A pályaudvaron ébredtem. Amanda néni szokásához híven késett, nem csoda hát, hogy elszundikáltam a késő nyári melegben. Nem sokat utaztam még vonaton, ott nem tudtam aludni, úgyhogy a váró egy padján, a csomagjaimra dőlve ért utol az álom. Azaz ez a különös, hátborzongató látomás. Egy ideje gyakran voltak társaim a hangok, akik az éj beálltával se akartak elhallgatni. Azonban hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy szavaik ilyen tisztán érthetőek voltak. És ez aggasztott, mivel amikor legutóbb ennyire hangosak voltak, arra ébredtem, hogy lángol a vidéki házunk. Még szerencse, hogy senkinek se lett baja.
Egy darabig még magamban ültem a látottakat emésztve, mikor végre valahára feltűnt a nagynénim. Tárt karokkal, kacarászva rohant felém, ízléstelen baba kék, virágmintás ruhája lobogott utána. Körbelesve nem egy döbbent, furcsálló pillantást vető idegent láttam. Hiába is, Amanda néni sok minden volt, épp csak visszafogott nem. Ahogy közel ért megadtam magam és felálltam, hogy aztán a nyakamba boruljon minden lendületével, majd egyensúlyomat visszanyerve két nagy cuppanós puszit adjon az arcomra.
- Domi! - visította, bár szerintem tisztában volt vele, hogy nem szeretem amikor így szólít. - Olyan rég láttalak! Hogy megnőttél!
- Én is örülök Amanda néni - mormoltam zavartan.
Elismerő hümmögések közepette alaposan végigmért tetőtől talpig. Aztán elárasztott a kérdéseivel:
- Hogy van az a semmirekellő apád? - kacagta. - Mi történt a házatokkal? Találtak valamit? Eszel te rendesen? Van már barátnőd? Biztosan van, hogyan hívják?
Leginkább csak egy-egy hümmögéssel tudtam felelni, többre nem is hagyott időt. Ilyenkor jobban érdekelték a kérdései, mint a válaszok. Hosszas faggatózás után végül elhallgatott, mintha késsel vágták volna el szavai áradatát. Úgy tűnik eszébe juthatott, hogy egy másfél órás vonatozáson és egy további harminc perces várakozáson vagyok túl.
- Mindened megvan? Indulhatunk?
Bólintottam és felvettem a csomagjaimat, mire karját lengetve menetet parancsolt. Úgy masírozott előttem, mintha épp csatába vezette volna katonáit. A hasonlat egy pillanatra megmosolyogtatott. Valószínűleg tényleg nem lesz könnyű megküzdenem a városi élet nehézségeivel.
Amanda néni nem zavartatta magát két bőröndöm és hátizsákom miatt. Szeretett sétálni a napon, így most is gyalog tettük meg az utat a lakásáig. Csakhogy ez egy órába telt. Közben a néném újra és újra magyarázatokba kezdett. Elmesélte a ház történetét, ahol ezentúl én is lakni fogok, mesélt a jövőbeli iskolámról, az itteni tömegközlekedésről és még sok mindenről. Nekem viszont végig csak azon járt az eszem, hogy mikor rakhatom le végre a terhemet.
Egy régi polgári emeletes ház volt. Négy szintjével kényelmesen elfért a mellette lévő magasabb épületek között. A lépcsőházba lépve hűvös és áporodott levegő fogadott. Bár ez is megváltást jelentett a melegben menetelés után. Úgy éreztem, hogy mozdulni se tudok, de ekkor Amanda néni szólt, hogy fel kell lépcsőznünk a legfölső emeletre. Halk nyögés hagyta el a számat, ahogy beletörődtem az elkerülhetetlenbe és újra megemelve poggyászaimat nekivágtam a lépcsőfokoknak. Lihegve értem fel végül. A nagynéni már tárt ajtóval várt, hogy bevezethessen új otthonomba.
Magas belő tere miatt tágasnak tűnt a lakás, de ez csak a látszat volt. Belépve egy étkező fogadott, ami elég helyet kínált úgy hat embernek. Mellette egy minden jóval felszerelt, nagyjából ugyanakkora konyha volt. Kettejüket csak egy pult választotta el, ami a szekrénysor részét képezte. Egy folyosó vezetett tovább, melyről négy ajtó nyílt. Az elsőnek nem volt ajtaja, az ívelt nyílás túloldalán pedig a nappali foglalt helyet. Azzal szemben volt az én szobám. Mellettem a fürdőszoba és egyben a toalett, azzal átellenben Amanda néni hálószobája volt. Azért nem kellett aggódni, elfért minden.
