Victoria szemszöge:

Kayla alakja eltűnt a viharos esőben és a sötétségben. Az érzés, hogy most láttam őt utoljára teljesen felemésztett. Ott maradtam egyedül a gondolataimmal a szakadó esőben. Szerencsére nem láttam magam kívülről. A sminkem szétfolyt az arcomon és az arcom színe így csupa fekete lett. Szerettem a fekete szint a szemeimen, de ez most nem a legjobb választás volt. A park üvöltött az ürességről és én voltam szerintem az egyetlen idióta, aki már fél órája nem mozdult el a helyéről és nem rohant haza. De nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy bőrig ázom a tavaszi záporban, ahogy az sem érdekelt, hogy a sminkem szanaszét mászott az arcomon. Senki nem fogja tudni, hogy sírtam és szenvedtem, hiszen ráfoghatom az esőre. De én tudni fogom.. Tudni fogom, hogy mennyit sírtam, míg el nem áztam teljesen. Én tudtam, hogy mennyi fájdalom ért pár óra alatt és bárcsak meglenne az a képességem, hogy elfelejthessem. Ezek azok a dolgok, amikre az emberek nem akarnak visszagondolni, mert túl sok fájdalmat hordoznak maguk után. Viszont talán van jó oldala is. Ha ügyes vagy nem mész bele következőleg egy ugyan olyan vagy hasonló hibába. Talán a sok fájdalom meg is erősíthet, de nem hinném, hogy engem megtudna. Pedig azt hittem. Azt hittem én erősebb vagyok ennél és a holnapi napomat is mosolyogva fogom végig csinálni. De most csak egy dolog lebegett a szemem előtt.

Mi értelme az életnek? De tényleg. Egy olyan embernek mint nekem, mi értelme van? A szüleim kitagadtak a másságom miatt, ami egyenlő azzal, hogy nincs családom és otthonom. Az egyetlen lány akit szerettem elköltözik a világ végére és pár órával ezelőtt láthattam a szemében a ridegséget és azt, hogy nem jelentek a számára semmit. Az egész iskola zaklatásnak és bántalmazásnak tesz ki és bár tudom, hogy mindenki számára pokol oda bemenni, de azt hiszem nekem tényleg a poklok poklát kell megjárjam. És hogy mit csinál egy ennyire sérült lány? Elköveti az élet legnagyobb tragédiáját. Megpróbálja megölni saját magát..

Mikor hazaértem senki nem volt kint a konyhában vagy a nappaliban és ennek én nagyon tudtam örülni. Mindenki békésen aludt azzal a tudattal, hogy az egyik család tagjuk valahol kint kószál a zuhogó esőben. Sokszor Maxet és Ryant sem érdekeltem eléggé, néha viszont átmentek abba a báty szerepbe, akik túl aggódnak mindent. De lényegre térek, szóval keresem tovább az eldugott gyógyszereket és a pulcsim zsebébe raktam mindent, ami a kezembe került és gyógyszer formája van. Minden rejtekhelyet felkutattam a konyhában és miután végeztem ezzel, átmentem a fürdőszobába. Anyának rengeteg nyugtatója maradt meg Hope elvesztése után. Depressziós lett és tonnával szedte a nyugtatókat és az antidepresszánsokat. sokszor vittük kórházba túladagolás miatt. Én mindig mellette voltam és háttérbe szorítottam a saját gyászomat az övét pedig előtérbe helyeztem. Azt akartam, hogy jól legyen és miután kilábalt a gyászból én is belezuhanhatok és összetörhetek anélkül, hogy észrevennék.

Anyának még mindig nehéz, de évek óta nem tudok róla semmit, mivel nem beszél velem.. Egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy beszédre bírjam. És hogy én túl tettem e magam rajta? Egyáltalán nem. A gyászolás az életem része maradt és örökre az is marad. Engem senki nem vigasztalt és a baráti köreimben sem tudta senki sem. Soha nem beszéltem Hope -ról és a tragédiájáról. Megőriztem minden fájdalmat magamnak és hamarosan meglátogatom.

