egymás között. A táskámat meghúztam a hátamon és kifordultam a hatalmas folyosóra, de szerencsétlenségemnek köszönhetően neki mentem valakinek. Kemény mellkasának csapódtam és olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy majdnem hátravágódtam.

- Figyelhetnél jobban is! - akadtam ki mielőtt ránéztem volna.

- De hisz te jöttél nekem. - mosolygott Richárd. Megforgattam a szemem és elindultam mellette - Hé! - kapott a kezem után és magával szembe fordított - Minden rendben? - kérdezte és aggodalmat véltem felfedezni szemeiben.

- Persze. Csak elakarok húzni innen. - bólintottam, majd megpróbáltam kitépni a kezem és tovább rohanni a nagyvilágba, de Richárd túl erősnek bizonyult. Sóhajtva visszafordultam hozzá.

- Sajnálom a tegnapit. - mondta, amitől egy picit meglágyult a szívem.

- Nem gond. - vontam vállat - Igazad volt. - bólintottam és újra megpróbáltam elszökni a kérdései elől, de persze most sem jártam sikerrel.

- Amy.. Látom, hogy rosszul esett..

- Nem Richárd! - vágtam a szavába - Kivételesen nem veled van bajom, nem miattad vagyok rosszul és nem miattad vagyok ideges, úgyhogy nyugodtan elengedhetsz! - mondtam hangosan.

- Addig nem engedlek el, ameddig el nem mondod, hogy ki bántott meg. Megyek és péppé verem a srácot. - szorította ökölbe a kezét.

- Semmilyen srácról nincs szó! - akadtam ki mégjobban - Ne most kezdj el féltékenykedni. - forgattam a szememet.

- Miért? Eddig is az voltam.. - hökkölt hátra.

- Igen. A semmiért, mert sosem akartál többet. Csak attól féltél, hogy elvesztesz, mint legjobb barátot. - mondtam halkan. Igazából ezen nem agyaltam soha sokat. De most hogy kimondtam, elhiszem, hogy ez az oka. És fáj. Nagyon nagyon fáj..

- Ez nem igaz! - nézett rám komolyan.

- Pedig így van. Most pedig.. - biccentettem a kezére, ami a karomat szorongatta - Mennék.

- Nem, ameddig el nem mondod, hogy mi bajod van! - húzott még közelebb magához.

- Jézusom, hol vagyunk az óvodában?! - üvöltöttem le a fejét - Eressz el!

- Nem! - üvöltött vissza és arcon csaptam. Az ütéstől és a meglepődöttségtől elengedte a karomat, de nem tartott sokáig a szabadságom. Épphogy sikerült elhagynom az épületet, amikor újra megragadott, de sokkal erősebben, mint az előtt - Mi van már?! - üvöltöttem az arcába.

- Mi a franc bajod van Amy Rose?! - üvöltött vissza. Az iskola minden tanulója minket sasolt és ijedten bámultak ránk, miközben a mellettük lévőknek sutyorogtak.

- Mint mondtam. Semmi. És ha lenne is. Semmi közöd hozzá. - mondtam lassan, higgadtan és tagolva, hátha így majd megérti. Hülye volnék ha hinnék ebben?

- Rendben van. Akkor most fogod magad, elmegyünk a motoromig, majd szépen bevágod magad mögém. Elhúzunk innen és te elmondod, hogy mi a rák bajod van. - mondta grimaszolva és ettől nem egy pofont adtam volna az arcára, hanem behúztam volna neki egyet a gyomrába, hogy modorálja magát.

- Emlékszel mi történt legutoljára, amikor bevágtam magam mögéd? - hadonásztam a kezemmel, ezzel kiparodizálva őt. Közelebb jött hozzám és hírtelen nagyon nagy idegesség tört rá.

- Tudod, hogy azt nagyon sajnálom. - préselte ki a foga között és nagyon kellett figyelnem, hogy halljam amit mond.

- Igen, tudom. - suttogtam vissza.

- Szóval kérlek. Gyere el velem valahova és mond el mi történt. - hangja könyörgőre váltott, én pedig nem tudtam többé nemet mondani a próbálkozásaira. Hagytam, had vigyen el jó messzire innen. Talán bevisz egy erdőbe, ahol cafatokra tép és végre lesz egy örökkévalóságom az alvásra. Nem gondolnék a rosszra, sőt, nem gondolnék semmire, hiszen meghaltam. Tökéletes lenne, hiszen most sem érzem az életet. Olyan vagyok, mint egy félholt ember, aki életben van de nem él.

Féltem felülni mögé a motorra. Miatta is és maga a motorozás is elrémisztett az egésztől, na meg beszélgetés ami rám vár. Mégis mit mondjak, miért borultam ki? Csak fáradt vagyok és az érzéseim felerősödnek ilyenkor. A fájdalom elviselhetetlen lesz, a düh szörnyeteggé tesz.

Richárd egy dimbes dombos helyre vitt, aminek a legtetején van egy kis falu szerűség. Az út oda elég kacskaringós és mivel hegynek felfelé mentünk, eléggé ijesztő volt, a balesetem után pedig főleg. Miután megérkeztünk letette a motort egy parkolóban, majd felsétáltunk a házak között a domb legtetejére. Bevallom, hogy a kilátás mesés volt és megnyugtatott, de valahol megrémisztett. Minden amit akartam az volt, hogy végre otthon legyek. Egyedül az ágyamban a könnyeimben fuldokolva. Ez volt minden vágyam. A táj csak pár másodpercig adott megnyugvást, utána rettentően nyomasztva éreztem magam. Nem tudom miért. Nem tudom mitől. De minden amit éreztem, az a fájdalom volt..

