A napjaim ugyan olyan lajhár lassúsággal telnek, mint eddig. Várom a csodát ami felszabadít és kiemel a fájdalom tengeréből. Úgy érzem a fájdalmon kívül semmilyen más érzelem nem lapul a szívemben. Elég ijesztő egy érzés.

Anyáékat nagy ívben próbálom elkerülni, de ezt sem húzhatom sokáig.

- Szia Amy! Jó újra látni! - üdvözölt anya gúnnyal a hangjában.

- Szia.. - köszöntem én is ugyan olyan hangnemben.

- Kérlek tedd magad hasznossá! Mosogass el, majd ha eltöröltél mindent tedd a helyére kérlek! Kimostam a ruhákat, amiket ki kellene teregetni, de a teregetőn is vannak ruhák. Ha azok megszáradtak, akkor hozd be őket és hajtogatva tedd a kanapéra. Este jövök.

- Várj! Mi ez az egész? - szemöldökömet nem is tudtam volna magasabbra húzni, illetve ha ez lehetséges lenne, akkor beleakadt volna a hajamba.

- Mégis micsoda? - fordult meg.

- Mégis mi bajod van velem? - mutattam magamra és közelebb léptem hozzá.

- Nem szeretném, hogy úgy beszélj, ahogy a hétvégén. Remélem megérted. Jó lenne ha bocsánatot kérnél az apádtól! - bólintott.

- Neked meg be kellene szedned a gyógyszereidet.. - fintorogtam rá az anyámra. Megmentettem egy pofontól, amit a csúnya, bár igaz beszólásáért kapott volna. Megszabadulhattunk volna egy hazug alattomos embertől, de nem.. Tartsuk meg.

- Amy! - erei kitüremkedtek a nyakán.

- Nem az apám. És semmit nem tettem. Megakart ütni én pedig megakadályoztam, mégis én vagyok a rossz. - fontam keresztbe a karom.

- Amy. Apád végre bekapcsolódott az életünkbe. Egy kis vita miatt nem hagyom ezt veszni.

- Értem. Szóval inkább engem hagynál veszni, minthogy John kitegye a lábát, ugye erről van szó? - kezdtem nagyon ideges lenni. A szavai bántottak és egy késként hatoltak a hátamba.

- Nem Amy. Próbálom egybe tartani a családot! - tette össze a kezét.

- Hát.. - sóhajtottam - Elég szarul megy. - mosolyogtam rá.

- Na jó, nekem erre nincs időm! - szedte össze a holmijait.

- Igazad van. Ne haragudj. Néha még elfelejtem, hogy egy rúd körül forogni fontosabb, mint a lányoddal beszélgetni. - gúnyosan mosolyogtam rá. Idegesíteni akartam mindennel, amivel csak tudtam. Elengedte a csipkelődésemet a füle mellett, majd kilépett az ajtón és bevágta maga után az ajtót. Hallottam, ahogy beindítja a járművet, majd nagy gázt ad és kerékcsikorgatva távozik a ház elől. Sóhajtva mentem a konyhába, hogy elmosogassak és tegyem a dolgom, amire megkért..

Mikor ezzel végeztem kiültem a teraszra a kanapéra. Előhúztam a két párna közül a cigis dobozom és meggyújtottam egy szálat. Mélyen beleszívtam, mintha friss levegőre lenne szüksége a tüdőmnek, majd kifújtam a füstöt. Gondolataim mindenfelé keringtek és a végén már nem is tudtam követni őket. Inkább csak a kezemben lévő gyilkos szálra gondoltam és a tekintetemet is neki szenteltem, egészen addig, ameddig motoszkálást nem hallottam az ajtóból.

- Te meg mit csinálsz? - kérdezte John. Nem foglalkoztam a jelenlétével, tovább cigiztem, mintha ott sem lenne.

- Minek látszik? - kérdeztem.

- Ne feleselj! - szólt rám.

- Azok után, hogy anyát majdnem felpofoztad a konyhában, nem parancsolgathatsz nekem. Semmi jogod nincs hozzá.

- Amy. Remélem tudod, hogy anyád engem választott és engem akar. Úgyhogy igazából bármit megtehetek. - undorodva néztem azt a férfit, aki az apámnak nevezi magát.

- Tegyed. Nem izgat különösebben. - vontam vállat és kifújtam a füstöt.

- Te döntesz. - sóhajtott.

- Mégis miben? - pöccintettem el a csikket a kert végébe, majd felé fordultam.

- Vagy az én szabályaim szerint játszunk, vagy elköltözhetsz. - felnevettem.

- Elköltözni? Mégis hova? Anya nem engedné. - mosolyogtam rá gúnyosan.

- Hidd el könnyen rátudnám venni. De előbb hagyom, hogy te dönts. - dőlt hátra a kanapén.

