Már azelőtt nyilvánvaló volt, hogy senki se fog kedvelni az osztályból, mikor még nem is léptem át az iskola küszöbét. Egyszerűen nem voltam jó barátkozásban, nem szívesen közeledtem másokhoz. És mindig is törekedtem arra, hogy senki se lásson rajtam semmi különöset, ők se akarjanam odajönni hozzám. Arra viszont nem számítottam, hogy bárki utálni fog. Nem zavartam sok vizet, így arra se volt oka senkinek, hogy ellenséges legyen velem. Bár úgy tűnik egyeseknek a semmi is több a soknál.
A tanórák legnyomasztóbb része, amikor a tanár felszólít valakit. Még akkor is kellemetlen az osztálytársak előtt felszólalni, ha már ismerünk mindenkit, de így a második hét elején még zavaróbb volt. Mindenki igyekezett túlélni a második irodalomórát és ezalól én se voltam kivétel. Azonban a tanár úgy gondolta, hogy a hátsó padban megbúvó fekete üstökű gyerek biztosan tudja a választ a kérdésére.
- Dominik! - villámütésként hatott a szó, felkaptam a fejem a füzetemből. - Meg tudod mondani, hogy milyen rímképlet ez?
Habogni kezdtem. Tudtam a választ, épp csak zavarodottságom nem engedte kimondani a szavakat.
- A... b... a b.
- Nagyszerű. És ennek mi a neve?
Egy pillanatig gondolkoznom kellett, azonban mielőtt szólásra nyitottam volna a számat egy harmadik hang csattant a terem másik feléből.
- Tudnád hangosabban? És gyorsabban talán?
- Patrik, csend legyen! - szólt rá a tanár ideges osztálytársamra.
- Keresztrím - feleltem végül.
A tanár bólintott és magyarázott tovább. Dühített. Haragudtam a srácra, a flegma hangjára, a lenéző stílusára. Még ha igaza is volt, képtelen lett volna normálisan szólni. De még csak nem is az volt az oka, hogy zavartam az órát a szerencsétlenkedésemmel. Egyszerűen belém akart kötni valamivel, meg akart bántani, fel akart húzni. És sikerült is neki.
Igyekeztem az órára figyelni, de nem volt könnyű dolgom. Sértett gondolataimhoz a hangok mormolása társult. Hogy merészeli? Bántottuk talán? Lehet kéne, legyen oka seggfejnek lenni. Tanítsd meg! Égesd meg! Hamvaszd el! Nem tudtam lenyugodni, a suttogás egyre csak szította a dühömet. Azt mondogatták, amit hallani akartam, igazuk volt, egyetértettem velük. Fel akartam gyújtani a srácot. Mindössze az az egynéhány józan gondolat gátolt meg, melyek kétségbeesetten szólongattak tudatom egy távoli zugából. A titkot meg kell őrizni! Nem gyújtogathatsz mindenki szeme láttára!
Belső harcomból senki se vehetett észre semmit. Az osztálytársaim mindössze annyit láthattak, hogy a hátsó padban ülő fiú a füzete fölé görnyedve koncentrál erősen. Nem mintha bármelyikük is pillantásával méltatott volna. Magamban fortyogtam, és idővel érezni kezdtem, hogy a testem felhevül. Szabadjára kellett engednem a lángokat, úgy éreztem, mintha minden halogatással töltött másodpercben engem emésztene helyette.
Szerencsére a csengő hamarosan elhozta az óra végét. Nem vesztegettem az időt, minden cuccomat az asztalomon hagyva nyomultam ki a teremből. Igyekeztem elrejteni a bennem kavargó vihart, figyeltem, hogy lépteim ne gyorsuljanak futássá, ami nem is volt olyan egyszerű. A legközelebbi mosdó felé vettem az irányt. Bevonultam az egyik fülkébe és magamra zártam az ajtót.
