Egy gondterhelt, egyenruhás katona lépett be a kocsma ajtaján. Fejét leszegve, kezeit pedig zsebre vágva baktatott át a félhomályos, kellemes hangulatú helyiségen.

Amanda épp a mosogatásból maradt utolsó poharat törölte szárazra, mikor az újdonsült vendég helyet foglalt a pult baloldali legszélső székén. Háta kissé görnyedt lett ültében, vállai pedig kissé megzuhanva dőltek előre.

- Mit hozhatok a haza elszánt hősének? – kérdezte hozzá lépve Amanda csendesen.

- Bucky – motyogta a férfi kezeibe temetett arccal.

- Parancsol?

- A nevem Bucky Barnes – sóhajtott, majd folytatta. – Már hivatalosan is ma éjjel vagyok utoljára az a hétköznapi brooklyni srác, akinek valaha születtem. Megkérhetem, hogy ezt szem előtt tartsa? – Hangja őszinte esdekléséről árulkodott.

- Hogyne, elnézést – köszörülte meg a fiatal nő a torkát, majd vett egy mély levegőt az újrakezdéshez. – Akkor, mit hozhatok önnek, Bucky?

- Egy dupla Jacket, jég nélkül. – adta le a rendelést a férfi nyúzottan. – És kérem, ne tegye túl messzire az üveget! Még szükség lehet rá.

Mikor a mondat végére ért, akkor nézett először Amandára. Szürkéskék szemei fénytelenül csüngtek rajta. Íriszükben halványan ugyan, de ott parázslott a korai haláltól való félelem. Arca pedig azon ritka férfiarcok közé tartozott, melynek birtokában, bármelyik nőt képes lenne az emberfia az ágyba csalogatni. Nem sokkal lehetett idősebb Amandától, talán kettő, netán három évvel.... Huszonhét-huszonnyolc éves körülinek tippelte. Ám a rá váró megpróbáltatások súlyától a vonásai mély ráncokba szöktek.

Igen... Ahogy Amanda őt nézte, maga is arra jutottam, hogy kár lenne érte, ha a fronton odaveszne.

- Máris adom – bólintott egy halvány mosoly kíséretében, majd hátat fordított neki.

Miközben a kért italt töltötte, valami tompa puffanás hallatszott mögüle. Amanda lemerte volna fogadni, hogy a férfi egyenruhájának egy pillanatnyilag nélkülözhető darabja landolt a bárpulton.

Megérzései ezúttal sem okoztak számára csalódást. A fényesre csiszolt fenyőlapon, az eddig Bucky fején pihenő sapka kapott helyet.

Elszorult a szíve, ahogy újból ránézett. Az arcán eluralkodó saját helyzetébe való látványos beletörődés fájó emlékeket ébresztet a lányban. A bátyára gondolt, Danielre és az utolsó búcsúzáskor tőle kapott ölelésére. Az egyetlen testvérére, akit a háború egyik pillanatról a másikra elvett tőle.

- Egészségére – tette le a férfi elé a derengő fényben meg-megcsillanó kristálypoharat.

- Köszönöm. – A halvány mosoly, melyet nehézkesen a lányra villantott inkább volt hálás, mint őszinte.

Amanda biccentett, majd visszahátrált az italokkal tematikusan kirakott polcokhoz. Hosszú percek teltek el néma csendben. A katonán és rajta kívül egy árva lélek sem tartózkodott a fogadóban.

Dorothy, a bár takarítónője, már több mint fél órája elment. Ezt persze Am egyáltalán nem bánta, hiszen tudta jól, hogy hazavárja a hatéves kisfia. Minden este egy órával hamarabb engedte el. Ő pedig a kedvességet minden hetén egyszer egy tálca süteménnyel hálálta meg. Ma reggel is hozott egy adag reggel frissen sütött meggyes piskótát. A pult alatt megbúvó második polcon pihent.

- Ön a helyemben, hogy töltené az utolsó szabad estéjét? – törte meg a rájuk telepedett szótlanságot a jólfésült fiatalember.

- Valószínűleg a kedvesemmel – válaszolta Amanda a mosogatónak dőlve.

- Olyanom sajnos nincsen – nevetett fel kínosan, s kihörpintette a pohár alján lévő utolsó kortyot is. – Újra töltené, kérem?

- Persze. – A lány a whiskys üveg után nyúlt, majd kitöltötte a kért mennyiséget.

- Valami más ötlet esetleg? – Tekintetével Bucky a körbe-körbe lötyögtetett folyadékot bűvölte.

- A családommal...

- Na, az meg aztán végképp nincs – vágott a szavába a fejét rázva.

- Esetleg barátok?

A kérdésen szemlátomást jól mulatott, mert az eddigi molyosa mellé, még a nevetés is kiszakadt belőle. De közel sem az a jóleső fajta, hanem a gúnyos ironikus formája.

