- Francba! - suttogtam.

- Hogy mondod? - hajolt előre hozzám.

- Semmi. - mosolyogtam vissza rá.

- Szuper! Akkor mit szólnátok, ha elbeszélgetnénk egy kicsit? - paskolta meg a vállunkat John. Szép lassan elindultunk hát egy ajtó felé. Kinyitotta és beinvitált minket rajta. Richárd is olyan ideges volt mint én.

- Szóval, mit is kerestek itt? - kérdezte nyugodtan és jókedvűen. Kezdtem az hinni, hogy pont ezért nem lesz jó vége ennek az egésznek.

- Én csak. Anyát kerestem. - habogtam - Tudni szerettem volna, hogy miért nincs otthon, mert tudtam, hogy nem tartják bent ennyi ideig a munkahelyén. Viszont sosem volt otthon és.. Tudni szerettem volna. Richárd csak elhozott. - próbáltam menteni a helyzetet hazudozás nélkül.

- Értem, de miért ilyen sürgős most ez? - kérdezte John.

- Mert szükségem van az anyámra? - kérdeztem vissza.

- Örülnék, ha nem feleselnél. - mondta még mindig higgadtan, de érezni lehetett, hogy nagyon visszatart magában egy hatalmas vihart.

- Sajnálom, én csak nem értem, miért ne hiányozhatna az anyám, amikor soha nem látom mert amint kiderült, didi bárba jár. - akadtam ki.

- Anyád nem didi bárba jár. - sóhajtott.

- Hát? Akkor minek neveznéd ezt a szart? - idegeskedtem.

- Most szaroztad le klubbom. - fonta keresztbe karjait mellkasa előtt.

- Oh. - lepődtem meg - Ez fasza. - bambultam magam elé - Várj.. Anya neked dolgozik?

- Mondhatjuk így is. - fújta ki a mellébe szívott levegőt.

- Hogy bírod elviselni, hogy másoknak táncol? - hüledeztem.

- Enyém a szíve. Övéké a teste. - vont vállat nekem meg leszakadt az állam a helyéről.

- Mi a jó.. Mi?! - nem értettem semmit és undorodtam tőle. A lábaim megremegtek alattam, amit Richárd is észrevett, ezért megfogta a karom.

- Mi lenne fiam, ha nem érnél hozzá a lányomhoz? - kérdezte feszülten John.

- Nem vagyok leprás. - förmedt rá.

- Az anyád rákban hunyt el, ha jól tudom. - Richárd mély levegőt vett és várta a folytatást - Tudom, hogy ez nem fertőző meg minden.. - legyintett egyet hanyagul - De nem szeretném, hogy a családban legyen egy ilyen beteg nőnek a fia. Túl sok nyomorúsággal jár. - mosolygott Richárdra, aki elindult volna felé, ha nem akad el a kezemben. Szinte észrevehetetlenül történt az egész, és nem is szerettem volna, ha John észrevenné. Lassan vissza engedtem a kezem Richárd keze mellé, és megszorítottam. Az érintés volt az, amivel meglehetett nyugtatni. És ezt nagyon jól tudtam. De nem tudtam, hogy ez ekkora fájdalom felhozatalnál is működhet -e.

- Mégis mi bajod van? - kérdeztem nyugodtan és inkább csalódottan, mint mérgesen.

- Amy, maradj ki ebből. Régóta ismerjük ezt a nyálgépet.. Semmit nem tudsz róla. - mutogatott.

- Miért, rólad mindent tudok? - kezdtem támadni azzal, amit adott - Tudok rólad bármit is? - nevettem fel kínomban - Vagy Jamesről? Anyáról, aki szabadidejében nem a lányával van hanem egy szaros klubban táncikál némi plusz pénzért. Amire semmi szüksége nem lenne, mert te úgyis megszerzed ingyen azzal, hogy meglopsz más vállalkozókat nem?

- Fejezd ezt be. - mondta higgadtan.

- Tudod John, semmi közöd nincs hozzám. Lehet, hogy azon az estén, amikor épp készültem benne voltál ebben a történetben, de ennyi. Sosem voltál mellettem, hát ne most kezd el. - azzal megragadtam Richárd kezét és kivonszoltam a szobából. Rakétaként száguldoztam végig a folyosón és tapostam, löktem fel embereket, de nem érdekelt. Elöntött a düh, a fájdalom. Richárdban is valami hasonló játszódhatott le, de ő mostanra inkább csak elfáradt.