Ekkorra már orkánként üvöltöttek bennem a hangok. Veszett állatként néztem körül, de nem találtam semmi éghetőt. Őrülten forgó szemeim haragtól remegő kezemre tévedtek. Használd! Tenyerem lángba borult, mintha száraz falevél lenne csupán. Igen! Még! Eressz ki! A tűz tovább terjedt ahogy utat engedtem neki, hamarosan már az egész kezemet beborította. Ahogy egyre szabadabban áramlott a hőség, úgy lettem egyre nyugodtabb. Remegésem alább hagyott, gondolataim kitisztultak. Viszont ezzel együtt mind többre és többre vágytam. Már nem csak a hangok ösztönzésére akartam felgyújtani a világot. Hanem hogy békét találjak. Úgy éreztem, ha elhamvasztok mindent, az végtelen örömet okozna. Nem akartam abbahagyni, tovább szítottam a lángokat. Immáron egész alkaromat tűz nyaldosta és lassan araszolt feljebb. Azon vettem észre magam, hogy mosolygok. Dühömet elégetve valami egész másnak adtam helyet. Őrült megszállottság vette úrrá magát rajtam. Felkuncogtam, ahogy most már mindkét karom fáklyaként izzott. Elvesztem a vörös hőségben.
Önkívületemből éles sivítás térített magamhoz. Tüzem egy szempillantás alatt kihunyt, a semmibe veszett, ahonnan jött. Hamar rájöttem, hogy a tűzriasztót hallottam. Kirontottan a mosdóból a folyosóra, ott azonban már várt rám két tanár és vagy egy tucat diák. A felnőttek arca kétségbeesést, míg a gyerekeké inkább kíváncsiságot tükrözött. Kivéve a rövid szőke hajú, fekete szemű lányt, akit már nem először sikerült kiszúrnom. Az ő tekintete nem árult el semmit. Rajtam kívül senki se volt bent, nem tudták, mi miatt szólalt meg a riasztó. Viszont miután az egyik tanár átnézte a helyiséget nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem tűz okozta a riasztást. Nekem pedig eszem ágában se volt elárulni nekik az igazságot. Azt gondoltam elég okosak ahhoz, hogy maguktól is választ találjanak. És nem is csalódtam bennük. Hamar megállapították, hogy nyilvánvalóan dohányoztam, bár se csikket nem találtak, se öngyújtó nem volt nálam. Egy szó nélkül meghagytam őket ebben a hitükben. Még mindig számtalanszor jobb volt, mintha rájöttek volna a titkomra. Viszont így példás büntetésre számíthattam. Egyrészt nem engedhették, hogy egy zöldfülű elsős szó nélkül felrúgja a szabályaikat, másrészt meg kellett mutatniuk az összegyűlt diákoknak, milyen szigorúan betartatják a szabályokat. Egyáltalán nem bántam. Mondjuk nem volt épp a legkellemesebb gondolat, miként fogom megmagyarázni Amanda néninek a piros betűs rovót, és hogyan fogom kikönyörögni, hogy ne szóljon a szüleimnek. Az a kis rossz hírnév és a tanárok rosszalló pillantásai nem volt nagy ár valami olyasmiért, amit nem követtem el, viszont a néném és a szüleim beszéde a dohányzásról már nem hiányzott. A gond csak az volt, ha igazat mondok abban, hogy nem gyújtottam rá, akkor az igazság másik felét is fel kéne tárnom. Ezt is szerettem volna elkerülni, a szüleim valószínűleg azt hinnék, hogy én gyújtottam fel a házat, ha rájönnének a titkomra.
Becsöngetéskor már ismét a teremben ültem. A nap hátralevő részében senki se szólt hozzám. Az osztálytársaim valószínűleg azért nem, mert nem tudták, mit gondoljanak rólam. Úgy tűnik nem nézték volna ki belőlem, hogy dohányzok. Magamban jót mosolyogtam a felvetésen, vajon mit szólnának hozzá, ha a valódi titkom derült volna ki. Arra egész biztosan egy kicsit se számítottak volna.

