Másnap végig csak a Vén háza körül forogtak a gondolataim. Azt találgattam, vajon miként fogja megtanítani, hogyan kezeljem a lángokat. Gyakorlatokon és technikákon törtem a fejemet, amik lehet segíteni fognak. Azonban természetesen elképzelésem se volt, mi vár rám, fölöslegesen törtem a fejem. Alig tudtam végigülni az órákat, legszívesebben már úton lettem volna a Vén háza felé.
Egyik szünetben épp a plafont bámulva ábrándoztam a mágiáról, amikor a hangok halk morgása közepette egy különös árnyék kúszott a látóterembe a mennyzeten. Kezet formált és intett, hogy kövessem. Kicsit irigyeltem Mayát, amiért ilyenre képes. Mármint nem hiszem, hogy én feltűnés nélkül jelezni tudnék neki. A lángok nem túl jól rejtőzködnek. Mindenestre követtem a jelet. A folyosó végén várt rám a lány, nem volt a közelben senki.
- Nagyon... praktikus, hogy így tudsz hívni.
- Nem akartalak kihívni az osztálytársaid előtt. Még a végén pletykálkodnának rólunk.
Megértettem, bár nem igazán bántam volna egy ilyen félreértést. Hiába is, Maya szép volt.
- Miről akartál beszélni?
Körülpillantott, hogy biztosan ne hallgatózzon senki.
- Mikor akarsz menni a Vénhez?
- Még ma, tanítás után.
- Akkor én máskor megyek - bólintott.
Egy kicsit bosszantott, hogy ezzel talán kellemetlenséget okozok neki. Próbáltam előállni valamivel, ami megoldást jelenthet.
- Később is jó nekem. Vagy mehetünk együtt.
- Nem, menj csak. Amúgy meg ez lesz az első neked, nem akarok zavarni.
Igazából örömmel lettem volna vele többet, de annyiban hagytam. Úgy tűnt az első alkalom valamivel különlegesebb és nem akartam ellentmondani neki.
Egy időre csend telepedett közénk, így gondoltam véget ért a beszélgetésünk. Amikor épp hátat fordítottam volna, hogy elköszönjek és visszabaktassak az osztályterembe, Maya váratlanul mégis megszólított.
- Dominik, igaz?
- Igen.
Nem bántott, hogy nem volt biztos benne, hogyan hívnak. Először is nem rontotta el. Másodszor pedig csak egyszer mutatkoztam be, márpedig nekem se mindig sikerül megjegyezni valaki nevét ennyiből.
- Túl hosszú - jelentette ki elhúzva száját. - Nem gond, ha becézlek?
Nagyon is valós félelem markolt a szívembe. Felkészültem rá, hogy bármilyen könyörgést, zsarolást, vagy akár mágiát is bevessek.
- Csak ne nevezz Dominak - mondtam komoly hangon.
Maya alattomos vigyorral nézett rám válaszul, mintha most valami hatalmas fegyvert adtam volna a kezébe. Lassan levegőt vett és én már éreztem, nem azt fogja mondani, amit hallani szeretnék. Pontosabban épp azt fogja mondani, amit nem szeretnék hallani.
- Rendben, akkor annyi hogy Dom megteszi?
Értetlenül sandítottam rá, mire végül megértettem, hogy valójában nem akar gyötörni. Lehet Amanda néninek is kerek perec meg kéne mondanom, hogy hagyja abba.
- Mint a nagy Don? - mosolyogtam félszegen.
- Mondjuk - kuncogott. - Csakhogy se keresztapa nem vagy, és éppenséggel nagy se.
Ez is több volt, mint a semmi. Úgy tettem, mintha törném a fejem valamin, majd megvontam a vállam.
- Nekem tetszik a Maya. Amúgy se lehetne becézni.
Most rajta volt a sor, hogy gondolataiba merüljön. Ő azonban olyasmivel állt elő, ami valóban megérdemelt egy kis elmélkedést.
- Viszont lehetne mágus nevünk - zavart tekintetemet látva tovább magyarázott. - A Vént se így hívják valójában. Nekünk is lehetne álnevünk. Persze nem ezen szólítanánk egymást, de...
- Értem. Benne vagyok - bólogattam.
- Találd ki az enyémet - húzta ki magát és csípőre tette a kezét, hogy alaposan megnézhessem, ki is ő valójában.