Miután minden gyógyszeres dobozt és flakont összegyűjtöttem felsiettem az emeletre és lepakoltam őket az ágyra. Egyenként dugdostam a párnám alá a rengeteg gyógyszert és bevallom őszintén féltem. Egy narancssárga flakont hagytam csak magamnál, aminek szemügyre vettem a tartalmát. Letekertem a kupakját és kiöntöttem a tenyerembe pár szemet. az asztalomon lévő vízre emeltem a tekintetemet és felsóhajtottam. A kezemben lévő pirulákat kidobtam a kukába és kimentem a fürdőbe, hogy levegyem a vizes ruháimat. A tusolóba dobtam a ruháimat majd beleültem a kádba és hideg vízzel töltöttem fel azt. Csak ültem a kádban és vártam, hogy megteljen. A víz csak növekedett körülöttem és a hideg érzés megfagyasztott belülről. Kellemetlen mégis kellemes érzés volt a hideg víz, ahogy beteríti a testem. Nem tudom mi célom volt ezzel. Talán az, hogy hátha ettől majd észhez térek és nem fogok hülyeséget csinálni.

Fél órát bírtam a vízben lenni, az után kezdtem megfagyni. Már nem éreztem a végtagjaimat és nem bírtam kimászni a kádból sem. A testemmel együtt az agyam is lefagyott, mivel ezek után becsomagoltam magam a kedvenc fekete törülközőmbe és leültem a kád mellé. Csak meredtem magam elé és elgondolkodtam az életemen. Talán viccesen mesélek most az élet nagy problémáiról és kicsit sem tűnök szomorúnak. Ezt nagyon jól látod. Hisz nem mutatom ki. Évekig az volt a célom, hogy az emberek egy virágnak lássanak, aki mindig boldog és vidám. Akinek nincs semmi problémája és körül veszi a családja és a barátai. Azért vettem fel ezt a szerepet, mert én is elakartam hinni pont úgy, ahogyan elhitettem ezt másokkal.

Pár óra földön üldögélés után visszamentem a szobámba és letekertem magamról a törülközőt és ledobtam az ágyra. Felvettem egy kényelmes francia bugyit és egy óriási fehér pólót az alváshoz. Ezek után leültem az ágyam szélére és a párnámat kezdtem el nézni, ami alatt a gyógyszerek lapultak. Nem tudom miért néztem annyira, vagy miért foglalkoztam vele ennyire. Egy hírtelen felindulásból felálltam és feltéptem a párnám a helyéről, majd az összes gyógyszert üvöltve a kukába söpörtem. Annyi düh volt bennem, és nem tudtam, hogyan vezethetném le. Nem akartam többé magamban tartani semmit, mert csak felemésztettek az emlékek és a történések. De mégis kinek mondhattam volna el? Nem akartam a barátaimat ilyen hülyeségekkel terhelni a testvéreimnek pedig főleg nem akartam elmondani. Bár ők megértették volna és átélték volna a helyzetet, hiszen a szemük előtt történnek a dolgok és a ház minden szegletében érezhető ez a fajta feszültség.

A dühöm hirtelen átváltozott fájdalommá és gyengeségemben lerogytam a földre. A térdeim koppantak a földön, amitől még jobban sírni kezdtem. Az ujjaim köré fogtam a puha takaróm és minden erőmmel szorítani kezdtem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha egy szakadék szélén lógnék. A hangomat nem tudtam tompítani. Ordítottam üvöltöttem mint egy őrült, de többé nem bírtam magamban tartani annyi évnyi fájdalmat. Valaki szinte feltörte az ajtót, hogy bejusson hozzám és segítsen.