A kihágásom híre hamar elterjedt az iskolában. Azonban mivel senki se ismert, a keltett visszhang szinte azonnal el is halt. Két nappal később már azok se beszéltek rólam, akik egészen tegnapig betegen feküdtek otthon. Jobb is volt így, inkább felejtse el mindenki. Nem hiányzott a figyelem, az ilyesfajta pedig végképp nem.
Ezen gondolkoztam, mikor három napra rá sétáltam hazafele. Ismét egyedül voltam az úton, viszont valami mégse volt ugyanolyan. Nagyjából félúton járhattam, amikor végre sikerült rájönnöm, mi zavart: a hangok végig állat módjára morogtak. Mintha ellenfélre acsarogtak volna. Hátrapillantottam, de nem volt ott semmi. Nem hagyott nyugodni, hogy ugyan miért lehetnek ennyire izgatottak, viszont nem tudtam mit kezdeni vele, igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket. Hadd duruzsoljanak, nem az én dolgom. Az is különös, hogy régóta nem csináltak ilyet. Legutóbb évnyitókor voltak hasonlóan nyughatatlanok, de akkor se sikerült rájönnöm, mi miatt. Úgy néz ki megvan erre az okuk, kell lennie valami közösnek a két alkalom között.
Ahogy ezen tanakodtam szinte fel se tűnt, hogy a hangok egyre hangosabbak lettek. Csak akkor tűnt fel, amikor felkiáltottak: Égesd el! Mintha a dobhártyámat akarnák széttépni, azonban a fájdalom a fülem helyett a koponyám hátuljában lobbant. Nem tudtam, mire figyelmeztettek, azt is csak megéreztem általuk, hogy milyen irányból érkezik a fenyegetés. Azzal a mozdulattal, ahogy odafordultam, valami áthatolhatatlanul sötét repült el a fejem mellett. Kezeim tüzet ontottak, a lángok pedig bekebeleztek mindent, ami a szemem előtt volt. Még sose idéztem meg ennyit, most is csak az ösztön hozta ki belőlem. Mindez egy szempillantás alatt történt.
Amikor a vörös kavalkád semmivé vált, végre láthattam, hogy mire szabadítottam rá a pusztítást. És meglepetésemre nem volt ott semmi. Azaz semmi kézzel fogható. A házsor falát találtam el, melyen egy emberi árnyék rajzolódott ki a továbbra is égő kezeim keltette fényben. Nem értettem, hogy ez mégis miként lehetséges. Ha egy kicsit együgyűbb lettem volna, lehet azt gondolom, a semmiből jött tűzvihar festett fekete korommal a falra, azonban éles körvonalai miatt ez kizárt volt. Egy ideig figyeltük egymást, mígnem végül az árny megmozdult. Csak meredten figyeltem ahogy kivált a felületből, testet öltött és felvette eredeti színeit. Egy lány lépett elő az árnyékból és egyenesen rám nézett. Ha akartam volna se lettem volna képes palástolni meglepettségem, főleg miután felismertem, ki is áll előttem.
- Tehát igazam volt - mondta halkan a rövid szőke hajú, fekete szemű lány. - Valóban mágus vagy.
Ez volt az első alkalom, hogy testközelből láthattam. Arany haja épp csak a füle alá ért, ében szemogarában nem volt csillogás. Tekintete olyan volt, mintha egy gonosz hulla meredt volna az emberre. Ennek ellenére szép volt. Szája sarkában apró piercing volt az alsó ajkába tűzve, ami nem segített a tekintete keltette veszélyes ábrázatán. Emellett magas volt és vékony, ha valaki nem néz az arcára nem félne tőle, hogy a lány esetleg elevenen szétszaggatja. Fekete póló volt rajta, valami metal együttes képével és egy szűk tépett farmer.
Meglepett amit mondott. Ezidáig én magam se tudtam, minek köszönhető a sok furcsaság, ami történt velem.
- Mágus? Ezért tudom irányítani a lángokat?