- Undorító vagy! - fontam keresztbe a karom magam előtt.

- Nem esett messze az alma a fájától. - kacsintott rám, mire egy szemforgatással válaszoltam.

- Mégis mit akarsz? - kérdeztem.

- Mindent. - mosolygott - Akkor érsz haza amikor én mondom, azzal találkozol, akivel én engedem. Nem érdekel az anyád, minden kérdéseddel hozzám kell fordulnod engedélyért. - mondta nyugodtan Anyád persze erről semmit sem tudhat. Ha mégis megtudom, úgyis kimagyarázom magam, te viszont nagyon nagy bajban leszel. - mutatott rám.

- James majd megvéd. Nem érdekelnek a kis játékaid és a fenyegetéseid. Anyám nem hülye.

- Oh Amy.. A szerelem hülyévé teszi az embert és ostobává. - nevetett fel - Ezért nem leszek soha az. - nézett rám komolyan - Ne hidd egy percre se, hogy nem intézem el Jamest is. Őt is bánthatom, ha ezt szeretnéd. - vont vállat. - Gondolom az jobban megviselne.

- Ő foglalkozik velem! Nem úgy mint az anyám. - forgattam a szemem.

- Vagy így vagy úgy Amy. Megadom a lehetőséget, hogy utat válassz, de a végén úgyis én nyerek.

- Mégis mi értelme van ennek a beszélgetésnek? - tettem fel a kérdést.

- Csak kedves vagyok és megengedem, hogy választhass. - simogatta meg a vállam.

- Szuper.. - söpörtem le a kezét a vállamról.

- Szóval? - kérdezte széles vigyorral az arcán 5 centiméterre az arcomtól.

- Nincs hol laknom. - néztem vele farkasszemet, mire az ajkai már körbeérték a fejét annyira mosolygott.

- Csak ennyit akartam. Jól döntöttél Amy. - veregette meg a vállam, majd bement a házba. Követtem, mert kíváncsi voltam a folytatásra - Ő itt az egyik alkalmazottam, Derek. Nekem el kell szaladnom egy megbeszélésre. Amy. Kérlek. Vezesd körbe. - kacsintott rám és tudtam, mi a célja. Undorító vadbarom.

- Szép kis ház! - vigyorgott rám a barna hajú, magát sármosnak gondoló férfi.

- Hagyjuk ezt a rizsát.. - legyintettem. Bekapcsoltam a tévét és eligazítottam a kanapén a párnákat - Tessék! Nézz nyugodtan tévét, helyezd magad kényelembe, zabáld fel a hűtőt. Azt csinálhatsz amit csak akarsz, de hagyj békén! - mutattam rá az ujjammal fenyegetően, majd elindultam a lépcső felé, de amikor mellé értem, hírtelen elkapta a karom. Nem erősen és nem is durván, de annyira nem számítottam rá, hogy véletlen megálltam.

- Nem kell félned tőlem. - mosolygott kedvesen a 25 év körüli férfi.

- Nem félek tőled. - szedtem ki a karom a kezéből - De semmi kedvem nincs hozzád! - vontam meg a vállam, majd újból megkíséreltem a feljutást a szobámba.

- Most itt hagysz egyedül? - kérdezte.

- Talán félsz egyedül? - mosolyodtam el - Nagy fiú vagy, biztos vagyok benne, hogy feltalálod magad. - kacsintottam rá, majd folytattam az utam a lépcsőn.

A szobám semmi érdekeset nem tudott felmutatni, ezért csak fetrengtem az ágyban és néztem a fölöttem elterülő csillagokat. Eszembe jutottak az emlékeim Vicről. Képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg vége van. Képtelen vagyok elhinni, hogy soha többé nem látom mosolygó arcát, ami mindig felvidított. Azt hiszem sosem fogok úgy mosolyogni, mint régen. Vic halálával beköszöntött az ősz, pedig ha kinézek az ablakon, hétágra süt a nap. Eszembe jutottak a képeink, amiket egy fiókban rejtegetek már egy ideje. Azok a képek várják, hogy kitegyem őket a falra, de én túl gyengének érzem magam ehhez. Ha minden nap látnám, azt hiszem sosem birkóznék meg a ténnyel, hogy elment a legjobb barátnőm.

Nancy nem nagyon ragadott telefont a kezébe, hogy felhívjon, ahogy a bátyja sem.. Nem tudom mi lehet a baj, de ahogy elnéztem az insta storyjukat, jól elvannak nélkülem is.

- Amy! - üvöltött fel a házunkban ólálkodó férfi. Unottan felkeltem az ágyból és elindultam a lépcsőn.

- Mi történt? - kérdeztem unottan.

