- Victoria! - mondtam erőtlenül. Richárd mögött üldögélt a kanapén, látszólag tök nyugodtan. Bementem Richárd mellett, akit majdnem fellöktem, de most egyáltalán nem érdekelt - Mit keresel te itt? - kérdeztem remegve a könnyeim között.

- Semmit. - vont vállat és felállt. Arcán egy hatalmas mosoly terült el. Nem volt benne gúny. Csak a szokásos "boldog vagyok" mosoly - Egy kis nyugira volt szükségem, így ide jöttem. - mondta vidáman majd kikerült és a konyhába vágtatott. Ledermedve próbáltam utána fordulni.

- Amy.. - jött oda hozzám Richárd, de behunytam a szemem és elfordítottam a fejem.

- Van fogalmad arról, hogy mit éltünk át a napokban? - a hangom elcsuklott, így csak reménykedni tudtam, hogy értette amit mondok - Egész nap, egész éjjel téged kerestünk és te nyugodtan tanyázol itt? - tártam szét a karom. A könnyeim végig potyogtak, de nem igazán izgatott.

- Sajnálom Amy, én csak magányra vágytam. - vont vállat szomorúan.

- Nem Vic. Ez nem magány. - nevettem fel keservesen - Megkaptad volna a magányodat úgy is, ha szólsz nekünk arról, hogy erre van szükséged! És mi hagyni fogunk neked egy kis teret, hogy összeszedd magad. Tudod mennyit rohangáltunk és kerestünk?

- Az emberek csak ilyenkor vesznek komolyan. - mondta komolyan.

- Mégis mikor? - nevettem fel fájdalmasan.

- Mikor hírtelen eltűnsz és nem szólsz senkinek! - akadt ki - Az emberek felfigyelnek a tragédiára és elgondolkoznak azon, hogy miket mondtak vagy tettek veled. Kíváncsi voltam, hogy kik azok, akik észreveszik.. - Vic minden mondatából hallani lehetett a fájdalmat, amit megértettem. Megértettem amit tett és a mértjét is. De nem bírtam megbírkozni vele.

- Vic a barátaid vagyunk. A családod! Tudhattad volna, hogy nekünk bármit elmondhatsz! - bár hangos voltam, mégsem tudtam durva lenni hozzá. Tudtam, hogy bűntudatot keltenék vele és valószínűleg már bűntudata is van - Ez túl sok volt Vic.. - mondtam lemondóan, majd elindultam a kijárat felé.

- Amy! - fogta meg a csuklóm Richárd, de kitéptem a kezéből a kezem.

- Te is hagyj, Richárd! - el sem akartam hinni, hogy mit tett. Nem akartam elhinni, hogy a házában bújtatja Vicet, míg mi napokig aggódtunk. Mivel Nancy nem volt otthon, azt gondoltam ő semmit nem tud erről az egészről. Talán Richárd még bíztatta is, hogy menjen csak nyugodtan, úgy sem lesz itthon.

Dühöngve hagytam el a Martinez házat és hazáig csak szitkozódás hagyta el a számat. Mielőtt beléptem volna a kapun eszembe jutott, hogy fel kell hívnom a többieket, hogy megtaláltam Vicet, aki Richárdnál mereszti a popóját. Beléptem a kapun és kikerülve a házat mentem a teraszhoz, hogy leülhessek a kanapéra. Magamhoz szorítottam az egyik szőrmés párnát és azt kezdtem el simogatni, ameddig kicsengett a telefon.

- Szia Ryan! - köszöntem feszülten és idegesen, de megpróbáltam nyugodt maradni, hiszen egy dolog volt a fontos, mégpedig az, hogy Vic épségben van.

- Szia Amy! Minden rendben? - gondolom hallotta a hangomon, hogy ideges vagyok.

- Megtaláltam Vicet. - sóhajtottam - Jól van, legalábbis testileg. Lelkileg kevésbé gondolnám épnek. Richárdnál volt egész végig. - mondtam el neki szépen nyugodtan az információkat, amikről nem árt tudnia. Ryan nagy megkönnyebbülésnek adott hangot, amin picit elmosolyodtam.

- De mégis mit keres ott? - kérdezte.

- Fogalmam sincs. Az volt a célja, hogy elgondolkoztassa az embereket és kíváncsi volt, hogy kik azok, akiknek feltűnne a hiánya. - mondtam

- Uram Isten Victoria. Haza kell hoznom..

Teltek múltak a napok és a napokból összeállt egy újabb hét, amit magunk mögött hagyhattunk. Vicet szinte el kellett rángatni Richárdtól. Egyszerűen nem akart haza menni a családjához. Nem Ryannel és Maxel volt a baja, hanem az anyjával. Olyan lökött, hogy a menekülést és a rejtőzködést választotta ahelyett, hogy megkérdezte volna, hogy nem jöhet -e át hozzánk. Akár ide is költözhetne egy kis időre, ameddig lenyugszik és kitalálja, hogy hogyan tovább. De nem. Vic túl makacs ahhoz, hogy bevallja még saját magának is, hogy baj van. Minden nap felveszi a szerepét. A lányét, aki mindig boldog és el is hiszik róla, hogy az. Akit soha sem látsz a mosolya nélkül.