- Hát... hogy őszinte legyek, erre éppenséggel tettem egy kísérletet. – A lány arcát látva egy aprót biccentette és folytatta.

- Dupla randit szerveztem a legjobb barátomnak és jómagamnak. Minden tökéletes volt. Tényleg, minden! A lányok bájosak és csinosak voltak, a helyszín pedig a Holnap Világkiállítása volt. Ő mégis szemrebbenés nélkül keresztülhúzta a számításaimat.

- Megkérdezhetem, hogy mivel? – puhatolóztam tovább finoman.

Kétévnyi pultos tapasztalatának köszönhetően, Amanda jól tudta mekkora megkönnyebbülést okoz az ide betérőknek, ha volt kinek kibeszélniük a problémáikat. Jelen esetben neki.

- Haha, az egy igazán vicces történet! – felelte, s ráharapott a pohár peremére.

- Hallgatom – válaszolt kitartóan a feketehajú szépség, s töltött magának is egy kevéske whiskyt, jelezve hogy készen áll arra a „vicces történetre".

- Szóval, pont Howard Stark repülőautó fejlesztésének prototípusát csodáltuk, amikor ő fogta magát és köddé vált – lendültek a kezei a magasba. – Keresés nélkül is tudtam, hogy hol eszi a fene azt az idiótát. Esküszöm, fogadásokat kéne rá kötnöm... na, mindegy! – legyintett beletörődően. – Az Expon is volt egy sereg által kihelyezett jelentkezési iroda. Annak az ajtaja előtt toporogva találtam rá. Chhh! – prüszkölte kelletlenül, és az újabb leküldött kortytól ismét kiürült a pohara. – Szabad? – bökött az üveg felé.

- Csak tessék! – öntötte Amamda ki az újabb duplát.

- Lekötelez, hölgyem – kacsintott rá Bucky hálásan.

- És mondja csak, miért is olyan nagy baj, hogy háborúba is követni akarja önt? Minden igaz barát ezt tenné a helyében.

- Ebben kétségkívül igaza van. Csak hogy Steve a kiképzés első napján képes lenne feldobni a talpát – nevetett a tenyerére támasztva állát.

- Na de Bucky, ez azért elég erős túlzás.

- Oh, nincs ebben semmiféle túlzás – ujjaival idézőjelet formálva próbálta meg éreztetni saját igazát. – Ő maga a megtestesült életveszély. Asztmás, skarlátos, az immunrendszere pedig egy nagy nulla. Elég kimennie az utcára szelesebb időben, és csoda, ha a következő nap nem a kórházban köt ki.

- El kell ismernem, ez tényleg nem hangzik valami biztatóan. De nézze egy kicsit az ő szemszögéből a dolgot. Az összes korabeli, fiatal srác a fronton van vagy odakészül. Természetes, hogy bűntudata van amiatt, hogy ő nem mehet.

- Bűntudat ide vagy oda, vasággyal együtt is negyven kiló. Na, meg ha jobban belegondolok, az államig is alig ér fel. A marhája mégis mindig háromszor akkora emberekkel verekszik. A számát se tudom hányszor mentettem már meg az irháját – mondta a lassan fejébe szálló alkoholtól kicsit nevetve.

- Van képe erről a remek fiatalemberről? – kérdezte a lány, és egy észrevétlen mozdulattal eltette a pultról a maradék whiskyt.

- Hogy ne lenne! – lelkesült fel szemlátomást, majd a zsebében kezdett kotorászni. – Egy pillanat, és mutatom. – Míg Bucky saját mutatványán ügyeskedett, Amanda egy nagyobb korttyal eltüntette pohara tartalmának maradékát, és azon morfondírozott, vajon időben tudta e még elrejteni az üvegben maradt whiskyt.

- Parancsoljon, kisasszony! – tette le elé a négyzet alku, kis fotót. – Még azt se mondhatja, hogy meg akarnám téveszteni. Ugyanis ez itt, ma este készült! – bökött a képre mutatóujjával. – Nézze csak meg, egy igazi két lábon járó szerencsecsomag. – A férfi megjegyzésére Amanda akaratlanul is majdnem kiköpte az ízlelgetett italt. Bucky pedig a reakciót látva ismét felnevetett, és enyhén felborzolta a tökéletes frizuráját.

- Ez finoman szólva is undok volt – motyogta a fiatal lány kísérletet téve az arcizmain való uralkodás visszanyerésére.

- Neeeeem! Közel sem – csettintett a nyelvével szórakozottan a sötéthajú férfi. – Steve nagyon jó srác. Nála kedvesebb és becsületesebb embert én még nem éltem. De ezek mellett, nincs nála hiány a makacsságból sem. – A fotót lassú, megfontolt mozdulattal süllyesztette vissza a zsebébe. – Igen, Steve rendkívüli fiú.

