Két hónap telt el Bucky bárban tett látogatása óta. Amanda napjai azóta, mit sem változtak: kiszolgálta a kedves vagy éppen bánatos vendégeket, s emellett intézte az élete egyéb ügyes-bajos dolgait. Nem kell hatalmas dolgokra gondolni. Főzés, takarítás, számlák befizetése és ehhez hasonló dolgok kötötték le a fiatal nő figyelmét.

Amanda szerette a szürke hétköznapok ütemét. Néha napján szembekerült olyan fogyasztóval is, aki a kelleténél is messzebb vizekre evezett az italfogyasztás során, mint ahogy az még számára vállalható lett volna, de neki ezek az ad hoc helyzetek már meg se kottyantak. Diplomatikus vendéglátós lévén szemet hunyt felettük, s a biztos hazajutást elintézve bűntudat nélkül engedte az illetőket az utcára.

Minden a megszokott kerékvágásban tengődött, s a napok is ugyan olyan váltakozó lendületben peregtek le, mint az ominózus estét megelőzően.

Egyet kivéve...

Amanda nem tudta volna megmondani, vagy ha jobban belegondolt, inkább nem akarta magának beismerni miért, de naponta többször is eszébe jutott a csalfa mosolyú, kék szemű katona.

Nem volt naiv... pláne nem bolond! Tisztában volt azzal az eshetőséggel is, hogy a férfiből aznap éjjel csak az ital beszélhetett. Ám a megérzései makacsul kitartottak az ellenkezője mellett. Ezen hatodik érzéke eddig még soha nem okozott neki csalódást, így erősen kételkedett abban, hogy pont ez ügyben történne ez meg.

- Kitudja, egyszer az életben, akár nekem is lehet szerencsém – mormolta a lány az orra alatt, majd a felmarkolta a tegnap éjjel előre kikészített bögrét.

A kávé alig két perce főtt le. Jellegzetes aromája frissítően keringett a konyha almazöld falai közt. Ez az idill pedig semmihez sem volt fogható

Amanda, miután jobbját belebújtatta a páratlan sütőkesztyűbe, óvatosan felemelte a gőzölgő kotyogóst, s a mosogató fölé hajolva finoman megdöntötte. A benne lévő feketenedű ébredést ígérve csordult az előre kiporciózott kockacukrokra.

Az egyik fiókból kihalászott egy kiskanalat, a hűtőből pedig némi tejet, majd a végeredményt lassan kavargatva leült az egyik étkezőasztal melletti székre.

Egy kimondottan békés szeptembervégi pénteknek nézett elébe. Az igazat megvallva, a péntekek voltak a kedvenc napjai. Ilyenkor megengedhette magának azt a luxust, hogy félkilenckor keljen. Hiszen, ezeken a napokon csak tizenegytől nyitott ki a bár. Persze ennek is megvolt az ára, ugyanis ez hajnali háromórás zárást eredményezett. Ám ez a tudat egy fikarcnyit sem tűntette fel rosszfényben a továbbalvás nyújtotta kényelmet.

Amanda bögréjének peremét cirógatva sziesztázott. Fejét hátradöntötte szemeit lehunyva újból felelevenítette képzeletében a kacagó katona képét. A testét melengető emlékre önkéntelenül is mosolyt csalt az ajkaira.

Mennyi mindent képes megváltoztatni az emberben mindössze egyetlen éjszaka... – Gondolata néma visszhangot vert a fejében.

Még magának sem igazán akaródzott bevallani, de tudat alatt hálás volt a férfinak. Ugyanis életébe először úgy vette őt észre valaki, hogy az embert látta meg benne, nem pedig egy darab húst. A törékeny lelkű, de erős nőt, akivé az évek során formálódott.

- Oh, Bucky! – sóhajtotta kedves hangon a katona nevét.

Ábrándjaiból a bejárati ajtót ért lendületes kopogás zökkentette ki. Olyan hirtelen pattant fel a nem vár hangra, hogy kávéja utolsó kortya is majdnem a köntösére löttyent. Ám szerencséjére, csak a fehér csempén ejtett két kisebb sötétbarna pacát.

- Fenébe! – bosszankodott, s a foltra dobta a szárítón lógó, elsőként kezébe akadó konyharuhát.

Újabb kopogás hallatszott a bejárat felől.

- Két pillanat – kiabálta, majd összekötötte magán a selymes csillogású hálóruháját fedő leplet –, azonnal megyek!

