Másnap reggel a saját ágyamban ébredtem és meglepődtem azon, hogy sikerült két órát aludnom, ugyanis a többit átforgolódtam. Egész végig Ryanen agyaltam és aggódtam érte. Szükségem volt az ölelésére, az illatára és a hangjára is. Álmosan kicsoszogtam a nappaliba és Richárdba botlottam.

- Készen vagy? Mehetünk? - kérdezte mire felvontam a szemöldököm.

- Köntösben és mamuszban vagyok. Szerinted készen vagyok? - mondtam cseppet sem kedvesen.

- Nem? - vonta fel a vállát és egy bocsánatkérő mosolyt ajándékozott nekem.

- Tíz perc és készen vagyok, addig kapcsold be a fűtést a kocsiban. - biccentettem az autója felé.

A reggeli kis beszélgetésünk után gyorsan átöltöztem és megfésülködtem, majd követtem Richárdot az autóba.

- Készen vagy? - kérdezte meg újra, mire bólintottam és elindultunk a kórház felé.

- Szerinted ma már láthatom? - néztem az utat, amit hó borított.

- Remélem. - mosolygott rám.

- Azt hittem azt reméled, hogy soha nem ébred fel így a tiéd lehetek - nevettem fel fájdalmasan.

- Gondolni és remélni két külön dolog. - kacsintott. - De hogy őszinte legyek veled, sosem gondolnám ezt, sem azt, hogy szakítsatok. Én örülök neked és annak, ha boldog vagy és tudom, hogy ő képes azzá tenni. Lehet időbe telik elfelejtened engem de azt hiszem ezzel nem csak te vagy így. Viszont rájöttem, hogy így kell lennie. Elkéstünk azzal, hogy kimondjuk mit is érzünk a másik iránt. Neked itt van Ryan aki a csillagokat is lehozná neked, és nála jobb embert nem is kívánhatnék neked. Tudom, hogy ő vigyázni fog rád, ezért nem aggódom és el tudlak engedni. Nekem pedig ott van az a lány, aki úgy is tud szeretni, hogy tudja nem ő az egyetlen. Igen, még mindig gondolok rád. De Amy felnőttünk és a gyerek szerelemnek vége. Be kell fejeznünk az esti mesénket. Szóval próbálj meg elengedni és ott lenni Ryan mellett 100%ig, mert megérdemlitek egymást.

- Mi történt veled? - kérdeztem halkan a monológja után.

- Volt időm rájönni dolgokra. - vont vállat. - Tudom, hogy úgy ismersz mint egy motoros fenegyereket, aki dohányzik és vedeli az alkoholt minden hétvégén egy bulin két nővel az ágyon. De ez csak álca volt. Már nem kell használnom álruhát.

- Miért?

- Mert felesleges. - állt félre a parkolóban, majd leállította az autót és felém fordult. - Amy elmondtam, hogy miért kellett úgy viselkednem veled, hogy miért voltam egy balfasz (szép szóval) az utóbbi pár évben és sajnálom. De elmondtam, hogy az érzéseim tiszták és azok is voltak. Bármit megtettem volna azért, hogy mellettem legyél. - könnyek szöktek a szemeimbe. - Elmondtam mindent amit tudnod kell. És elmondtam azt is, hogy ezek után mit kellene tenned. - bólintott. - Ha bemehetsz Ryanhez, akkor beszélj hozzá akkor is, ha nincs ébren. Tudom, hogy ő nem tudja, mennyire szereted és azt is tudom, hogy te sem vagy vele tisztában. De én látom rajtad. Azt hiszed a mi kapcsolatunk különleges volt, akkor kapaszkodj meg, mert ez is az. Ha valami különleges és igaz, akkor nem jön könnyen. De én látom a szemeidben, hogy bármit megtennél ezért a srácért. Szóval most menjünk be és nézzük meg, hogy van, rendben? - mosolygott rám szomorúan, mire hevesen bólogatni kezdtem.

Bementünk a kórházba én pedig alig bírtam megálljt parancsolni a könnyeimnek.

- Nem lesz baj. - kacsintott rám.