- Ahogy beszél róla... mintha a testvére lenne. – A testvér szó említésekor Amanda hátra pillantott a falon lógó, gyászszalaggal átkötött egyenruhás bátya képére.

- Mert annak is tekintem – válaszolta, és kihörpintette italának utolsó cseppjeit. – A húgom sajnos nagyon fiatalon meghalt.

- Sajnálom. – A lány akaratlanul is Bucky pulton pihenő jobbjára fektette a kezét. A puha érintés pedig ezúttal őszinte mosolyt csalt a férfi ajkára, s Amanda ujjait vizslatva elmerengett.

- A tüdőbajt egy felnőtt is csekély eséllyel heverheti ki, nem hogy egy kisgyerek. De ahogy elnézem, ön is elveszített már egy hasonló hozzátartozót – pillantott fel rá negédes, szürkéskék szemivel.

- A bátyámat... nem is olyan régen – a férfi tekintete noszogatva kapaszkodott az övébe. – Gondolom, nem kell magyaráznom a Pearl Harbor elleni támadás részleteit. – Bucky megrázta a fejét.

- Daniel is ott volt. Csak egy megbeszélésre rendelték oda, de akkor, abban a végzetes órában jelen volt. Nagyon tehetséges pilóta volt. Mérhetetlenül büszke volt rá az apám, meg persze én is. Az értelmetlen, már-már nevetséges halála teljesen felforgatta az életünket.

- Részvétem, őszintén – fonta össze Bucky az ujjaikat.

- Papa is katona volt. Harcolt az első világháborúban. Hadirokkantként szerelt le. Egy elfertőződött sérülés következtében vesztette el a bal lábát. – hallgatósága szomorú arccal nyugtázta a hallottakat.

- Haza jött a családjához, megnyitotta ezt a kis kocsmát – mutatott körbe Amanda a szabad kezével –, s anyám felszívódása után egyedül, önerejéből felnevelt bennünket. Belepusztult Dan elvesztésébe.

Mikor Amanda a történet végére ért, ekkor vette csak észre, hogy szíve sokkalta szaporább ritmusra vert és hangja is kissé elcsuklott. Nagyot nyelt, majd vett egy mély levegőt, hogy megnyugodhasson.

- A temetése után két héttel pedig... főbe lőtte magát.

- És még sokan csodálkoznak, hogy nem megváltásként gondolok a frontra való kivezénylésemre – sziszegte az ajkai közt préselve Barnes. – Félre ne értsen, nem a szolgálat elől akarok elmenekülni! Csak ez a háború... Teljességgel értelmetlen. Milliók halnak meg olyan képzeteket kergetve, amik sosem léteztek.

Amanda mélyet sóhajtva bólintott. – Minden épeszű ember hasonlóképpen vélekedik. Csak sokan nem merik ezt hangosan kimondani.

- Lehet benne valami – húzta össze szemeit elgondolkozva. – Egy részlet azonban nem kerülte el figyelmemet.

Amanda kérdő tekintettel meredt a ravasz mosolyban tetszelgő katona arcára.

- Ha ez a kis helyiség az apjáé volt, akkor most...

- Az enyém, igen – fejeztem be a lány a mondatot helyette.

- Hűhű! – nevetett fel kínosan Bucky, s megdörgölte az állát. – Akkor most személyesen a tulajdonosnak tartozom?

- Hát, ezt semmi okom megcáfolni – bólintott a lány, s maga is elmosolyodott.

- A fenébe is Buck, jó nagy szarban vagy! – konstatálta Bucky saját szerencsétlen helyzetét. – Oh, elnézést a kifejezésért!

Amanda egyszerűen nem bírta megállni. Előre csukló fejjel nevette ki a fess katonát. Azonban az érintett ez egy cseppet sem zavarta. Vele együtt kacagott, s finoman megszorította a kezét. A A lánynak csak ekkor tűnt fel, hogy azóta sem szűnt meg a kettejük közt kialakult ártatlan testikontaktus. A kezeiket nézve szelídült mosollyá a saját derűje. Bucky követte a pillantását, majd visszanézett a lányra.

- Maga eszméletlenül gyönyörű! De gondolom ezt önnek már milliószor mondták.

Amanda az elhangzott szavakon meghökkenve nézett vissza a férfi szemeibe. – Tessék?

- Ez az ébenfekete hosszú haj, és az aranysárgán sziporkázó szemek. A bőre pedig akár a friss hó. Nem is beszélve azokról a telt ívű vöröses ajkakról. Olyan akár, egy földre szállt angyal.

Amamda nem tudta eldönteni, hogy a férfi szavait az ital szülte, vagy tényleg komolyan gondolta. Egy pillanatig elmerengett a hallottakon és azon gondolkodott, vajon mondta e ezt neki valaki ezelőtt? A válasz azonban, sajnos, természetesen a nem volt...