Villámot megszégyenítő gyorsasággal szelelt át a kis lakáson Amanda. Útközben még egy bekeretezett fotót is majdnem levert, de a lendületén ez sem fékezett.

Az ajtóhoz érve megigazította derékig érő, az alvástól még kissé kócos haját, majd kitárta az ajtót.

- Jó napot, Miss Hopes! – köszöntötte a postás derűs arccal, ám mikor végig nézett a lányon pontosított. – Vagy inkább, jó reggelt! Azok az édes pénteki napok, jól mondom?

- Önnek is, Dawson! – biccentett vissza az ajtófélfát markolva, és elpirult a férfi zavarba ejtő tekintetétől. – Ahogy mondja. Miben segíthetek? Mrs. Raynolds megint nem nyitott ajtót önnek?

- Neeeeem! – nevetett fel a férfi. – Ezúttal önnek hoztam levelet.

- Nekem? – meredt Amanda meglepetten a táskájában kotorászó kézbesítőre.

- Úgy bizony – helyeselt, majd átnyújtotta az imént említett tárgyat. – Ha jól láttam, akkor az olaszfontról érkezett.

- Bucky! – lehelte izgatottan a fiatal nő.

- Parancsol?

- Semmi! Elnézést – legyintett türelmetlenül, s a füle mögé tűrt egy arcába bomló tincset –, nem magának szólt.

- Rendben van... Akkor, minden jót! – emelte meg a kalapját, s hátat fordított a levelet vizslató hölgynek.

- Viszlát! – szólt a férfi után, majd a kelleténél kicsit nagyobb lendülettel becsukta az ajtót.

Reszkető kezekkel bontotta fel az útja során kicsit bepiszkolódott borítékot. A benne megbúvó papírlapot kivéve, óvatos mozdulattal széthajtotta azt, majd olvasni kezdte a rá firkantott sorokat:

1943. szeptember 13.

Kedves Amanda,
Ahogy azt jelen levelem is mutatja, úgy döntöttem élek a lehetőséggel, melyet utolsó civil éjszakámon ajánlott fel nekem. Bár, hogy őszinte legyek, szívesebben folytatnék önnel beszélgetést személyesen.

A háború, melyet vívunk, borzalmasabb, mint azt gondolná. Leírására megfelelő szavak nem léteznek. Minden támadás, még a kisebbek is, százak halálát követeli. Talán sosem ér véget ez a tömeges mészárlás.

A koszt, egy fokkal jobb az ehetetlennél, de azt semmiképp sem akarom megtudni, hogy miből készül. Ha ezt nézem, néha nem is olyan rossz dolog a tudatlanság.

Remélem, a levelem átjut a fronton, s idővel önhöz is elér. Bár ehhez nem fűzök túl sok reményt! Ha azonban ez mégis megtörténne, esetleg küldhetne pár sort egy válaszlevél keretében.

U.i.: A kézírásom nyújtotta olvashatatlan macskakaparásért elnézését kérem. Az írógép nálunk más szerepkört tölt be.

Üdvözlettel: Bucky, James Buchanan Barnes örmester,

A levél tartalma, önkéntelen és szívből jövő mosolyt csalt Amanda arcára.

- Micsoda kellemes meglepetés – sóhajtott fel a levelet a mellkasára simítva.

Néhány, röpke pillanatig szobrozott így szemeit lehunyva, majd kinézett kicsinyke nappalija ablakán. Ahogy a nyüzsgő utcát nézte, azon töprengett: van-e borítékja és arra való bélyege a papíron kért válaszlevél elküldéséhez.

~*~*~

Bucky elgyötört arccal csoszogott be a sátrába. Lábai ólomsúlyoknak tűntek az egész napos talpalástól. Feje rémesen hasogatott a kint látottaktól. Bármennyire is erőlködött, a szerteszét heverő holttestek látványa beleégett a retinájába.

Tizenhat évesen önként, hazafias lelkülettel csatlakozott az amerikai sereghez. Büszke volt magára, amiért volt bátorsága és eltökéltsége ezt meglépni. Micsoda megtiszteltetés... Mindig ekképpen gondolt akkori tettére.

Ám ez a mostani, világot fenekestül felforgató háború minden volt, csak megtiszteltetés nem. Milliók haltak meg, s az áldozatok száma napról-napra tízezrekkel emelkedett.