A rövid körbekalauzolás után igyekeztem azonnal elvonulni a szobámba. Csupán egyvalamire vágytam: hogy egy ideig ne kelljen hallanom a néném hangját, ledőlhessek valami puhára és pihenhessek egy kicsit. Úgy döntöttem a holmim kipakolása ráér. Azonban amikor becsuktam magam mögött az ajtót és ledobtam a táskáimat, valamin megakadt a szemem. Az ágyammal szemben volt az íróasztalom, rajta némi írófelszerelés, üres papírok, egy régi laptop és néhány mécses. Tekintetem az érintetlen kanócokra tapadt. Pillanatokig álltam mozdulatlanul. Először attól tartottam, hogy Amanda néni azért tette ide őket, mert tud a titkomról. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hiszen ez teljes mértékben képtelenség volt. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy mindössze hangulatos díszétésnek szánta őket. Nem lepődtem volna meg, ha a többi szobában is találtam volna párat.
Végül kiürítettem a fejemet és az asztalhoz lépkedtem. Bár az elmém elcsitítása csupán annyit jelentett, hogy immáron csak a halk suttogást hallottam. Lassan a mécsesek felé nyúltam. Ahogy megérintettem az első kanócot a hangok megkönnyebbülten sóhajtottak. Ujjaim nyomán láng jelent meg. Forró volt ahogy a bőrömhöz ért, de nem fájt, nem égetett. Nyoma se volt, amikor a kezemre néztem. Hasonló módon meggyújtottam a többi mécsest is. Kellemes látványt nyújtottak, megnyugodtam tőle.
Először láttam tüzet, mióta azon a balszerencsés éjszakán leégett a házunk. Csodával határos módon senkinek se esett baja. Pedig az én szobámból indult a pusztítás, arra ébredtem, hogy körülöttem minden vörösben táncol, az ágyamat is beleértve. Engem is mardostak a lángok, testem úgy táplálta őket ahogy például a függönyöm. Csakhogy a szövettel ellntétben én nem váltam hamuvá. Amikor rémülten felpattantam, megpróbálva megszabadulni az engem borító lángoktól, azok hallgattak rám és egy szempillantás alatt kihunytak. Lehet képes lettem volna megfékezni őket az egész házban, de ezen már fölösleges volt mélázni. Akkor csak kétségbeesetten a szüleim szobájába rohantam, hogy miután figyelmeztettem őket, segítsek nekik menteni a menthetőt. Azóta se derült ki, mi okozta a katasztrófát, de gyanúm szerint én lehettem az és emiatt kínzott a bűntudat. Gyenge kifogás volt, hogy fogalmam se volt hogyan csináltam, vagy miként tudtam volna megakadályozni.
Az emlékektől kísértve heveredtem le az ágyamra és a mécseseket figyelve elszundítottam.

Pár óra múlva nyitottam ki újra a szemem. Nem aludtam igazán, így nem is álmodtam, amiért valahogy hálás voltam. Mégis mintha végig a mécseseket láttam volna magam előtt. Nekik is volt hangjuk. Suttogva megköszönték, hogy szabadon engedtem őket, halkan kedveskedtek. Azonban idővel elszomorodtak. Azt mondták, hogy vissza akarnak jönni. Nem akartak már egyedül lenni, vissza szerettek volna jönni. Nem igazán értettem, mire gondolnak ezzel.
Amikor felkeltem a lemenő nap fényében azonnal az asztalomra néztem. Néhány apró láng már ki is aludt, a többi pedig a kanóc tetejére mászott, mintha menekülni próbáltak volna a fojtogató megolvadt parafin elől. És én még attól féltem, hogy az égve felejtett mécsesek netán felgyújtanak valamit. Halványan emlékeztem rá, mit láttam pihenés közben. Meglepetésemre a megmaradt lángok most hasonlóan nyöszörögtek. Megsajnáltam őket. Feltápászkodtam és hozzájuk léptem. Ujjaim közé szorítottam a szenes kanócot, hogy így oltsam el a pislákoló tüzet. Azonban az nem akart kialudni. Bőrömön égett tovább, mikor felemeltem a kezem. Ezúttal nem ijedtem meg, ahoz túl kicsi volt és ugyan úgy nem bántott. A tenyerembe akartam csúsztatni, aminek engedelmeskedett is. Markomba zártam, azt akartam, hogy nyugalmat találjon. Amikor szétnyitottam ujjaimat, már nyoma se volt. Csak egy kellemes meleg érzés jelezte, hogy létezett. Ugyan ezt megcsináltam a megmaradt néhány lánggal, bár ők már akkor elapadtak, amikor megérintettem őket az ujjammal.