Nem volt könnyű feladat, hisz csak tegnap ismertem meg és ez a mostani alkalom volt az első, hogy beszélgetni tudtam vele. Percekig agyaltam némán, mire végre kiböktem.
- Talán... Vadóc?
Maya hümmögött egy keveset, majd elégedetten elmosolyodott.
- Jó lesz, tetszik. Vadóc az árnyékmágus.
- És az enyém mi legyen?
- Parázs - vágta rá azonnal.
Volt ideje gondolkozni amíg én is a fejemet törtem, de az is lehet, hogy már jóval korábban eszébe jutott ez a név. Mindenesetre jól kitalálta, sok vonatkozásban tökéletesen leírt engem. Talán még ő se tudta, mennyire eltalálta.
- Parázs a tűzmágus. Nem volt nehéz dolgod, ugye? - mosolyogtam gonoszul.
- Talán nem jó? - tette karba a kezét sértődötten.
- De, nagyon is. Tökéletes.
- Na azért!
A csengő vetett véget a csevegésünknek. Sietve elköszöntünk egymástól és indultunk órára. Csak akkor jöttem rá, amikor már a székemen ültem a teremben, hogy az egész szünetet kellemes beszélgetéssel töltöttük.

Úton a Vénhez minden lépéssel izgatottabb lettem. Bárhogy törtem a fejem, valahogy mindig úgy éreztem, hogy képtelen vagyok még csak megközelítőleg is elképzelni, mi vár rám. Csak arra tudtam gondolni, mivel vagy százszor annyit tud, mint én, nyilván olyat fog mutatni, ami nekem eszembe se juthat. Bár szinte a világon minden ebbe a kategóriába tartozott. Annyit tudtam a mágusokról, amennyit mindenki más, de nem hinném, hogy annak bármi köze van a valódi mágiahasználókhoz. Valójában mindegy volt, mivel vár engem. Akármi legyen az, egész biztosan segíteni fog rajtam, márpedig pontosan erre volt szükségem.
Az öreg szinte azonnal felbukkant az ajtóban amikor csengettem. Ismét a tegnapi kifogástalan öltözete volt rajta. Valamiért nem lepett meg, hogy mindig így néz ki.
- Üdvözöllek Dominik. Számítottam rá, hogy már ma felbukkansz.
- Jó napot - köszöntem halkan.
A Vén széles és őszinte mosollyal tekintett le rám, ami most is zavarba hozott. Behívott a házba. Egyenesen a kanapéhoz mentem és letelepedtem. Ezúttal megkérdezte, hogy kérek-e teát, amit így udvariasan el tudtam utasítani. Mondjuk igazán remek volt a múltkor, most sokkal inkább tudásra szomjaztam. A dohányzóasztalon most három gyertya volt kikészítve tartóban. Legszívesebben azonnal meggyújtottam volna őket, csak hogy megmutassam a Vénnek, milyen ügyesen használom az erőmet.
- Még csak az egyiket, kérlek - mondta az öreg ahogy leült a fotelébe.
Nyilván észrevette, hogy a kanócokat fürkésztem. Kinyúltam és ujjamat végighúzva a középsőn aranyos láng bújt elő. A mágus még szélesebben mosolygott, amikor meglátta mennyire örülök ennek.
- Először is engedd meg, hogy elmagyarázzam, mi is a mágia és mit jelent mágusnak lenni.
Hátradőlt és egyik zsebéből díszes pipát vett elő, de még nem gyújtott rá, csak a végét rágta. Egy ideig gondolkozott, mintha nem tudná, hol is kezdje.
- A mágia alapvetően gonosz és önző. Mint ahogy azt tegnap említettem, a saját képére akarja formálni a világot. Számára mindegy, hogy egyáltalán képes-e erre. A hangok mindig erre fognak buzdítani. Talán már te is rájöttél, hogy nem a barátaid. Inkább nevezném őket a bennünk lakozó démonnak, énünk rosszabbik felének. Azaz - köhintett - remélhetőleg ők a gonoszabbak a mágusnál. Erről majd kicsit később.