Most mintha ő döbbent volna meg. Lehet arra számított, hogy tökéletesen tudatában vagyok az erőm mibenlétének. Végül tekintete némileg ellágyult és talán kicsit kellemesebb hangon folytatta:
- Eloltanád azokat? - mutatott a még mindig izzó kezeimre.
Bár az előbb megpróbált megölni, úgy tettem ahogy kért. Ha valóban végezni akart volna velem mostanra már biztosan megtette volna. És így remélhetőleg választ kapok néhány kérdésemre.
- Ki vagy te? És hogyan jöttél rá? - kérdeztem.
- Maya vagyok, bár az illem szerint a férfi szokott először bemutatkozni - mosolygott halványan.
- Bocsánat. Dominik.
Bólintással válaszolt.
- Nem volt nehéz kideríteni. Messze lehetett érezni, hogy valaki mágiát használt a mosdóban.
Ekkor jutott eszembe, hogy ő is ott volt az összegyűlt diákok között.
- És mivel egyedül te jöttél ki onnan könnyű dolgom volt. Csak a tanárok nem jöttek rá, hogy nem dohányoztál. Jut eszembe! - azzal egy doboz cigit húzott elő és kivett egy szálat. - Nem kérsz egyet?
Fejrázással utasítottam vissza. Így is épp elég gondom volt már belőle, hogy állítólag rágyújtottam. Nem akartam valós alapot adni a tévhitnek. Amikor felemelte az öngyújtóját az apró láng vidáman énekelt a fülembe, a füstölgő parázs pedig elégedett macska módjára dorombolt. Azon vettem észre magam, hogy ábrándozva figyelem a cigit.
- Tehát vannak más mágusok is? - kérdeztem, tekintetemet inkább a lányra emelve.
- Természetesen - mondta, miután szívott egyet. - Én is az vagyok. És ismerek még néhányat.
Izgatott lettem a gondolatra, hogy sokan vannak még, az enyémhez hasonló erőkkel. Azonnal találkozni akartam mindegyikükkel, beszélni akartam velük, tanácsot, útmutatást kérni.
- Milyen az ő erejük? Van másik tűzmágus? Mire használják a hatalmukat? Milyenek?
Egyre csak bombáztam a kérdéseimmel, ő azonban feltartott tenyerével jelezte, hogy hagyjam abba. Egy pillanatra az jutott eszembe, hogy most biztosan Amanda nénire hasonlítottam és egy kicsit bántam.
- Az egyiküknek most is be tudlak mutatni. Tartogasd neki a kérdéseidet.
Nem hittem volna, hogy a néném olyan nagyon megharagudna rám, ha valamivel később érnék haza. Talán még tetszene is neki, ha mászkálnék egy kicsit iskola után, úgyhogy örömmel mondtam igent az ajánlatra.

Fél óra buszozás után a kertvárosban szálltunk le. Mint megtudtam, errefele lakott a mágus, akihez indultunk. Nem beszélgettünk sokat az úton. Maya nem igazán akart mesélni magáról, én pedig nem tudtam kérdezni. Amúgy se voltam jó ebben, most pedig leginkább a mágia körül forogtak a gondolataim, arról pedig nem akartam faggatni minden idegen füle hallatára. Azért végül sikerült kiderítenem, hogy két évvel fölöttem jár és hárommal idősebb nálam, mivel évvesztes. Ennél tovább viszont nem jutottam.
Miután leszálltunk rövid séta után egy nagyobb polgári háznál álltunk meg. Kétszintes volt, magas tetővel, világos cserepekkel, díszes ablakokkal. Biztosan nem volt olcsó. A bejárati ajtó egyenesen az utcára nézett, habár gyönyörűen rendezett kert volt a ház körül.