- Tudja mit? – A lánynak kényszerítenie kellett magát, hogy témát váltson. – Az emeleten van egy üres lakrész kialakítva. Pont az olyan vendégek esetére, akik nem biztos, hogy haza jutnának épségben a saját lábukon. Ma éjszakára átadom a kulcsát, ha cserébe megígéri, hogy kialussza magát és később törleszti a tartozását – lengette meg az említett tárgyat a férfi orra előtt , majd az üres pohár felé bökött vele.

- Nem megmondtam?! – vigyorodott el kajánul Bucky. – Maga tényleg egy tünemény!

- Persze, persze – legyintett Amanda cinikusan.

- És mondja csak, mi lenne a lehetséges módja törlesztésemnek? Mondjuk egy csók?

Még meglepődni se volt ideje Amandának a kérdésen, hiszen a mondat végére érve Bucky egyből felpattant, áthajolt a pulton, s száját finoman az övére tapasztotta.

Nem volt követelőző, sem durva. Kóstolgatva simogatta az ajkait, várva hogy engedélyt kapjon tőlük nyelve átsiklására. Tétován, de a lány megadta neki. Szabad kezét Bucky az álla alá csúsztatva húzta magához közelebb. Fogai enyhe, játékos harapással záródtak partnere alsó ajkára. Amanda nem érzett fájdalmat, hisz az egész alig egy pillanatig tartott, de egy apró sóhajt tagadhatatlanul kieszközölt belőle. Reakcióját hallva a katona belemosolygott a csókba, majd egy utolsó, szenvedélyesebb lendületet követően lassan elvált tőle.

- Mit gondol, most már kvittek vagyunk? – kérdezte Bucky, tekintete pedig a lány zavarában harapdált ajkai és szemei közt ingázott.

- Azok semmiképp sem – válaszolta Amanda elcsukló hangon. – De mit szólna ahhoz, hogy ha a frontról visszatérve mondjuk elvinne táncolni és utána meghívna egy italra?

- Ez azt jelentené, hogy megvárná még hazatérek? – támaszkodott rá Bucky újból a pultra a gondolattól felélénkülve.

- Ha ezt megígérném, nem lenne benne semmi meglepetés, nem?

- Ravasz, nagyon ravasz – húzta fel a szemöldökét. – Rendben van! Áll az alku.

- Helyes! – nyomta a kezébe a kulcsot Amanda, melyet azóta is a jobb kezében szorongatott.

- Jó éjszakát, kedves! – dorombolta Bucky, majd egy puha, forró csókot lehelt a lány homlokára. – De nevét még igazán elárulhatná – suttogta a lány fülébe.

- Amanda... Amanda Hopes – válaszolt a kérdezett bágyadtan.

- Amanda... Mit is gondoltam e gyönyörű külsőhöz csak bájos név tartozhat – ízlelgette finoman az információt. 

- Remek, köszönöm! – ajándékozta meg Bucky egy újabb sunyi mosollyal a fiatal hölgyet. Ezután fütyörészve ugrott le a bárszékről, hóna alá csapta sapkáját, és megindult a felfelé vezető lépcső irányába.

- Bucky! – kiáltott utána Amamda, mire a katona zsebeibe mélyesztett kezekkel felsőtestével vissza fordult feléje.

- Igen Szépségem?

- Ha esetleg kedve támadna Steve barátján kívül másnak is levelet írnia a frontról, én szívesen fogadnám az ezen feladattal járó kihívásokat – dobta utána Amanda az apjától kapott fehér kendőt, melyre az imént firkantotta fel a pontos címét.

- Igenis! – szalutált Bucky a finom anyagot elkapva, majd rá kacsintott. – Meglátjuk mit hoz magával a holnap.

- Jó éjt, Bucky! – köszönt el a lány, s a pultra könyökölt.

- Önnek pedig szép álmokat! Ha lehetséges, akkor mindenképpen velem – válaszolta már Amandának háttal, majd a fokokat kettesével szedve eltűnt az emeleten.

Amanda maga se értettem mi ütött belé. Az arcáról le sem lehetett törölni a rajta szétterült vigyort. Mintha csak mosolyra találták volna ki az emberi arcmimikát.

Gyorsan elmosogatta a használt poharakat, majd a falon kattogó órára pillantva konstatálta, hogy alig hat és fél órája maradt a holnapi, ami inkább már mainak számító, tízórai nyitásig.

A tudat azonban cseppet sem rontott a jó kedvén. Teljes lelki békéről árulkodó mozdulattal oltotta le maga után a villanyt, mikor elindult a másik, kíváncsi szemek elől eldugott, lakásához vezető lépcsőn felfelé. Közben pedig kedvenc gyerekkori számát dúdolta csendesen.