- Gyere. - hallottam Ryan hangját és hírtelen erős kezeket kezdtem el érezni magam körül. Ryan felkapott a földről és az ágyba húzott magához. Csak a mellkasához bújtam és a pólójába kezdtem el kapaszkodni. A pólójának annyi lett, mert minden létező könnyemet magába szívta az anyag. Úgy vigasztalt mint régen anya amikor pasis ügyek miatt sírtam. Legalábbis én ezt mondtam neki ő pedig elhitte. Ryan simogatta a hajam és magához ölelt, nem engedett el egy percre sem. Ryan volt az, aki mindig ott volt mellettem és segített. Maxel inkább szórakozni lehet és viccelődni. Ő nem vevő mások megvigasztalására, ezért rohantam mindig Ryanhez és ezért sokkal mélyebb a kapcsolatunk.

Ebben a családban mindenki fenekestül megváltozott Hope halála óta. Apa még jobban a munkába menekült, de leginkább nőkbe. Volt hogy hetekig 'üzleti úton' volt, persze mindenki tudta, hogy nyaralni ment az egyik nőjével. Anya depresszióba zuhant és azóta elvárja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk. Minta gyerekeket akar belőlünk kovácsolni, akik elit egyetemre mennek és egy cég igazgatói székében kapnak helyet. Ahol sok pénzt keresünk ezzel eltarthatjuk az egész családot egy életre. Azt akarja, hogy nagy emberek legyünk, akikről szólnak a napilapok és mi az elején virítunk. Mindezt azért, hogy idegeneknek bizonyíthasson, hogy mi egy tökéletes és összetartó család vagyunk. Azért, hogy elrejthesse a töröttségünket és a veszteségünket. Hope miatt kell elérnünk mindent..

Ryan zárkózott lett és elérte, hogy az emberek egy gonosz, sötét emberként tekintsék. Elérte a célját, mert aki nem ismeri nem is akarja megismerni. Flegma természete lett és mindenkit ellökött magától. Én felvettem a vidám lány szerepét, de mint láthatjátok e mögött a maszk mögött nem sok boldogság szorult. Max volt a legdurvább eset hármunk közül. Lopott és drogozott, rászokott az alkoholra és a koffeinre. Többször is volt már baja a rendőrséggel és rács mögé is zárták. Anya egy idő után megunta a viselkedését és nem rakott le több óvadékot és azt mondta bent hagyja megrohadni. Szó szerint. Persze pár hét után segített neki és kijuttatta azzal a feltétellel, ha modorálja magát és leszokik a drogokról. Ezek után úgy ahogy sikerült neki és rátalált élete szerelmére, Ginára.. Kedves lány, angyali mosoly és tisztaság. A kapcsolatukkal csak egy gond volt. Max teljesen megőrült, amikor megtudta, hogy a lány nem táplál túl sok érzelmet iránta. Max zaklatni kezdte. Állandóan a nyomában volt, követte minden buliba és számonkérte, ha egy másik fiúval beszélgetett. Egyszer annyira be volt rúgva, hogy késsel fenyegette meg. Ezek után újabb börtön büntetést kapott és Gina távoltartási végzést kért ellene. Anya természetesen újra kihúzta a nehéz helyzetből, amit már elleneztünk. Már túl sok volt az amit csinált és tudtuk, hogy ez még nem a vége. Gina annyira nagy hatással volt rá, hogy a drogból is a Ginát választotta. Mi mást?

- Mégis miért csinálod ezt? - kérdeztem Maxet és leültem mellé. Simogatni kezdtem a hátát és minden lélegzetvételére figyeltem. Könnyei végig folytak az arcán és egy plüss macit szorongatott.

- Olyan mint ő, Vic. - mondta elcsukló hangon.

- Mint kicsoda? - kérdeztem halkan.

- Gina olyan volt mint Hope. - csak maga elé meredve bámult.