Maya csengetett, én mögötte követtem. Szinte azonnal nyílt az ajtó. Egy öregember állt előttünk. Akkor is különös látványt nyújtott volna, ha nem tudom, hogy mágus. Azaz a megjelenéséből egyből arra következtettem, hogy ő a birtok ura, hozzá jöttünk. Magas volt és vékony, arcát mély ráncok barázdálták, melyek egy részét mintha a sok mosolygás rótta volna. Most is vidáman nézett le ránk. Az öltözete volt a legfurább. Frakkban, fehér ingben és vasalt fekete nadrágban állt előttünk, kezein fehér selyemkesztyű volt. Egyikben egy díszes nyelű sétapálcát fogott és a mögötte lévő kalaptartón egy cilinderes kalapot pillantottam meg. Igazi úr volt.
- Üdvözöllek benneteket! Kerüljetek beljebb - köszöntött minket mosolyogva.
A folyosón letettük az iskolatáskáinkat és a következő szobába mentünk, amely egy tágas nappali volt. A falak mellett végig faragott szekrények sorakoztak, alacsonyabbak és magasak egyaránt, mintha mindegyik különálló darab lenne. A plafonról díszes csillár lógott és ez volt az egyetlen fényforrás, mivel a szoba a ház közepén lehetett. Egy hosszú kanapé, egy magas fotel és a kettő között álló fotel volt minden egyéb bútorzat.
Leültem a szófára, Maya pedig megállt mellettem. Az öreg teával kínálta a lányt, majd eltűnt a folyosóval szemközt lévő ajtóban és pár perc múlva két csészével tért vissza. A másikat nekem adta és helyet foglalt velem szemben a fotelében. Zavartan kortyoltam egy keveset az italomból ő pedig türelmesen várt.
- Újfent köszöntelek szerény hajlékomban - kezdett bele végül. - Megkérdezhetem, hogyan szólíthatlak?
- Dominik vagyok.
- Örvendek a megismerésnek. Én a Vénségesen Vén Öreg vagyok, de a barátaimnak csak a Vén.
Halványan elmosolyodtam. Elképzelni se tudtam volna jobb nevet egy ilyen embernek. Nyilván nem ezzel született - azaz elég valószínűnek tartottam, bár amilyen furcsa volt, nem lepődtem volna meg rajta - de tökéletesen illett hozzá.
- Hogy őszinte legyek nem igazán számítottam rá, hogy eljöttök hozzám. Maya azt mondta, hogy egy igen hatalmas mágust talált az iskolában. Mi hozott ide hát?
- Valószínűleg tévedett - motyogtam. - Azt is csak most tudtam meg, hogy a mágia miatt történnek furcsaságok velem.
- Nocsak - hümmögött. - Tehát útmutatásra lenne szükséged, igazam van?
- Igen - ismertem be.
Az öreg hátradőlt a székében és pár pillanatig elgondolkodott. Reméltem nem azt mérlegeli éppen, hogy akar-e segíteni. Készen álltam könyörögni, ha netán mégis nemet mondana.
- Mindenek előtt meg kell értened, hogy a mágia veszélyes. Természetfölötti és emiatt ki akarja billenteni azt az egyensúlyából. Minden mágusnak erről beszélnek a hangok. Önző módon a saját képére akarja formálni a világot.
Nem akartam megemlíteni a hangokat. Féltem, hogy ez talán az őrület jele, nem pedig a hatalom velejárója. Nagy kő esett le a szívemről, mikor azt mondta, hogy ez teljesen normális. Mármint a mágusok között az.
- A mi feladatunk az, hogy kordában tartsuk. Mi vagyunk a mérleg másik fele. Viszont ez nem egyszerű és sok gyakorlást igényel.
Szünetet tartott én pedig bólintással jeleztem, hogy megértettem amit mondott.
- Megmutatnád az erőd, kérlek?
Egy pillanatra zavartan pislogtam körbe, bár számítottam valami ilyesmire.
