A napok csigalassúsággal teltek az ablakom előtt. Az iskola egy hét szünetre küldte a diákokat Victoria öngyilkossága miatt. Ezzel csak egy baj van. Mindenkinek szünete van. Azoknak is akik a halálba kergették. Azt hiszem nincs igazság az életben. Egy egész iskola megsemmísitett egy lányt és most nagyokat buliznak, miközben köszönetet mondanak, hogy megölte magát. És mi mit csinálunk? Akik a barátai voltak? Ülnek a sötét kuckójukban és ki sem dugják az orrukat egész nap. Nincs igazság. Ez tény. Ettől fáj mégjobban. Dühít, hogy azok a barmok nyereséget kaptak valaki halálából. Undorodom az emberektől. A tinédzserek a legkegyetlenebbek. A legőrültebbek és a leggusztustalanabb dolgokra képesek egy kis szórakozásért.

Victoria? Te nem ezt érdemelted. Ezért van a számodra valamim. Egy kis ajándék tőlem neked, amiért nem tudtalak megmenteni. Amiért nem figyeltem eléggé. Amiért nem voltam jó barát. Csak egy apró szimbólum a csuklón. Megértettem mennyit jelenthet egy kis rajz. Egy név vagy egy szó az emberre tetoválva. Most már az én bőrömön is ott van egy picike szimbólum, ami téged képvisel. Tudod mit választottam? Egy napocskát. Tudom, tudom. Viccesen hangozhat. De azt akarom, hogy mindenki így emlékezzen rád. És így is fognak! A legvidámabb ember, aki még a saját temetésén is képes lenne mosolyogni és őrült vicceket mesélni. Még nem tudom mit veszek fel a temetésre. Azt hiszem ezen nem is gondolkoztam egészen mostanáig. Hiszen nem is nagyon kellett. De te megtetted és sikerült, szóval muszáj feketébe bújnom. Őrült lennék, hogy ilyen gondolataim vannak? Lehet. De őrülten hiányzol és én képtelen vagyok megbírkozni a hiányoddal..

- Kicsim.. - nyitott be anya a szobámba, de nem fordultam hátra, hogy láthassam. Ahhoz túl sokkos állapotban voltam - Hamarosan indulunk. Készen vagy? - anya hangja is gyenge volt és erőtlen. Megkértem, hogy vigyen el és maradjon velem, mert én nem bírtam volna egyedül. Nem válaszoltam a kérdésére, ezért inkább ki is ment. Muszáj volt rávennem magam, hogy felálljak és elkészüljek. Így megtettem. Felálltam a székből mint egy robot és kerestem egy fekete ruhát és egy fekete elegánsabb csizmát. A tükör előtt megfésültem hosszú barna és elhanyagolt hajamat. A tükörképem szörnyen nézett ki de elnéztem neki. Még nem találták fel azt az alapozót, ami ennyi fájdalmat képes elrejteni. Úgyhogy nem is érdekelt, hiszen amúgy is lesírnám az egészet.

Fáradtan és megsemmisülve vonszoltam le magam a lépcsőn, amit mindenki nézett a nappaliból.

- Mi van? Nem láttatok még gyászoló embert? - kérdeztem rengeteg gúnnyal a hangomban. Anya gyorsan elsúgott egy semmi bajt miközben a hajamat igazgatta, hogy kinézzen valahogy.

- Gyere menjünk kicsim! - látszott anyán, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel és most nem arra a helyzetre gondolok, amibe belekerültem, hanem arra, hogy hogyan legyen mellettem. Nem tudta, hogyan legyen ott a mélypontomon. Nem tudta, hogyan beszélhetne velem vagy hogyan nyugtasson meg. Ez egy kicsit fájt, de egyáltalán nem annyira mint a barátnőm elvesztése. A családom nem tudja hogyan fogok felépülni ebből. Minden este hallom, ahogy sutyorognak rólam és próbálják ki okoskodni, hogy mit kellene kezdeni velem. Erre azt hiszem nincs válasz. Mégis mit kezdhetnél egy gyászoló emberrel? Elmondod neki, hogy mellette vagy és segítesz neki. Ezek után hagyod, hogy kipihenjen egy tragédiát.