Richárd elintézett mindent helyettem, így megtaláltuk a termet, ahol Ryan fekszik. A dokija azt mondta, hogy nem lesz baja szépen javul az állapota és pár napon belül fel kell ébrednie, ha továbbra is így gyógyul. Az ütközésnél nagyon beverte a fejét, így némi agyrászkódáson van túl ami nem éppen a leggyengébb volt. Csúnya lenne azt mondanom, hogy bárcsak elfelejtené ezt az egészet, de abban reménykedem, hogy talán még sincs annyira a fejében a tegnap este. Tudom, ez önző gondolat is lehet, de nem az. Nem magam miatt akarom, hogy elfelejtse, hanem saját maga miatt.

- Menj be hozzá, én itt megvárlak. - ült le a kényelmetlen székekre a terem előtt. Bólintottam egyet majd elindultam, de megálltam az ajtó előtte és visszafordultam Richárdhoz. Aggódva nézett rám és felállt, mire odasiettem hozzá és szorosan megöleltem.

- Köszönöm. - engedtem a szorításon, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Köszönöm Amy Rose. - mosolygott és a fülem mögé tűrt egy kósza tincset.

- Akkor nekünk itt most vége? - tettem fel félve a kérdést.

- Ne rontsd el ezt a pillanatot. - nevetett fel halkan. - Nem Amy. - váltott komolyra. - A kapcsolatunknak sosem lesz igazán vége. A különleges dolgoknak sosem lesz. - ingatta a fejét, miközben még mindig a hajammal babrált. - De te kaptál egy új különleges kezdetet. - sóhajtott fel és végre elengedte a hajam, majd a szemembe nézett. - Szóval ideje elengedned a régit. - bólintott szomorúan. Válaszképp én is bólintottam, majd elengedtem és elkezdtem hátrálni.

Olyan érzés volt, mintha szakítottunk volna, pedig sosem voltunk együtt. Nagyon nehéz volt megfordulnom az ajtó felé, mert tudtam, ha megfordulok végleg vége. Viszont valami megváltozott. Ha most választás elé kerülnék Ryan lenne az, akit választanék. Így hát megfordultam és kinyitottam azt az ajtót, hogy Ryannel újra találkozhassak.

Leültem az ágya mellé és megfogtam a kezét. Meleg volt és puha mint mindig. Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam ezért az ajkaimhoz húztam a kezét és egy apró csókot nyomtam a kézfejére. Éreztem, ahogyan megmozdul az egyik ujja, mire azonnal felkaptam a fejem. Nem nézett vissza rám, valószínüleg minden amit most lát az egy nagy sötét lyuk, de el kellett mosolyognom azon, hogy látom és ez egyben sírásra is késztetett. A könnyeim szaporán követték egymást végig az arcomon, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy megállítsam. A fejemet Ryan kézfejére hajtottam és jobban sírtam mint valaha. A könnyeim minden gátat magukkal vittek és nem tudtam abba hagyni.

Mikor kicsit sikerült megnyugodnom és befejeznem a sírást, újabb csókkal hintettem be Ryan elázott kézfejét.

- Annyira sajnálom - kezdtem el újra a sírást. - Sajnálom, mert tudom, hogy mindent megtettél értem de én túlságosan is vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem és elfogadjam. - szipogtam. - Szóval sajnálom. És sajnálom ezt a borzasztó beszédet is. - nevettem fel kínosan. - Ilyenkor általában az emberek rengeteg mindenről mesélnek és annyi mindenről tudnak beszélni, de nekem ez nem megy. - szégyelltem el magam azonnal. - Fogalmam sincs arról, hogy mit mondhatnék, de azt tudom, hogy nagyon fontos vagy és sokat jelentesz nekem. Egész végig mellettem voltál és egyszer sem okoztál nekem csalódást. Tudom, hogy nekem rengeteg időbe tellett ezt meglátnom és elfogadnom, mert valaki olyan után rohantam, akinek látszólagosan semmit nem jelentettem. De ez nem azt jelenti, hogy téged nem szerettelek. - szipogtam újra és a könnyeim egyre sűrűbben potyogtak Ryan kézfejére.

Mivel nem bírtam tovább bent lenni Ryannel és mivel úgy éreztem mintha magamban beszélnék, ezért elhagytam a termet és gondterhelten odavánszorogtam Richárdhoz a székekhez.