Bucky nehezen viselte ennek a tudatnak a súlyát. Ám azt még nehezebben, hogy olykor saját bajtársait kellett a halálba segíteni. Minden összecsapás után be kellett járniuk a terepet túlélőket és elesetteket keresve. De voltak olyanok is, akik hiába voltak még életben... Az orvosi sátorban általánossá vált, hogy alig volt hely. Mérlegelni kellett, hogy ki heverheti ki a sérüléseit nagyobb valószínűséggel, és ki az, akin csak egy lövés segíthet.

Buckynak újból bukfencezni kezdett a gyomra a szemei előtt villódzó képektől. – Mikor lesz ennek végre vége? – teltette fel magának a költői kérdést, s elhevert az ágyaként csúfolt matracon. Megfáradt idegeire nyugtatóan hatott rá az összetákolt helyiség csendje. Ám ezt nem élvezhette sokáig.

- Mondd csak Barnes, még mindig nem kaptál választ ábrándjaid hölgyétől? – rontott be Dum Dum Dugan.

- Sose fogsz leszállni rólam, igaz? – kérdezett vissza Bucky rá sem nézve, majd hozzá vágta az első kezébe akadó tárgyat. Mire a fémből készült, füles pohara hangos koppanással ért találatot.

- Ugyan, ne vedd a szívedre! Hiszen, mint mondtad, nem tett neked ígéretet – tárta szét a karjait heccelve a bajszos férfi.

- Mekkora fasz vagy! – szólt közbe, az időközben megérkező Jim Morita. – Ne is figyelj rá, Bucks! Alig másfél hónapja, hogy elküldted a levelet. Az is lehet, hogy még csak most ért oda. Te is tudod, a fronton csoda, ha bármi épségben átér. – Jim szavaira Bucky ajkai hálás mosolyra húzódtak.

- Könnyen beszél az, akit egy feleség vár haza karján a gyermekével. – korholt vissza a sértésre Dugan – Otthon a kutyát se érdekli, hogy én haza jutok e.

- Én mondtam kérd meg Linda kezét! – kontrázott vissza Jim.

- Hogy egész életembe a bajszát simogassam? Kösz nem! Bajuszt hordani a férfiak dolga. – röhögött fel, s megpödörintette a sajátját.

- Olyanok vagytok, mint a negyven éves házasok. – morogta közbe vigyorogva Bucky.

- Fogd be, szerelmes lovag! – horkant felé Dugan.

- Igenis, bajuszhuszár! – ült fel szalutálva Bucky.

Szavait eget rengető kacagás követte mindhármuk részéről. Jim és Dugan egymást támogatva nevettek, Bucky pedig balszemét dörgölve. Ritka volt, hogy a tábor megszokott zaját nevetés törte meg, s ez egy ilyen kivételes alkalom volt.

- Barnes őrmester! – Philips százados mennydörgő hangja szakította félbe a pillanatnyi jókedvet. Érkezésére néma csend lett a zöldvásznas katonai sátorban.

- Igen, uram? – Bucky úgy pattant fel matracáról, mint aki szögbe ült. Bokáit egymáshoz vágva, kihúzta magát a százados jelenlétének megfelelően. Bucky példáját két bajtársa is követte.

- Levele érkezett otthonról. – A százados kifejezéstelen arccal nyújtotta át neki a megviselt borítékot.

- Köszönöm, uram! – vette át felettesétől a levelet, majd annak távozása után egy mohó rántással felbontotta azt.

- Nézzenek oda! Talán még sem szűzies agglegényként távozik az élők sorából a mi drága barátunk? – tett csípős megjegyzést Dugan látva Bucky kapkodását.

- Pofád lapos, harcsaképű! – intett be neki Bucky izgatottan, és széthajtotta a borítékból kicsusszant lapot.

1943. szeptember 29.

Kedves Barnes őrmester (vagy inkább Bucky?!),

Levelével kétségkívül meglepetést okozott, ám ettől eltekintve örülök, hogy élt a felkínált lehetőséggel.

Amit a háborúról írt, mélységes szomorúsággal töltött el. Az a rengeteg értelmetlen halál... Minden áldott este végig hallgatom az aznap elesett katonák névsorát. A felsorolás pedig, olybá tűnik napról napra hosszabb lesz.

Az étellel kapcsolatban inkább nem fájdítanám a szívét a sütőben piruló csirke és fűszeres burgonya tudatával. De ha gondolja, haza térése után tegyen egy kitérőt, szívesen vendégül látom.