Anya vezetett én pedig kivételesen hátra ültem. A fejem az ablaknak döntöttem és néztem a mellettem elsuhanó tájat. Anya tekintetét gyakran éreztem magamon és lassan kezdett nevetséges lenni, hogy pisilni sem mehetek egyedül, mert azt hiszi hülyeséget fogok csinálni, ezért követ. A motor leállt alattunk és ideje volt kiszállni a biztonságot adó autóból. Semmi kedvem nem volt ehhez. Nem akartam látni azt a fájdalmat, amit az emberek mutatnak. Nem akartam látni azt a családot, akik már másodjára esnek szét. Anya sem szeretett volna része lenni ennek, ezért leült egy padra és gyertyát gyújtott. Ezt látva elmosolyodtam. Vic halála óta nem lehetett mosolyt látni az arcomon, de most anyának sikerült elérnie. Amikor anya meglátta egy biztató mosolyt formált az ajkaiból. Vettem egy mély levegőt és megfordultam. Sok embert láttam özönleni egy irányba, így hát én is elindultam velük. Szemeimet a földre szegeztem és csak lépdeltem a többiek után egészen addig, ameddig egy kéz vissza nem húzott.

- Szia! - köszönt fáradtan Ryan. Annyi öröm és fájdalom fogott el amikor megláttam, hogy egyből a nyakába ugrottam és ez elég volt ahhoz, hogy sírni kezdjünk.

- Sajnálom. - néztem könnyes szemekkel az övéibe.

- Mégis mit? - nevetett fel szomorúan.

- Hogy nem tudtam megmenteni. - bújtam újra az ölelésébe, hogy menedéket találhassak a könnyeimnek. Ryan magához ölelt és a hajamat kezdte el simogatni.

- Nem a te hibád! - csókolt a hajamba - Túl jutunk ezen, rendben? - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.

- Úgy ahogy megígérted, hogy Victoria jól lesz? - kérdeztem, de ügyeltem arra, hogy ne legyen sértő.

- Nem. - rázta meg a fejét - Idővel minden rendben lesz. - karolta át a vállam és mellém állt, hogy a tájat nézhessük - Egyszer majd minden rendben lesz és tudod miért? - nézett rám.

- Miért? - néztem gyönyörűen csillogó szemeibe.

- Mert Victoria most már jól van.

Egész végig próbáltam kideríteni, hogy Victoria anyukája mit is érez mélyen legbelül, de nem tudtam rájönni. Ridegségen kívül semmit nem lehetett látni rajta. Egy csepp könnyet nem ejtett a lányáért és mindezt azért nem tette, mert más nemhez vonzódott. Richárdot is felfedeztem a tömegben egy lány társaságában, aki számomra teljesen új volt. Azt hiszem ma minden ellenem volt.

Miután a temetés lezajlott, mindenki odament a családhoz, hogy részvétüket nyilvánítsák. Én is így tettem.

- Sajnálom, ami a lányukkal történt. - néztem a szülőkre.

- Téged ismerlek! - mutatott rám hanyagul és az arca eltorzult.

- Igen. Én is önt! - mondtam ugyan olyan arckifejezéssel - Vic nem ezt érdemelte. - ingattam meg a fejem.

- Majd azt én eldöntöm, hogy mit érdemelt! - ragadta meg a csuklóm és szinte az arcomba köpte a szavakat. Felszisszentem és mikor elengedte a csuklom odakaptam és elkezdtem simogatni a friss örök művet. Rettentően fájt - Az meg mi? - horkantott fel.

- Tetoválásnak hívják, ha esetleg nem tudná. Victoria tiszteletére! Mert remek lány volt. Minden anya büszke lehetett volna rá, csak ön nem tudta szeretni, mert számára nem volt tökéletes! - újabb hisztérikus állapotba kerültem, de nem bántam. Hallania kell, hogy a lánya tökéletes volt.

- Elég! - fogott meg finoman Ryan és elhúzott onnan - Gyere menjünk! - karolt át és elvitt a szülőktől egy padig, ahova leültetett.

- Sajnálom. - rejtettem a tenyerembe az arcomat - De muszáj volt hallaniuk. - néztem rá. Lázasnak és betegnek éreztem magam. A bőröm is segítségért kiáltott és úgy éreztem egy igazi élő halott vagyok.

- Tudom. - bólintott - És ne aggódj. Maxel még rengeteg dolgot fogunk a fejéhez vágni. - nézett a szüleire.