- Tudtam, hogy nem fogod sokáig bírni, ezért gyorsan leszaladtam és hoztam neked egy kávét meg egy szendvicset a büfés nénitől. - mosolygott és átadta a zacskót meg a kávét. Megköszöntem majd nehézkesen lehuppantam mellé.

- Van benne cukor? - néztem rá kisírt szemekkel.

- Ahogy szereted. - bólintott, mire felvontam a szemöldököm. Belekortyoltam a kávémba és meglepődve néztem Richárdra.

- De hisz ez Starbucksos kávé! Az egyik kedvencem!

- Nagyon szar állapotban vagy Amy. - ingatta a fejét.

- Mi? Most miért mondod ezt? - förmedtem rá.

- Azért mert észrevehetted volna a Starbucksos csomagolást. A szendvicseket pedig tényleg a büféből vagy miből hoztam. Gusztusosnak látszottak. - vont vállat.

- Honnan tudod, hogy ez a kedvencem?

- Nem tudtam, hogy ez a kedvenced. Én csak azt mondtam, úgy hoztam, ahogyan szereted. van különbség a kettő között. - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Akkor honnan tudod, hogy szeretem? - faggattam tovább.

- Amy az előbb mondtam el, hogy mit jelentettél évek óta a számomra! - akadt ki - Szerinted ha nem lettél volna fontos nem tudnám, hogy hogyan iszod a kávédat? Mindegy milyen, mennyire cukros vagy keserű, te mindig két zacskó cukrot raktál bele. Emlékszem, hogy nem szereted a felvágottakat, ezért rántotthusos zsömlét vettem, ami teli van salátával, ahogyan szereted. Sosem ittál teát, mert egyébként utálod a meleg italokat. Utáltad a hajad, mert mindig mikor elkészültél vele azonnal máshogy állt, mint ahogyan szeretted volna, de én akkor is tökéletesnek gondoltam míg te hisztiztél egy sort. - gyengült el a hangja és a hajamról átvándorolt a tekintete az enyéimre. - Emlékszem, hogy amikor sorban álltunk a mekiben mindig a szokásosat kérted csak azért, mert nem tudtam leolvasni az újdonságokat a tábláról, mert az évek alatt sokat romlott a szemed. - nézett mélyen a szemeimbe.

- Honnan tudod, hogy ezért?.. - hüledeztem.

- Ismerlek. És igen, eljátszottam, hogy semmi nem érdekel és semmit nem tudok rólad. De mindent megjegyeztem. - mondta rekedtes hangon.

Miután megittam a kávémat és miután megettem a szendvicsemet, kidobtam a szemetet a kukába, majd mászkálni kezdtem.

- Jól vagy? - kérdezte halkan.

- Miért vagy még itt? - fordultam oda hozzá.

- Nem akartalak egyedül hagyni.

- Beakarok menni hozzá. - türelmetlenkedtem.

- Ez nem egy összefüggő beszélgetés volt. - bólintott.

- Ideges vagyok. - kezdtem el újra járkálni.

- Tudom. Szerintem előbb nyugodj meg. - sóhajtott egy nagyot és felállt, hogy leállítson. - Amy, én már elszédültem a járkálásod miatt. Szóval légyszíves. Ülj le vagy menj be hozzá. Hidd el, minél többet beszélsz hozzá annál gyorsabb lesz a gyógyulása.

- Ezt honnan tudod? - néztem rá, hiszen nem rémlett, hogy ilyenen kellett volna átesnie.

- Mond, amikor kórházba kerültél John miatt.. Gondoltál rám? - nézett rám szomorúan.

- Igen miért? - néztem rá kérdőn, mire megértettem.

- Elég, ha ennyit tudsz. - bólintott.

- Te bent voltál nálam. - suttogtam és el sem akartam hinni.

- Igen bent. Minden nap amikor csak tudtam és beszéltem hozzád. - bólintott. - A dokik és a nővérek sokszor hülyének néztek, amiért annyit beszéltem hozzád. De aztán elismerték, hogy jó hatással volt a gyógyulásodra. - pillantott rám. - Egy olyan ember, aki ugyan azt elszenvedte mint te és nem voltak rokonai, akik szép szavakkal keltegették volna, több ideig gyógyult mint te, akihez rendszeresen bejártak és beszéltek hozzá. - mosolygott rám. - Csak azt bánom, hogy nem én voltam ott melletted, amikor felébredtél. - húzta szomorúra a száját.