- Gyere üljünk le. - fogta meg a derekamat és odavezetett egy padhoz. Leültünk, de továbbra is a tájat néztük. Mivel még délelőtt volt, nem volt annyira szép, mintha este, vagy egy naplementét néznénk. De nem gondolom, hogy az idő változásával én jobban lennék.

- Mond mi a baj. - zökkentett ki Richárd a gondolataimból. Tenyerét a combomra tette, ami még idegesebbé tett. Van bármi is, ami ma megtudna nyugtatni? Ha van akkor kettőt kérek.

- Semmi. - néztem le a kezemre.

- Amy. Ismerlek. Szóval kérlek beszélj hozzám. - könyörgött.

- Tudod. Igazad volt. Önző voltam. - néztem gyönyörű szép zöld szemeibe. Elmosolyodtam a látvány miatt - Úgy éreztem, mindenkinek engem kell sajnálnia és keresnie, hogy jól vagyok -e. - vontam vállat és a tájat néztem - Hibáztatni mindenkit könnyebb volt. Könnyebb volt dühösnek lenni mindenkire, mert akkor két percre elfelejthettem, hogy Vic már nincs közöttünk. - mondtam és a könnyeimmel küszködtem.

- Ne aggódj ezen. Mindenki máshogy dolgozza fel. Valaki bekucorog a szobájába és hetekig ki sem jön onnan. - ejtette a kezét a combjára - És van olyan, aki minden buliban megjelenik, hátha az alkohol majd elfeledteti vele a történteket. De ettől csak mégjobban emlékezni fog. - halkult el az utolsó mondatra.

- Te ezt tetted? Te az a fajta voltál, aki minden buliban megjelent - kérdeztem talán kicsit számonkérősen.

- Nem igazán. Nem. - nevetett fel halkan - Elmentem pár buliba, de képtelen voltam az alkohol ivására. Az evésre is a dohányzásra is. A bulikban csak mégjobban éreztem valaminek a hiányát és egyedül éreztem magam. Hiába vett körbe annyi ember. Már két embert vesztettem el. Azon gondolkozom.. - egyenesedett ki és vett egy mély levegőt - Hogy ki lesz a következő. Hisz téged majdnem kinyírtalak egy kocsikázós nap után. - mosolyodott el.

- Ne gondolkozz ezen. - ingattam a fejem - Arra kell törekednünk, hogy mindenkivel foglalkozzunk, akivel csak lehet. Vic halála egy hatalmas lecke volt mindannyiunk számára. Ez többet senkivel nem fordulhat elő. - Richárd bólintott egyet.

Pár percig csak néztük egymást, majd lassan az egyik kezébe fogta az arcomat és közelebb csúszott hozzám a padon.

- Annyira gyönyörű vagy. - mondta majd megcsókolt. Természetesen vissza csókoltam és megéreztem a csókunk nyugtató hatását. Francba. Elvált az ajkaimtól és eszembe jutott az, amit mondtam. Ha van valami, ami ma megnyugtat, akkor kettőt kérek belőle. Megfogtam a tarkóját és az ölébe húztam magam. Szenvedélyesen és erősen csókoltam, mintha ez lenne az utolsó csókunk. Nem akartam elengedni, olyan régóta vártam erre a csókra. Olyan régóta akartam vele lenni, az ölébe ülni és megcsókolni. Kezeibe omlani és a vállán kisírni magam, majd később megnyugodni és vele elaludni.

Richárd hirtelen eltolt magától és furcsa arcot vágott.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Ezt nem tehetjük. - nézett rám.

- Mi? - nevettem fel - Miért nem?

- Van valakim. - mondta. Szavai megsemmísitettek. Mi a franc?!...  

Sziasztok! ❤☀

Meghoztam a várva várt részt! 😍 Imádlak titeket és köszönöm azt a sok támogatást, amit tőletek kapok. Igyekszem minél jobb és eseménydúsabb részeket hozni nektek. 

Ez a rész nagyon sokat jelent nekem, mivel úgy gondolom tényleg ez folyik az iskolákban. Gyomorgörccsel megyünk be és minden nap megküzdünk azzal, ami bent vár minket. Sose bántsatok mást, mert nem tudhatjátok, hogy min megy keresztül nap mint nap. Nem tudhatjuk, hogy egy bántó szónak milyen következményei lehetnek. Arra kérlek titeket, hogy legyetek erősek, ragadjatok meg valami szépet és lendüljetek túl a nehéz napokon. Nyugodtan írhattok akár nekem is, hátha tudok segíteni valamiben. 

Szeretném elérni, hogy ez a kis könyvecske erőt adjon nektek és összehozzunk egy szerető kis közösséget. Rettentően boldoggá tesztek a kedves kommentekkel és szavazásokkal. Remélem én is adok egy kis erőt a minden napokhoz. Legyetek erősek és kitartóak! Pénteken hozom a következő részt, addig is legyetek jók! 💖
#rendbenleszunk és #erosekvagyunk 💪