Mi történik velem? Ez egész biztosan nem normális. Akármi is legyen, a házunk leégésénél már bennem volt. Vagy velem? Mindenesetre azelőtt nem történt semmi különös. A hangok is először azon az éjszakán szóltak hozzám először, azóta nem akarnak elhallgatni. Egész addig egy átlagos, visszahúzódó tizenéves életét éltem. Bárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni semmire. Ennek egyik oka az volt, hogy fogalmam se volt pontosan mi is van velem, miben változtam meg pontosan. Volt egy kérdés, ami sokkal jobban zavart az összes többinél: Miért én? Mégis hogyan lehetnék bármivel különlegesebb, mint mások? Egy szürke kisegér voltam, még csak nem is a legnyughatatlanabb. Kerültem a figyelmet és ő is került engem, akkor voltam a legboldogabb, amikor egyedül voltam. És most legnagyobb bánatomra a suttogások örök társaimmá szegődtek.

Két hét volt hátra a nyári szünetből. Eredetileg is az volt a terv, hogy Amanda néninél fogok lakni, hisz itt a városban lesz a középiskolám. Csak annyi változott a házunk leégésével, hogy a hétvégéket is nála fogom tölteni. A szüleimnek egy bérházba kellett költözniük, ahol nem igazán volt hely hármunknak. Annak is ez volt az oka, hogy egy héttel korábban cuccoltam be.
Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, mennyi időt töltök itt a városban a nyári szünetemből. Vidéken se voltak barátaim, akikkel elmehetten volna, itt pedig nem is ismertem senkit. Az időm nagy részében otthon ültem volna, ahogy most is tettem. Csak akkor mozdultam ki, amikor Amanda néni leküldött a közeli boltba.
Egyszer mégis megesett, hogy hosszabb időt töltöttem az utcákat járva. A nénikém szinte elkergetett otthonról, hogy sétáljak egy nagyot és fedezzem fel a környéket. Ha ismertem volna valami helyet, valószínűleg egyből oda megyek, de mivel csupán egy hete laktam itt nem jutott eszembe semmi. Végül arra jutottam, hogy talan mégis bejárom a környéket. Az idő is szép volt, vakítóan sütött a nap, mégse volt kánikula. Hiába is, az ősz már nem volt messze.
Nem tudom Amanda néni mit remélt ettől. Lehet hogy csak annyit akart, hogy legyek egy kicsit a levegőn és lebarnuljak egy kicsit. Szerette hangoztatni, hogy olyan fehér vagyok, mint a fal. Viszont azt sokkal könnyebben el tudtam képzelni, hogy valami olyan jelenetet álmodott meg, ahol talalkozok néhány korombeli fiatallal és összebarátkozok velük. Emberkerülésem még inkább bökte a szemét, mindent kitalált, hogy ezen változtasson. Ez is egy lehetett az ötletei közül. Az is előfordulhat persze, hogy ezek egyike se, mindössze csak nem akarta hogy otthon legyek egy ideig. Eddig egyedül élt, ki tudja miben akadályoztam volna most. Jobbnak láttam, ha ezt nem firtatom.
Spirált kezdtem leírni útvonalammal. Először csak a háztömböt jártam körül, majd a környező épületeket kerültem meg és így tovább. Nem túl sok érdekességet találtam a betonrengetegben. A szembejövő emberekre csak egy-egy pillantást vetettem. És valóban láttam pár érdekességet, ami vidéken nem fordul meg. Csicsásabbnál csicsásabb öltözetek és idétlen frizurák haladtak el mellettem. Persze ezek csak azok, amire felfigyeltem. Gondolom pont ez a lényegük. Aztán volt még pár bolt, aminek örültem, hogy most már tudom hol vannak. Volt a közelben írószerbolt, pékség, kisállatkereskedés és még egy hangszerüzlet is. A hasznosabbakat igyekeztem megjegyezni.
Körülbelül egy óra telt el, mikor úgy döntöttem, ideje hazaindulnom. Azonban pont ekkor vettem észre egy parkot. Gondoltam körülnézek ott is. Vidéken sokat jártam a határba a ligetesbe. Szinte senki se tévedt arra, ott egyedül lehettem. Nem hittem, hogy a városban is ez lenne a helyzet, mégis kíváncsi voltam, hogyan néz ki pontosan.