- Max. Hope nagyon fiatal volt. Honnan veszed, hogy olyan mint ő? - kis mosollyal az arcomon tettem fel a kérdést.

- Sokszor játszottam a gondolattal. - dőlt hátra és azt hiszem kicsit magához tért - Mindig elképzeltem, hogy hogyan fog kinézni, ha majd nagy lesz. Veled is ezt csináltam. - mosolygott rám - Mindig néztem ahogy játszol. Minden arckifejezésedet megőriztem és azon gondolkoztam, vajon ezekből mennyit tartasz meg az évek során. - mosolygott - Azon gondolkoztam, vajon megtartanád e hajszíned vagy azonnal festék után nyúlnál. Hogy vajon mennyi mázat kennél majd az arcodra. - nevetett fel - A végén jól gondoltam mindent. Elképzeltem, hogy milyen tökéletes leszel a másságoddal és a kisugárzásoddal együtt, és hogy mennyire csodálatos nő leszel. És az lettél. - mosolygott rám. Egy szomorú mosollyal jutalmaztam meg.

- Hope -nál is ezt tetted. Elképzelted, hogy milyen lesz. - néztem rá teli fájdalommal.

- Igen. - bólintott - Amikor nevetett, volt egy gödröcske az arcán, de csak a bal oldalon. - mutatott az arcára - Amikor Gina mosolygott, pont ugyan úgy nézett ki. Ott volt a gödröcske, a haja világosbarnán csillogott a fényben és nagy csokibarna szemei voltak. Én pedig pont így képzeltem el Hope- ot.

- Ezért fenyegetted meg? Mert nem akartad újra elveszíteni? - kérdeztem és éreztem ahogy a forró könnyeim égetik a szemem. Ő csak bólintott és a vállamra dőlt. Zokogott és már én sem bírtam tovább türtőztetni a könnyeimet.

- Annyira hiányzik Vic! - zokogta és szorosan átkarolta a derekam.

- Tudom Max. - csúsztattam a kezem az övéhez. A csuklójáig csúsztattam a csuklómat, hogy egymás mellett legyen a tetoválásunk. Hope. Ez volt mindhármunk közös tetoválása..

Másnap reggel gyorsan elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Megmostam az arcom és újra varázsoltam rá a sminkemet. Mosolyogva hagytam el azt a helyet, ahol tegnap éjjel összetörtem. Ryan furcsállta a mosolyt az arcomon de nem izgatott. Boldognak kellett mutatnom magam. Engem nem törhet meg semmi.

- Minden rendben? - kérdezte Ryan a kocsiban.

- Persze! - feleltem.

- Vic nekem nem kell megjátszanod magad. - szinte kérlelt, hogy legyek őszinte.

- Tudom. De nincs mit mondanom. Jól vagyok. - mosolyogtam rá és mielőtt újabb kérdést tett volna fel, kiszálltam az autóból.

Gyorsan beszaladtam a mosdóba és bevettem pár tablettát, amit alkohollal gurítottam le. Minden szünetben bevettem párat és szép lassan az üveg vodkám is eltűnt. A nap végére rosszul lettem mind testileg mind lelkileg. Bementem a földszinti mosdóba és leültem a kőre. Elővettem a maradék gyógyszert, ami fájdalom csillapításra volt felírva így bevettem mindet és utána gurítottam a maradék alkoholt is. Vissza csúsztattam az üveget a táskámba a gyógyszeres flakonok és dobozok közé és éreztem, ahogy elnehezülnek a szemeim. Engedtem a csábításnak és elaludtam a földön. Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Fájt mindenem és úgy éreztem, hogy a sok alkohol teljesen a padlóra küldött. Egyre rosszabbul lettem, a levegővétel sem ment olyan jól és azt éreztem, hogy megfulladok. Éreztem, ahogy az alkohol jön vissza és a torkomon akad a gyógyszerekkel együtt, így megfojtva engem. Szó szerint fuldokoltam.