Képzelje, a minap, zárás előtt egy órával, betért hozzám egy jóvágású katona. Ahogy ránéztem egyből ön jutott az eszembe. Az igazat megvallva, jobban is örültem volna magának, mint a fentebb említett fiatalembernek... Jaj, és ki ne felejtsem! Még randevúra is elhívott a delikvens. Figyelmes dolog, nemde?

Nem hiszem hogy jogomban állna ilyet kérni öntől, de azért megteszem: Kérem, nagyon vigyázzon magára odaát! Hiszen, tartozik még nekem egy itallal.

U.i.: Miféle macskakaparás? Szabadkozásra semmi oka, csak félórámba telet megfejteni az üzenetét. De hogy fair legyek, magam is tollat ragadva vetettem papírra a gondolataimat.

Üdvözlettel: Amanda H.,

Bucky mélyet sóhajtott, s a lapot finoman meggyűrve a homlokához szorította.

- Na? Mondj már valamit, öcsém! – horkant rá Dugan. A fiatal katona nem felelt azonnal. Addig akarta kiélvezni az olvasottakat, amíg friss volt az élmény.

Hát mégsem felejtkezett meg rólam. – Gondolata önmagát bíztatva visszhangzott elméjében. Mérhetetlenül hálás és boldog volt Amanda válaszáért. Már kezdte tényleg elhinni vöröses társa ugratásait.

- Héj, álmok hercege! Hozzád beszélek ám – hangzott a bajszos férfi újabb sürgető mondata.

James Buchanan Barnes őszinte mosollyal az arcán fordult társai felé.

- Idézem: „Kérem, nagyon vigyázzon magára odaát! Hiszen, tartozik még nekem egy itallal."

- Igeeeeen! – ugrott a magasba Jim ujjongva. – S lőn, ismét győzött a mindent elsöprő szerelem.

- Miféle igaz szerelemről varkerálsz? – pödörintette meg a bajszát kétkedő tekintettel a vörös hajú, kissé pocakos katona. – Mindössze egyszer találkoztak életükben. Na, bumm! És? Hol lenne itt szerelem? Az agyadra ment a mustárgáz maradéka az árkoknál?

- Attól, hogy te nem hiszel az első látásra születű szerelembe, az nem jelenti azt, hogy nem is létezik! Én mondom neked, ez a két lélek egymásnak lett teremtve. Ámen, Atyám! Csodás a te kezed munkája mindenek felett. – Jim idétlenül bugizva koccintotta a vállát a magában fortyogó kalapos bajtársának.

- Cseszd meg, Barnes! Kurva nagy mázlista vagy, ugye tudsz róla? – fonta karba kezeit elismerően Dugan, tudomást se véve a húzott szemű parádéjáról.

- Igen, tudom! – ismerte el Bucky hatalmas mosollyal az arcán. Kék szemei úgy csillogtak a boldogságtól, akár a legtisztább zafír.

Aznap este, a 107-es osztag tagjai mocskos mód berúgtak. Mondván, hogy ezt a hírt mindenképp meg kell ünnepelniük. Ömlött a sör, szólt a nóta. Az étkező bele-bele remegett a vigadalmukba.

Azonban Bucky egész végig csak Amandára tudott gondolni. Amandára és a köztük elcsattant csókra. Újból és újból felidézte ajakinak ízét, s finom puhaságát. Az emléktől minduntalan, jólesően kirázta a hideg. Számát se tudta annak, hogy hány fohászt mondott el magában a kaporszakállúnak azért könyörögve, hogy ne legyen az utolsó csókjuk is egyben.

Gondolatai tátongó honvágyat keltettek életre a lelkében. Amanda iránt érzett vonzalma átjárta minden porcikáját, mintha csak arra akarta volna emlékeztetni, hogy valaki tényleg hazavárja.

Persze, nem feledkezett meg Steveről, drága barátjáról sem, de mikor éjfél környékén végre elcsendesedett a táborhely és mindenki elkullogott a magam hálórészébe, elalvás előtt kétségkívül Amanda volt az utolsó gondolata. A mosolygós, kissé ravasz tekintetű fiatal lány, akinek még tartozott egy tánccal, na meg egy itallal. Buckyt ez egy kicsit sem zavarta, sőt mi több, ez a tudat hosszú hetek óta először békés álomba ringatta.