- Maga a varázslás folyamata egyszerű. Utat engedünk a bennünk szunnyadó erőnek, egy időre igazat adunk a suttogásnak. A mágia a maga zabolázatlan formájában rettentő kiszámíthatatlan és szeszéjes. Néha segít. Néha viszont tombolni kezd ahogy lazítottunk a pórázon. Ennek viszont annál kisebb az esélye, minél kisebb teret engedünk neki. A mágus tudomány azonban nem ebben rejlik. Elegendő gyakorlással képesek lehetünk akármekkora erő irányítására. Ez olyan, mintha kutyát idomítanál... vagy inkább macskát, ha azt is nézzük mennyire nehéz. Tegyük fel, hogy elviszed sétálni. Amint leteszed meg fog próbálni elszökni. Neked meg kell tanítanod, hogy melletted maradjon. Bocsánat, ez így érthető? - kuncogott.
- Jó hasonlat volt. Én vagyok az akaratom, a macska pedig a mágia, ami szabad akar lenni.
A Vén elégedetten bólogatott és én is büszke voltam magamra. Viszont sokkal inkább éreztem magam izgatottan. Rendben van, ezt kell megtanulnom. De mikor már és hogyan?
- A mágusokról általában - folytatta - nem mondható el sok dolog. Kevesen vannak és többnyire távol egymástól, így nincsen sok szokásuk és hagyományuk. Egyvalami azonban közös: nem büszkék.
- Miért nem? - kérdeztem, bár sejtettem a választ.
Én büszke akartam lenni magamra azért, mert ilyen hatalom van a birtokomban, hogy ilyen erőnek parancsolok. Abban reménykedtem, hogy mond valamit, ami okot ad erre.
- Mágusnak lenni teher. Gonosz erő börtönei vagyunk. És mégis ki dicsekedne az őt kínzó rettenettel? Ezért se szoktak rákérdezni a másik erejére. Az olyan lenne... mintha egy anyát a gyermeke fogyatékosságáról aggatnál.
Ez valóban lehangoló kép volt. Főleg azután, hogy tegnap csak úgy lerohantam Mayát ezzel. Bocsánatot kell kérnem tőle.
- Azt hiszem ennyi. Mesélhetnék még a mágia eredetéről meg hasonlókról, de úgy gondolom nem nagyon érdekelne holmi feltételezéseken alapuló elmélkedés
Tétován bólintottam, megerősítve, hogy talán mással kéne folytatni.
- Lássuk csak... ami azt illeti még nem tanítottam tüzet irányítani, szóval kérlek bocsásd meg esetleges ügyetlenségem - szabadkozott.
Nekem mindegy volt, már azzal is segített, hogy megpróbálja.
- Ha jól láttam nincsen szükséged éghető anyagra. Hogyan könnyebb?
- Jobb ha van mit meggyújtani - ismertem be. - Ha van mibe kapaszkodniuk a lángoknak feleannyi dolgom van.
A Vén hümmögéssel jelezte, hogy tudomásul vette. Aztán frakkja felső zsebéből elővett egy kendőt és a kezembe adta.
- Próbáld meg úgy tűzbe burkolni úgy, hogy ne perzseld meg.
Különös gyakorlat volt, de nem lehetetlen. Tenyeremben tartottam az anyagot és szabad utat engedtem az erőnek. Egyszerre csak kicsit, a bőrömből fakadt a hőség és lassan ellepte a szövetet. Csak ekkor értettem meg, mi a nehézsége a feladatnak: a lángok állandóan megpróbáltak az anyagba kapni, azt akarták elemészteni. Igyekeztem visszatartani, ám ez nem volt olyan egyerű. Eressz! Égesd el! A hangok végestelenül ellenkeztek. Néhol megfeketedett, elszenesedett a szövet, mikor erőfeszítésem nem bizonyult elegendőnek. Amikor a lángok a bőrömet nyaldosták nem volt ezzel gond. Úgy tűnik én tűzálló vagyok.
Pár perc múlva elvesztettem az irányítást és a kendő lassan hamuvá vált a kezemben. A Vénre néztem, aki épp gondolataiba merülve figyelte a füstölgő halmot.
- Azt hiszem akkor ez lesz az első lecke - mormolta végül. - És talán a legnehezebb, bár már most se volt rossz. Megkérhetnélek? - kérdezte, miközben felém nyújtotta a pipáját.
Ujjamat a dohányba dugtam, mire hamarosan parázs izzott fel benne. Az öreg hálásan mosolyogva bólintott és szívott egyet a pipából.
- A tűznek mindig kell valami, amit elemészthet. Ez általában a te erőd. De ha talál mást azonnal meg fog próbálni belekapni. Ha meg tudod ebben akadályozni nagy győzelmet aratsz fölötte.