- Rendeltem pizzát. - mosolygott rám tökéletesen fehér fogaival. Helyes volt, be kell ismernem, de tipikusan az a férfi volt, aki valószínüleg házasságban él és van két gyermeke. Ezzel semmi baj nem lenne. A baj azzal van, hogy -e mellett, boldogan éli a hűtlen életét és még mindig a barátaival verseng, hogy ki tud több lányt megfektetni egy pubban.

- Mégis miért rendeltél pizzát? - jöttem le teljesen a lépcsőről és követtem az idegen pasast a saját konyhánkba.

- Gondoltam örülnél egy kis kajának és őszintén szólva eléggé éheztem. - nevetett fel. Csak furcsán méregettem ahogyan kibontja a dobozt.

- Értem. - mondtam.

- Ne mond, hogy ezzel nem szereztem jó pontot. - mosolya megigézi a lányok szívét, de én túl erős voltam hozzá, hogy belerángasson a hálójába.

- Nem vagyok már gyerek, hogy ilyen hülyeségekkel játszadozzak. - fontam keresztbe a karom.

Derekkel végül leültünk az asztalhoz és elkezdtük elfogyasztani a pizzát. Bevallom, hogy nagyon jól esett, de ettől még nem lettünk puszi pajtások. Sőt..

- Jól laktál? - mosolygott rám miután körbenyalta a száját.

- Ne hízelegj.. - flegma voltam vele és ha akartam volna se tudtam volna kedvesebb lenni hozzá. Talán John miatt is, mivel ő varrta a nyakamba ezt a pasast - Tulajdonképpen miért is vagy itt? - könyököltem fel az asztalra és nagy érdeklődöttséget mutattam az irányába.

- Johnnal közös munkánk van. Viszont a feleségem most nem igazán lát szívesen és az apád felajánlotta, hogy itt maradhatok ebben a pár órában. - válaszolta meg a kérdésem.

- Nem az apám. Kettő. Mit követtél el, hogy kitették a szűröd? - emeltem fel a szemöldökömet.

- Most kihallgatáson vagyok? - nevetett fel halkan.

- Nem. - álltam fel és összeszedtem a tányérokat, majd beraktam a mosogatóba - Csak tudom milyen vagy. - fordultam felé - Csak rád kellett néznem és már tudtam is, hogy nem bírsz egy helyben maradni, főleg a gatyádban. - mutattam végig Dereken.

- Tudod Amy. - állt fel az asztaltól és nekidőlt a pultnak - Örülök, hogy nem engedsz be bárkit, de a meglátásaid szerintem tévesek. - húzta el a száját.

- Miért is? - fontam keresztbe a karom. Észre vettem, hogy a karjaim minden negatív hozzászólásnál keresztbe fonják magukat.

- Mert nem olyan vagyok. - mosolyodott el, de nem tűnt igazinak.

- Persze. - forgattam a szemem.

- Pedig igaz. - lépett mellém és neki támaszkodott a pultnak - Van egy gyönyörű feleségem és egy lányom. - nézett rám - Szeretem őket. Gondolhatod, hogy megcsalós típus vagyok. - vont vállat. - De a lányommal nem tennék semmi rosszat. Soha nem bántanám. - nézett rám és őszintének tűnt - És tudom, hogyha az anyukáját bántanám, akkor őt is. - bólintott. A válaszom erre egy apró bólintás volt, mivel semmit nem tudtam mondani.

Este tíz felé járhatott már, de még senki nem volt otthon. Unatkoztam és nem éreztem jól magam Derekkel. Feszült volt a hangulat, de senki nem mentett meg ebből a helyzetből.

- John nem mondta meg, hogy mikor jön haza? - emeltem rá a tekintetem.

- Nem. De már rég itt kellene lennie. - motyogta az orra alatt, miközben a méregdrága óráját vizslatta.

A kanapén ültünk természetesen jó messze egymástól. A TV feletti órát vizslattuk a falon, de így még lassabban telt az idő és kezdtem elfáradni. Gondolataimból a csengő ébresztett fel olyannyira, hogy szívrohamot kaptam.

- Ki az? - kérdezte Derek.

- Fogalmam sincs, mivel még nem néztem meg. - forgattam a szemeimet, majd erőt vettem magamon és az ajtóhoz sétáltam. Elforgattam a zárban a kulcsot és kinyitottam, amikor egy váratlan vendég alakja rajzolódott ki előttem.

- Richárd.. - suttogtam.

- Amy.. - suttogta. Pár másodpercig néztük egymást üveges szemekkel, majd egymás karjaiba ugrottunk. Annyira jó érzés volt újra mély levegőt venni és megőrizni az illatát, az ölelését.

- Mit keresel itt? - toltam el magamtól.

- Nem bírtam.. Egyedül lenni. - mondta ki nehezen, mintha ezzel gyengének tűnne.

- Miért, mi történt? - aggódva tettem fel a kérdést.

