Egyszínű fekete volt minden. Vég nélküli sötétség ölelte körül a tájat amerre csak tekintettem. Nyomasztó némaság uralkodott, még a saját lélegzésemet se hallottam, azt se, ahogy vizsgálódva körbefordultam. Nem tudtam hogyan, miért kerültem ide, vagy mennyi ideje lehetek itt, de valójában nem is érdekelt. Úgyse számított. Még csak kijutni se akartam. Amilyen különös és hátborzongató volt ez az árnyékba fagyott világ, épp annyira nyugodt is.
Azonban hamarosan valami mégis zavarni kezdett. Eleinte nem értettem a szavakat. Susogásként kezdődött, majd idővel halk suttogássá erősödött. Nem tudtam kivenni a hang forrását, mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan. "Pislákoló gyertyaláng, tomboló erdőtűz, mind csak egyre vágyik. Mind több és több legyen, mi általa hamuvá válik." Sistergő morajlások verseltek a fülembe dühösebb és nyugtalanabb költeményeket. Pusztításra buzdítottak, hogy égessem fel a világot, gyújtsak fel mindent. Én pedig csak álltam az üresség közepén és rezzenéstelenül hallgattam őket. Kisvártatva viszont feltűnt, hogy valami halovány fényt vetít körém. Eltartott egy darabig, míg kiderítettem honnan fakad a világosság: én voltam, aki izzva világított. Parázzsá vált a bőröm helyenként, sistergés és fájdalom nélkül égett. Egykedvűen néztem le karomra, ahogy lassan körbefutott rajta a forróság, vörössé változtatva mindenemet.
Aztán megjelentek a lángok. A hangokkal együtt váltak hevesebbé, míg végül az egész testem lángolt. Hosszú ideje most először mozdultam meg. Elmosolyodtam. Tetszett a skarlátszín tánc, a néma tűz, ahogy egyre magasabbra csapott és betöltötte a látóteremet. Vele együtt roptam, magamhoz ölelve és vele forogva. A hangok már ordibáltak a fülembe, szinte süketítő erővel, mégis szívesen hallgattam őket. A sötét világ immáron mozgalmas volt, fekete egyhangúsága a lángok függönyének másik oldalán rekedt.
Az önkívületből egy apró botlás keltett fel, belerúgtam valamibe. Ahogy lenéztem, egy elszenesedett hullát láttam magam előtt. Szemüregeivel épp rám nézett, ami kivehető volt az arcából félelmet tükrözött, tátott szája a halálsikolyát örökítette meg. Körülöttem kihunytak a lángok, de már késő volt. A horizonton fehér fény ébredt, megvilágítva az egyszínű tájat. Körülöttem mindenütt holttestek hevertek egészen a látóhatárig. Egy kivétellel. A távolban egy baljós alak állt és mikor tehetetlenül összeestem, felkacagott.
Ez volt az, ami felébresztett lidérces álmomból.