Richárd az események után természetesen keresett és próbált velem beszélni. Minden módon és mindenhol bocsánat kérő üzeneteket hagyott, de egy csomó helyen már meg sem nyitottam. Nem tudom eldönteni, hogy én fújom fel ennyire az egészet vagy jogosan vagyok -e mérges rá, de minden esetre kivagyok tőle. Talán féltékeny is voltam, amikor megláttam Vicet nála. Persze tudom, hogy nem lehetne belőlük semmi, hiszen Vic 100%-an leszbikus. Viszont féltem, hogy Richárd többet érezhet iránta. Nem tudom miért, talán nincs is rá okom és soha nem is volt. De nem tudtam megbirkózni azzal, hogy ameddig mi nagyban kerestük a kisasszonyt, addig ő békésen csücsült egy fotelben.

Látszott Victorián, hogy egy hét is sok volt neki. Minden napja egy kínzás és egy stressz forrás volt. Nem tudtam, hogy hogyan segíthetnék neki, mivel még mindig mérges voltam rá. Viszont tudtam, hogy csak mi vagyunk neki, és ha nem kezdünk el megoldás után kutatni, abból nagyobb baj is lehet. Ryannel sokat beszéltünk erről az egészről. Victoria egyre nehezebben viseli a dolgokat. Sokszor próbált beszélni az anyjával, de sosem hallgatta meg. Mintha Vic nem is létezne.. A sulis körülmények sem jobbak és Kaylát már csak pár nap választja el a hosszú úttól.

Egy hatalmas ágyban újra meg újra végig futottam ezeken a gondolatokon és beszélgetéseken. Azt hiszem ideje megbocsátanom Victoriának és inkább mellé kellene állnom a hisztim helyett. Azzal a gondolattal mentem aludni, hogy holnap beszélek vele, és talán még Richárddal is, ha keres. Micsoda gondolatok így estére..

Igen azok. Csodálatos gondolatok, akárcsak te. Végig te jártál az eszemben. De fordítva ez nem volt így, igaz? Ahogy mondtam. Neked nem én kellettem..

Másnap úgy járkáltam a folyosón, mintha minden egyes ember tudná, hogy mi történt tegnap. Persze ez nem így volt de nem én lettem volna, ha nem vonzom be magamnak. Minden órában és minden napban egyre rosszabbul lettem. Nem tudtam megbeszélni senkivel sem, mert féltem, hogy emiatt mindenki azt fogja gondolni rólam, hogy mindenkivel összefekszem. Persze ez nem így volt és ő sem egy jött ment pasi volt a számomra.

Egy idő után nem tudtam mit kezdeni a sok gondolattal és kérdéssel. Vajon neked jó volt? Vajon neked tetszett annyira mint nekem és élvezted annyira mint én? Én voltam a legjobb vagy a legrosszabb? Miben voltam jó és miben kevésbé? Szóhoz tudnál jutni ha megkérdezném vagy sem? Annyi kérdés motoszkált bennem, hogy muszáj volt megkérdeznem tőled.

- Szia! Van egy perced? - kérdeztem az ajtójuk előtt. Richárd nem mondott semmit csak a kezével mutatott, hogy menjünk a hátsó kertbe. A hátsó kert mögött egy erdős rész volt, ahol gyerekként imádtunk játszani. Sokszor mentünk át oda sötétedés után, amit persze a szüleink nem néztek jó szemmel. Na jó, igazából megtiltották, de mi rossz gyerekek voltunk.

A hatalmas fák között sétáltunk lassan és egy kis megnyugvást éreztem az amúgy ideges lelkemben.

- Mond. - mondta cseppet sem kedvesen. Előre féltem ettől a beszélgetéstől mert azt éreztem, hogy tudja, hogy mit szeretnék neki mondani és nagyon nem szeretné hallani.

- Ami történt.. Neked mit jelentett? - kérdeztem nagyot nyelve. Féltem hallani a választ.

- Őszintén szólva Amy.. - ajaj - Semmit. - mondta ki és megtorpantam. Hogy mi?!

- Tessék? - kérdeztem sokkos állapotban.

- Most utálhatsz ezért, de nem éreztem semmit. Nem éreztem, hogy szükségem lenne erre vagy hogy tényleg akarnám -e. - mondta érzelem mentesen. Látta rajtam, hogy ezzel duplázódtak a kérdések bennem, de képtelen vagyok feltenni őket így folytatta - Már az elején láttam, hogy ez lesz..

- Micsoda? - akadtam ki.

- A csók után sem éreztem vágyakozást. Nem kellett volna volna lefeküdnöm veled.

- Ha így gondoltad minek jöttél utánam?

- Fogalmam sincs. Talán csak biztos akartam lenni benne. - vont vállat.

- Szóval neked nem volt jó? - kérdeztem mérgesen.