Miután mindenki hazament, odamentünk Vic sírjához és leültünk elé. Csak csendben üldögéltünk azon a helyen, ahol mindennek vége szakadt. A felhők baljós időt jósoltak a számunkra, de nem érdekelt. Vártam, hogy minden egyes esőcsepp a bőrömhöz érjen és meggyógyítson. Nem kellett sokáig várnom, az eső eleredt és éreztem, ahogy bőrig ázom. Nem volt kellemetlen, sem rossz. Épp ellenkezőleg. Ryannel összenéztünk és elnevettük magunkat, miközben magunkba szívtuk az eső illatát és hagytuk, hogy elázzunk. Felálltunk a földről, hogy ne legyünk sarasak bár nem mintha számítana. Karunkat kitárva fogadtuk a ránk zúduló esőt. Ryanhez fordultam aki szorosan magához ölelt, majd eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kezébe fogta az arcom és megpróbálta arrébb söpörni az arcomhoz tapadt tincseimet.

- Gyere! Van egy ötletem. - mondta majd megragadta a kezem és futásnak ered. Alig bírtam követni, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mi juthatott az eszébe. Gyorsan beszálltunk az autójába és elhajtottunk. Furcsa volt végig mosolyogni és nevetni az utat. Minden egyes mosolygásnál bűntudatom támadt. Nem nevethetek.. A barátnőm nemrég halt meg.

- Mi a baj? - kérdezte mosolyogva Ryan.

- Szabad ezt nekünk? - tettem fel félve a kérdést.

- Kocsikáznunk? - nézett rám hülyén.

- Nem. - nevettem fel halkan - Úgy értem.. Szabad -e nekünk nevetnünk? - néztem rá aggódva. Ryan tudta, hogy mire gondolok és azonnal komolyra váltott.

- Nem tudom. - fordította az útra a tekintetét - Vic biztos ezt akarná. - nevetett fel keservesen.

- Igen. De mi nem. - fordítottam én is az útra a tekintetem.

- Megérkeztünk. - egy óra kocsikázás után leállt alattunk az autó.

- Egy tetováló szalon? - kérdeztem az épületre mutatva. Mivel későre járt és szakadt az eső, ezért nagyon jól lehetett látni, hogy az egész épület fel van aggatva mindenféle világítós giccsel.

- Naná. Gyere! - szállt ki az autóból én pedig követtem. Mikor becsaptam az ajtót magam után, Ryan becsipogta a járművet és előre engedett a szalonba.

- Mit keresünk itt? - kérdeztem halkan.

- Gondoltam eljöhetnél velem és foghatnád a kezem, miközben kivarrják. - viccelődött.

- Oh. Szóval a nagy tetkós macsó Ryan fél! - viccelődtem, mire felnevetett.

Egy lány kezdte el megcsinálni neki a kért mintát, amit nekem nem árultak el, mondván majd a végén megtudom. A tetoválás okát sem mondta el, bár nem kellett sokáig találgatnom, hogy ki emlékére varrat a csuklójára. Ryan szabad kezébe kapaszkodtam és a fejemet ráhajtottam karjára. Majdnem elaludtam, amikor végre meghallottam, hogy a lány elkiáltja magát.

- És készen is vagy, Nagyfiú! - mondta kedvesen Ryannek. Gondolom barátok, hisz Ryannek már több tetoválás is virít a karján. Kómásan kaptam fel a fejem a kijelentésre, de hamar kijózanodtam az álmosságból, amikor megláttam az örök darabot a bőrén. Az ajkaim elváltak egymástól a csodálkozásom miatt és a kezembe fogtam a csuklóját.

- Ryan.. - halkult el a hangom.

- Tudom.. - suttogta.

A lány magunkra hagyott a szobában, de én még mindig nem tértem magamhoz. Ryan egy kis szimbólumot varratott a csuklója oldalára. Pont ugyan akkora volt mint az enyém. Mellé csúsztattam a csuklómat és a könnyeim máris száguldoztak lefelé az arcomon. Ryan egy felhőt tetováltatott magára, amiből kis esőcseppek hullanak. Tökéletesen passzolt az enyémhez. Míg én Victoriát egy napocskával ábrázoltam, ő egy felhőszakadással. Ez a két dolog jellemezte Vicet a legjobban. Kívül olyan volt, mint a Nap. Olyan vidám és élettel teli lány volt, viszont belül nagyon viharos volt a hangulat.

Rá kulcsoltam az ujjaimat Ryan ujjaira és rádőltem a karjára.

- Annyira hiányzik. - hunytam be a szemem és hagytam, hogy a könnyeim így is kiszökhessenek.

- Nekem is. De nem lesz baj. Mi itt vagyunk egymásnak, nemde? - lökött meg egy picit a karjával.

- Igen. - mosolyodtam el - És Vic is itt van velünk. Ezt soha ne felejtsd el. - néztem mélyen a szemeibe és aprót bólintott.