Apró fehér kavicsokkal felszórt ösvények kacskaringóztak a hatalmas fák között. Ha nem lett volna annyi tisztás kialakítva a szabadtéri játékoknak az ember azt gondolhatta volna, hogy egy erdőben jár. Egy különös remgetegben, ahol sok különféle növény költözött össze. Igazam volt, itt valóban nem voltam egyedül. Sokan épp kutyát sétáltattak és az út melletti padokon is ültek páran. Iszogató fiatalok, szerelmes párok és ebédjüket élvező üzletemberek foglalták el a helyeket. Itt legalább nem ért annyira a nap, kellemes hűvös volt a lombok alatt.
Hosszú percek óta bolyongtam, mikot észrevettem egy kitaposott csapást az út mellett. Magas bokrok közé vezetett, nem lehetett látni, mi van mögöttük. Hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve követni kezdtem. A sűrű ágrengetegen egy nyílás volt, egy szűk átjáró. A levelek alá lesve nem kevés szemetet láttam a földön, közte eldobált óvszert is. Valamiért nem lepődtem meg ezen. Azonban az út tovább vezetett, egészen a bokrok túloldalára. Ugyan olyan rés vezetett ki a tömött lombok közül.
A túloldalt kerek tisztás fogadott. Egyik felét mesterséges tavacska foglalta el, mögötte félkörben borostyánnal benőtt kőfal húzódott. Másik oldalról a sövényfal határolta az eldugott zugot. A tóval szemben egy terebélyes szikla hevert, valószínűleg ezt szánták ülésre. A tóparthoz sétáltam és a vízre tekintettem. A sötét víztükörben magamat pillantottam meg. Nem is emlékszem, mikor figyeltem meg ezt az arcot legutóbb. A tizennégy éves fiú zöld szemekkel nézett fel rám, fekete haja a homlokára lógott. Úgy tűnt, mintha szomorú lenne valami miatt, bár ezt megpróbálná rejtegetni. Lehet hogy ezt csak én láttam bele. Amikor meguntam a vizsgálódást a kőhöz mentem és lepihentem. Csak ekkor vettem észre, hogy milyen fáradt is vagyok. Nagyjából másfél órán át gyalogoltam, jól esett végre leülni. A kőzetet hosszű ideje sütötte a nap, szinte izzott. Arra a megállapításra jutottam, hogy a meleg nem árt nekem. Hisz a tüzet is meg tudom érinteni anélkül, hogy bármi bántódásom esne. Valószínűleg innen is jajongva ugranék fel, ha tudna fájni a meleg. Persze ebben egyáltalán nem voltam biztos és nem szívesen teszteltem volna azzal, hogy parazsat veszek a kezembe, vagy olajba nyúlok. Azért nem szerettem volna ilyen fájdalmasan megtudni, ha tévedek.
Elhevertem a sziklán. Igaz melegem lett tőle, de ez inkább hatott bódítóan, mint kellemetlenül. Bár nem voltam álmos, majdnem elszunyókáltam. Amikor végül megelégeltem ezt a köztes állapotot, felpattantam és a tavacskához sétáltam. Kristálytiszta vize volt, két kezem kelyhébe mertem egy keveset és az arcomra locsoltam. A hőség azonnal alábbhagyott, most már nem akartam itt álomba merülni. Aztán különös ötletem támadt. Talán mégis kísérletezhetnék egy kicsit a testem tűrőképességével.
Mutatóujjamat a vízbe merítettem. Mély sóhajt vettem, ahogy felkészültem az esetleges szenvedésre. Utat engedtem a lángoknak és egyenesen a tóba vezettem őket. Persze azonnal kialudtak, a víz bugyborékolva forrani kezdett az ujjam körül. És valóban nem fájt. Éreztem a rendkívüli hőséget a bőrömön, de nem kísérte kín. Az egész kezemet a vízbe merítettem és fokoztam az izzást. Sűrű gőzfelhőt okádott a tó ahol hozzáértem, testem mégse üvöltött visszavonulást, nem akartam felugrani. Hamarosan abbahagytam a tűz táplálását és kiemelve a vízből a tenyeremre néztem. Semmi baja nem volt. Mindössze nedves lett, de a bőröm nem főtt meg, még csak piros se lett. Egy pillanatra lángba borítottam a kezem, hogy megszárítsam. Ez rettenetesen hasznos volt, elhatároztam, ha csak tehetem nem használok törülközőt többé.
Úgy határoztam ideje hazamennem. A biztonság kedvéért még egyszer körülpillantottam a tisztáson, minden rendben van-e. Nem akartam volna égve hagyni egy bokrot vagy valami ilyesmi. Egész egyszerű volt kikeveredni a parkból, hisz végig figyeltem merre mászkálok. Az utcára érve viszonylag hamar meg sikerült találnom a helyes irányt, onnantól pedig egyenes út vezetett Amanda néni lakásához.