Nem akartam semmit se felgyújtani, de szerencsére nem ez lesz az első alkalom, hogy a semmibe varázsolok. Magam elé emeltem kezeimet, tenyeremből kelyhet formáltam. Láng lobbant felette, ezúttal a bőrömet se érintette, a levegőben jelent meg. Egyre nagyobbra duzzadt, ahogy több teret engedtem neki, fortyogó gömbbé formálódott. Azt akartam, hogy tündököjön és ezt ő is tudta. Tollkoronás madárfej bukkant elő az alakzatból és szikrát hányt ahogy sercegve vijjogni próbált. Aztán kitárta vörös szárnyait, az összes megidézett tűzből alkotta testét és tagjait. Hosszú farktollai a kezemet simogatták, csapások nélkül repült előttem. A hangok diadalmasan kacagtak valahol legbelül, elégedettek voltak az előadással. Úgy döntöttem elég lesz ennyi és elzártam a lángokat, mire a sasféle egy utolsó sikoltással semmivé foszlott.
- Lenyűgöző - bólintott lassan a Vén amikor ránéztem. - Nem csoda, hogy Maya nagy mágusnak nézett. Viszont sokat kell még tanulnod. Azért van ez a hely, hogy ide bármikor eljöhess, ha kedved vagy szükséged úgy tartja. Akkor majd mesélek róla, mit is jelent mágusnak lenni.
Bár nem mutattam ki, nagyon jól esett, hogy ezt mondta. Pontosan erre volt szükségem: egy mesterre, aki mindent el tud magyarázni, aki meg tudja mutatni, mit kell tennem.
- Hálásan köszönöm - hajoltam meg kissé ültemben.
A Vén csak mosolyogva intett, mintha igazán semmiség lenne. Indulni készülődtünk Mayával, az öreg pedig felállt, hogy kikísérjen minket. Miután elköszöntünk a lány még hátramaradt, hogy váltson pár szót a mágussal. Valószínűleg rólam volt szó, de nyilván azért nem az én fülem hallatára vitatták meg, mert semmi közöm hozzá. Egész könnyen sikerült legyűrnöm a kíváncsiságom. Végül Maya meg én együtt indultunk haza.

Feltétlen beszélgetni akartam vele erről az egészről, amíg el nem érjük a megállót. Magamban elhatároztam, hogy holnap mindenképp meglátogatom a Vént. Minél hamarabb el akartam kezdeni tanulni tőle. Addig viszont a lány volt az egyetlen, akit faggathattam ezzel.
- Te mennyi ideje tudod, hogy mágus vagy? - kérdeztem, próbálva elrejteni izgatottságomat.
Maya először mintha meglepődött volna, furcsállva rám pillantott, de végül visszavette érzelemmentes ábrázatát és mégis válaszolt.
- Hogy mikor ébredt fel az erőm? - pontosított. - Talán olyan tíz éves lehettem.
Tehát hét éve. Némileg ijesztő volt a gondolat, hogy mennyi mindent tanulhatott ennyi idő alatt. És ez a félelem csak fokozódott, amikor arra gondoltam, vajon hány éves lehet a Vén. Úgy döntöttem az a legjobb, ha nem akarnak ártani nekem.
- És hogyan találkoztál az öreggel?
- Nem tetszene neki, ha tudná, hogy így nevezed. Szigorúan a Vén. Amúgy meg ő talált rám. Annak is van már vagy négy éve.
- Ti milyen mágusok vagytok egyébként?
Megtorpant és sértetten rám meredt. Fogalmam se volt, mi rosszat mondtam, zavartan pislogtam.
- B...bocsánat - dadogtam végül, remélve, hogy így abbahagyja a szemmelverést.
- Semmi gond - válaszolt halkan és folytattuk a sétát.
Azonban rövidesen mégis megszólalt:
- A Vén mágiáját senki se ismeri. És nyilván jó oka van annak, hogy rejtegeti - megadóan felsóhajtott. - Ami engem illet: árnyékmágus vagyok.
- Én pedig azt hiszem tűzmágus.
Maya rám nézett és tetőtől talpig végigmért, majd megvonta a vállát, mintha beletörődött volna.
Ezután a kínos kis szóváltás után jobbnak láttam, ha nem erőltetem tovább a dolgot. Csak akkor szólaltam meg legközelebb, amikor leszálltunk a buszról és útjaink különváltak, hogy elköszönjek.