- Nem mondom azt, hogy nem volt jó. Csak nem vágyakozom érted. Nem érzem azt, hogy akarnám. Nem te vagy az igazi.

Azt hiszem az utolsó mondatod vitt mindent. Mindenre választ kaptam vagy épp már nem akartam kapni rá. Kivéve egyet. Miért?

- Figyelj.. Nekem most mennem kell a srácokhoz. - mondta vissza felé mutogatva.

- Persze, nem gond. - mondtam sértődötten.

- Na szuper. Akkor most jössz vagy itt maradsz? - mosolygott, mintha semmi nem történt volna.

- Itt maradok. - mondtam és ő azzal a lendülettel el is húzta a csíkot.

Ott maradtam egyedül az erdőbe a kegyetlen gondolataimmal, amik teljesen szétmarcangoltak belülről. Hogy ismerhettem félre valakit ennyire? Hogy dőlhettem be neki és a játékainak? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen és önző, mit sem törődve az én érzéseimmel. A lányéval, akit állítólag mindennél és mindenkinél jobban szeretett..

Azt mondtad mindig, hogy én vagyok az egyetlen és mindent megtennél értem. Mindenkivel szembeszállnál azért, hogy engem védj és hogy boldognak láthass. Mindenkire féltékeny voltál, aki csak hozzám szólt, de te sosem léptél felém. És amikor megtetted.. Bár ne tetted volna.

Egy újabb játék lettem a nevetséges gyűjteményedben. Felraktál a polcra a porcelánbabáid közé. Többé már nem éreztem magam különlegesnek. Vajon nekik is ugyan ezeket mondtad? Ők is épp annyira különlegesnek érezték magukat melletted? Velük is úgy bántál mint egy hercegnővel? Kétlem. Nem tudom elhinni. Én voltam az, aki minden barátnődet felülírta. Én voltam a hercegnő, míg őket azért szedted össze, hogy elnyomj egy vágyat. Elnyomd azt, hogy én nem lehetek a tiéd. És most, hogy veled lehetnék visszaadsz minden fájdalmat amit akkor éreztél. Ettől jobban érzed magad? Jobb, hogy engem és magadat bántod, csak azért, mert nem tudtam veled lenni évekkel ezelőtt?

Még mindig ugyan ott álltam, ahol hagytál. Mozdulni sem bírtam. A lábaim belegyökereztek a földbe és ez egy fájdalmas menet volt. Fájt ott állni, ahol én eddig csak a szeretetet éreztem. Ebben az erdőben nőttem fel veled. Csak a játékot és a boldogságot ismertem akkoriban melletted és persze voltak vitáink. De soha nem itt. Számunkra ez a békét jelentette. A nyugalmat és a menedékhelyet a szüleink és a suli elől. Kint csatatér volt, viszont bent az erőben ígéretet tettünk. Ígéretet tettünk arra, hogy itt sosem fogunk veszekedni. Hogy itt mindent megoldunk, és nem esik bántódásunk. Hogy ez a hely nem fogja megtudni milyen érzés a fájdalom, de azt hiszem ennek az ígéretnek annyi. Ez a hely most látott egy szörnyű véget két ember között. És hogy mi a legszörnyűbb ebben a történetben? Az hogy észre sem vette. Észre sem vette, hogy minden egyes szavával beletipor a lelkembe és minden virágot tönkretesz, amit eddig ő ültetett a kertemben.

Ágak és száraz levelek recsegése zökkentett ki a gondolkodásból. Kellett néhány másodperc, hogy tényleg a hang irányába tudjak fordulni és hogy figyelni tudjak. Richárd alakja állt előttem és kedvesen mosolygott, mégis megtörten. Mosolya szomorúságot cipelt.

- Hé! - mondta köszönés képpen. Én csak bólintottam egyet és vártam, hogy folytassa - Azért barátok maradunk, ugye? - ezer wattosra emelte a mosolyát és kivillantotta tökéletesen fehér fogait. Oh azok az ajkak.. A szád túl sok hazugságot szánt nekem.

- Hát persze. - bólintottam.

- Szuper! - csapta össze a tenyerét és megnyalta az ajkát - Később ütközünk. - kacsintott és újra ott hagyott az erdő kellős közepén. Szuper..

Hogy hülye voltam -e? Naná. De ez még semmi volt. Ez csak egy szó volt, amit meg is szeghettem volna. Elsétálhattam volna a folyosón mellette, mintha nem is létezne. Nem tettem. Letilthattam volna minden honnan, hogy még csak eszembe se jusson írni neki. Nem tettem, helyette boldogan írtam vissza. Persze belül kicsit sem voltam boldog. Sokkos állapotban csináltam végig a napjaimat, de sosem előtte. A végén már nem akartam, hogy tudja, hogy ezzel mennyire összetörte a világomat, ami csak körülötte forgott..

Isteneem!!
Elértük a több mint 10k nézettséget!
Köszönök nektek mindent, minden csillagot és hozzászólást!
Legyen szép napotok, puszi 😘💖