- Jól vagy? - kérdeztem amikor beültünk a kocsiba. Richárd hanyagul megrántotta a vállát.

- Jah. - válaszolta, majd elindította az autót és a gázra lépett. Tudtam, hogy kicsit sincs jól, amikor sorra haladtak el mellettünk a 40-es táblák és mi 120-al repesztettünk.

- Richárd figyeled a táblákat? - kérdeztem aggódva.

- Nem igazán érdekel.

- Engem viszont igen. Még nincs kedvem meghalni. - mondtam mint egy kisgyerek aki bedurcizott valamiért.

- Muszáj. - mondta komoran az utat nézve.

- Micsoda?! - akadtam ki. Muszáj meghalni?

- Muszáj kiszellőztetnem a fejem.

- Olyan sebességgel megyünk, hogy az agyadat is kifújta a szél a helyéről.. - mondtam - Bár lehet eddig sem volt a helyén. - suttogtam magamban és keresztbe fontam magam előtt a karom.

- Azért még hallom, hogy mit motyogsz az orrod alatt. - mondta Richárd.

- Szuper, akkor lassíthatnánk? Álljunk meg és nyugodj meg végre! - kezdtem ideges lenni a gyorsaság miatt és a kanyargós utak egyre gyakrabban jöttek velünk szembe.

- Van egy úti célom. - dobogott a kormányon.

- És ennyire sietsz? - forgattam a szemem.

- A sebesség megnyugtat. Félelem érzet. Aztán megnyugszol, mert végig csináltad, anélkül, hogy ott hagytad volna a nyakad. - vont vállat.

- Wáow ez csodás. Remek öngyilkossági kísérlet. - istenem..

Folyamatosan néztem az időt, és minden egyes perc elteltével egyre hosszabbnak éreztem. Egyre lassabban múlt az idő és én csak vártam, hogy megérkezzünk.

- Miért gyorsulunk? - kérdeztem.

- Amy. Van egy kis gond.. - mondta és látszott rajta, hogy ideges.

- Micsoda?! - akadtam ki.

- Nem jó a fékünk.

- Hogy mit mondtál? - nem akartam elhinni.

- Kösd ki magad és fordulj hátra. Ott kell lennie a sisakomnak. - mondta és tovább próbálkozott a fékkel. Tettem amit mondott - Vedd fel! - utasított, én pedig felvettem a sisakot.

- Mire készülsz? - meredtem rá.

- Megpróbálom, lelassítani a kocsit és szépen kiugrunk.

- Höh én nem ugrok sehova, megőrültél? - akadtam ki még jobban

- Kösd vissza magad és ha szólok csatold ki magad, nyisd ki az ajtót és ugorj. Egyre gyorsabb lesz, egyre nehezebb lesz kiugrani. Szóval tedd amit mondok.

- És te? Veled mi lesz? - könnyek égették a szemem.

- Ne aggódj értem. Minden rendben lesz, ha azt csinálod amire kértelek. - lefagyva kapcsoltam vissza magam. Richárd egy füves rész mellett haladt el és egyszer csak berántotta a kocsit a fűbe. Éles kanyarokkal próbálta lelassítani a járművet - Most Amy Rose! - üvöltötte. Kimondta a nevemet és így még rosszabb volt megtenni azt, amit kért. Féltem, hogy utoljára hallom az ő szájából a nevem..

Végül kivágtam az ajtót és kiugrottam az alattam még nagy sebességgel mozgó autóból. Csak gurultam és gurultam a fűben megállás nélkül. A fejemet nem egyszer vertem be az út során, de a sisaknak köszönhetően nem szereztem annyira súlyos sérüléseket. Mikor már nem gurultam tovább, csak feküdtem a földön, olyan álmosság került szemeimre, hogy majdnem elaludtam. A súly csak nehezedett mindenemre. A végtagjaimra a szemeimre a tüdőmre. Az egész testemet beborította egyfajta álmosság és egyfajta fájdalom. Imádkoztam, hogy Richárd épségben legyen valahol a domb túloldalán..

Amy Rose..