- Vic. - suttogta és a szeme megtelt könnyekkel, de nem engedte, hogy végig folyjanak az arcán. Beszédre nyitottam a szám, de más szólalt meg a hátam mögött..

- Ki az Amy? - lépett oda hozzám Derek, Richárd arca pedig teljesen lefagyott.

- Oh ömm. - francba - Ő itt Richárd, egy nagyon jó barátom. - mondtam Dereknek - Richárd, ő itt..

- Ne folytasd.. - szólt közbe Richárd.

- Figyelj Amy, én most megyek. Örülök, hogy megismertelek. - kilépett az ajtón és Richárdtól is elköszönt egy bólintással.

- Jobb ha én is megyek.. - fordult meg, mire elkaptam a karját.

- Mégis hová mész? Még csak most jöttél. - értetlenkedtem.

- Ez ki a tök volt? - mutatott a háta mögé.

- John munkatársa. - vontam vállat.

- Jah. Szóval már a negyvenesek jönnek be. - nevetett fel.

- Elgurultak a gyógyszereid. - csóváltam a fejem - Inkább gyere be. - Richárd nagy nehezen betette a lábát a házba. Arra gondoltam, ha már tízkor nincsenek itthon az ősök, akkor éjfélnél előbb biztos, hogy nem érnek haza. Ezért kiinvitáltam a morcos fiút a teraszra, hogy elszívjunk egy cigit. Mindketten leültünk a kanapéra és előhalásztam a kis dobozomat a párnák közül, majd megkínáltam Richárdot. Már rég rágyújtottam, amikor ő még csak tüzet sem tudott kierőszakolni a gyújtóból.

- Add, majd én. - odaadtam neki az enyémet, majd meggyújtottam az övét - Miért jöttél? - kérdeztem meg újból.

- Nancy újabban sosincs otthon. Normális esetben ez nem zavarna, de most túl csendes a ház és ezt nem tudom elviselni.

- Vic miatt? - fújtam ki a füstöt.

- Igen. - bólintott - Az utóbbi időben tőlem kért segítséget, mert tudta, hogy bennem megbízhat és a harmadik bátyjaként tekintett rám. Én meg úgy kezeltem, mintha a húgom lenne. Amikor elment innen azt hittem tudtam neki segíteni, de másnap már csak a halála hírét kaptam meg. - ingatta a fejét.

- Mindenki azt hitte, hogy jól van. Ezt akartuk hinni mindannyian. - simogattam Richárd hátát. - Jah. - mondta unottan, majd elnyomta a cigijét a földön és a kert végébe pöccintette.

- Miért nem kerestél? - kérdeztem pár percnyi csönd után.

- Te miért nem kerestél? - nézett rám szomorúan. Ezzel zsákutcába kerültem.

- Nem tudtam, hogy ilyen fontos volt neked. Úgy éreztem, neked kell keresned engem. - húztam fel a vállam. Richárd felnevetett, ami egyáltalán nem jelentett jól.

- Te mindig azt érzed, hogy nekem kell keresselek. - nevetett fel és fájt ezt hallani tőle. Talán igaza van, hiszen mindig megvárom, míg ő keres. A múltunk után szükségem volt arra a tudatra, hogy ő keres engem, nem pedig fordítva és azt hiszem, egy idő után megszoktam és így éreztem természetesnek. Ez az én hibám volt..

- Ez nem igaz, én csak.. Láttam, hogy jól el vagytok azzal a lánnyal. - hangom elcsuklott - Úgy éreztem, hogy nem viselt meg annyira, ezért majd keresni fogsz, mert tudod, hogy elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet. - akadtam ki.

- Képzeld Amy, én is elvesztettem a barátomat! - csattant fel és hírtelen felállt a kanapéról - Mi mind elvesztettük a barátunkat, a családunkat! - mutatott körbe - Mindenki máshogy dolgozza fel, nem te vagy az egyetlen, aki nap mint nap belehal az elvesztésébe! - szavai mély sebet ejtettek rajtam és minden amit tenni tudtam, az az volt, hogy meghallgattam. Egy szó sem jött ki a számon, de igazából nem is akartam beszélni. Igaza volt. Teljes mértékben igaza volt.

Mi mindannyian elvesztettünk valakit, aki fontos volt. Igazából még mindig az, de már nincs esélyünk tudatni vele. Mi mind elvesztettünk valamit az életünkből, egy darabot a szívünkből. És ezt a darabot sosem kapjuk vissza..

Sziasztok! 😍
Elhoztam nektek a következő részt!! Eredetileg nem mára terveztem, de nem bírtam tovább várni vele. Remélem mindenkinek csodálatos nyara van! 🌴☀
Minden kommentet és csillagot köszönök, elértük a 2K ⭐.
Puszillak titeket, szuperek vagytok!! ❤💖