Richárd tényleg bent volt nálam, amikor a legnagyobb szükségem volt rá? Miért nem emlékszem rá, miért nem hallottam a hangját?

- Amikor bent voltál nálam.. - kezdtem nehezen. - Miről meséltél? - csuklott el a hangom.

- Elmeséltem a történetünket.

xxxxxx

Richárddal való beszélgetésünk után muszáj volt leülnöm egy kicsit távol tőle. Muszáj volt kicsit kitisztítanom a fejemet és összepakolni a gondolataimat egy nagy zsákba és kihajítani az ablakon. Igen, ezt szerettem volna. De sajnos ez nem így megy. Az érzéseimet nem tudtam tisztázni magamban és mérges voltam. Mérges voltam, amiért Richárd annyi új információt pakolt rám és én ezekkel nem tudtam mit kezdeni, pedig tényleg nagyon szerettem volna.

Egy újabb kávéval agyaltam az ablak mellett és néztem, ahogyan fehérbe borul a város. Imádtam bentről nézni, hogy milyen hideg is van igazából. Imádtam, hogy a színes leveleket most valami egyszínű lepi be. Szerettem, mikor esett a hó, mivel ez nagyon ritka volt ebben a városban. Mindig is érdekelt, hogy a körülöttünk lévő falukban és városokban miért van tíz méterem hó és nálunk miért csak egy centi.

Miután megbeszéltem magammal az időjárás rejtélyeit, vissza mentem Richárdhoz, aki bealudt a kényelmetlen székeken. Ennek örültem, mivel nem akartam beszélni most vele. Be akartam menni Ryanhez és beszélni akartam vele. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd becsuktam magam mögött. Mikor megfordultam egy nővér írogatott valamit a papírjaira

- Szia! - köszöntött mosolyogva egy fiatal nő.

- Szia. - mosolyogtam vissza rá.

- Ön a barátnője? - mutatott Ryanre.

- Igen, azt hiszem még az vagyok. - húztam fel a vállam, mire felvonta a szemöldökét.

- Jól van, értem. Az állapota egyre jobb, remélhetőleg hamarosan fel fog ébredni. - nyugtatott meg, majd kiment a teremből.

- Oké. - fújtam ki a bennem rekedt levegőt és odasétáltam Ryan ágyához. Mivel az ágy elég nagy volt és ő középen feküdt, úgy gondoltam simán elférek mellette. Arrébb tettem a kezét és felfeküdtem mellé az ágyra. Magamra húztam a plédet és szorosan hozzá bújtam. Belélegeztem az illatát, ami még mindig tökéletesen érezni lehetett. A mellkasán játszadoztam. Az ujjaimmal tettem köröket a pólóján és gondolkoztam, hogy mégis mit mondhatnék. Mit mondhatnék neki? Nem akarok mondani semmit, csak mellette szeretnék lenni.

Mire felébredtem, már másnap reggel volt. A nap besütött az ablakon és a falon lévő óra reggel kilencet ütött. Furcsa volt télen napsütésre ébredni, miközben amúgy esik a hó, de tetszett. És mi tetszett még ennél is jobban? Ryan keze az enyémen.

Sziasztook! 😍❤
Azt hiszem hivatalosan is elérkezett az egyik kedvenc részem. Imádtam megírni, imádtam átolvasni és nagyon nehezen tettem túl magam azon, hogy vége lett. De ne aggódjatok, ez még nem a vége, csak ezt a címet kapta.

Tudom, hogy senkinek nem fog tetszeni Richárd őszinteségi rohama, de szerettem volna, hogy tudjátok a sok rossz dolog ellenére amit elkövetett ő egy nagyon jó ember és imádtam őt megformálni. De természetesen Ryan az, akinek Amy mellett a helye, bár nem nálam de nálatok igen, úgyhogy eszem ágában sem volt csalódást okozni nektek. 😄😘

Szóval remélem tetszett ez a rész és remélem, hogy ugyan olyan izgatottsággal várjátok a folytatást, amit 24-én hozok nektek. Sok puszi és imádlak benneteket! 💖☀