Kis szünetet tartott, míg újabb füstfelhőt fújt a levegőbe.
- Addig is kell egy másik gyakorlat neked, valami egyszerűbb. Van még erőd varázsolni?
Bólintottam. Csupán az erőlködésbe fáradtam bele, nem a lángok éltetésébe. Az volt a nehéz, hogy ellent mondjak nekik, nem a fenntartásuk.
- Akkor idézz meg egy tűzgömböt kérlek.
Kíváncsi voltam mit akar ezzel. Hisz látta már, hogy képes vagyok rá. Vajon most mi lesz a kihívás. Egyik kezemet magam elé tartottam és lángokat fakasztottam fölötte. A Vén várt néhány pillanatot, mielőtt folytatta volna.
- És most gyújtsd meg vele a második gyertyát.
Mi sem egyszerűbb. Tudom mozgatni a kezem miközben varázsolok. Már épp nyúltam volna, mikor hozzáfűzte:
- Ne mozgasd a karodat közben. A tenyereddel követheted, de maradj a helyeden. A lényeg, hogy úgy tartsd fenn a mágiát, miközben eltávolodik tőled.
Ez már nagyobb kihívásnak tűnt. A bőrömön keresztül áramlott a láthatatlan energia és közvetlenül a golyóba áramlott. Viszont ha távolabb került volna... nem tudtam hogyan kell úgy irányítani az erőmet.
Azért megpróbáltam. Tenyeremet a gyertya felé fordítottam és ellöktem magamtól a langokat. A kapcsolatra koncentráltam, ami köztem és a tűz között volt, igyekeztem megszilárdítani, felügyelni mennyi áramlik keresztül rajta. Ennek következtében a gömb zsugorodni kezdett. Mikor ezt észrevettem, igyekeztem több energiát pumpálni bele, amitől egy pillanatra fellobbant és majdnem el is szabadult. Viszont legalább haladt. Lassan és pislákolva, de egyre közelebb ért a gyertyához. Végül pedig megérintette és a lángok azonnal a kanócba kapaszkodtak, én pedig eleresztettem a minket összekötő szálat.
Ez a gyakorlat legalább sikerült. Nehéz volt, végig feszülten koncentráltam, ami egy kicsit fárasztó volt, de kárpótolt az öröm, hogy megcsináltam. A Vén is elégedetten mosolygott rám.
- Azt hiszem ennek még nem jöttél rá a titkára - kuncogott. - Viszont talán így még nagyobb teljesítmény, hogy mégis sikerült.
Pöfékelt egyet és a harmadik gyertyára nézett. Gyanítottam, hogy ez lesz az utolsó gyakorlat mára. Így is elég sok időt töltöttem el itt.
- Bocsáss meg, lehet inkább ezzel kellett volna kezdenünk. Mindenesetre ez most kiderül.
Még egy füstfelhőt fújt, mielőtt a feladatra tért volna.
- Gyújtsd meg a gyertyát, de úgy, hogy közben ne mozdulj meg. Közvetlenül oda varázsolj.
Ahogy elmondta sokkal nehezebbnek hangzott, mint mikor belegondoltam, hogyan valósíthatnám meg.
Egyenesen a kanócra koncentráltam. Ott próbáltam életre kelteni a mágiát, azt akartam, hogy a lángok megérintsék. És a tűz utat talált. Nem is kellett figyelnem, honnan fakad az erő, egyszerűen a kívánt pontba gyűlt és alakot öltött.
Azt hiszem most már értettem. Abban azért közel se voltam annyira biztos, hogy bármikor, bárhol és főleg gyorsan meg tudnám ezt ismételni. Egyenlőre még azzal is gondjaim voltak, ha lángszóróként akartam lövellni a tüzet.
- Úgy nézem valóban egyszerűbb volt - bólogatott az öreg. - Amikor legközelebb jössz még foglalkozunk ezekkel. Addig is gyakorolj, amikor csak lehetőséged van rá.
Ezzel felállt foteléből és én is követtem.
- Köszönöm, hogy eljöttél, Dominik. Mára azt hiszem ennyi elég lesz - mondta, majd lassan a kijárat felé indult, én pedig követtem.

Nagyjából egy órát töltöttem az öregnél, de ezalatt többet tudtam meg az erőmről, mint az elmúlt egy hónapban.