Az utazás végállomása, a kis város nem büszkélkedett sok csodával. Egy nyugodt, öreg település volt, sok régi épülettel és emlékművekkel. Nem volt semmi világraszóló látványossága, aminek hetedhét országból csodájára jártak volna, és különösen jelentős történelmi múltja se. Mindössze szép volt és nyugodt, valószínűleg ezért is szervezték ide az iskolai kirándulást: nem tanórákat akartak tartani minden sziklánál aminek neve van, csak pihenni.
A város varázsa már a pályaudvarról kiérve érezhető volt. Az épület előtt takaros virágkertes tér terült el, ami minden bizonnyal sokkal jobban festett amikor még nyíltak a virágok. Így is aranyos volt precíz elrendezésével és az emitt-amott elhelyezett kovácsoltvas padokkal. Ez a díszítés húzódott végig a széles főút mentén is, amit a szállásuk fele követtek. Nem volt olyan messze, épp csak annyira, hogy egy kicsit gyönyörködhessen a társulat ebben a kisvárosi idillben.
Azt a várost juttatta eszembe, ahol felnőttem. Habár vidéken laktunk, gyakorlatilag a szomszédban nőttem fel. Oda jártam óvodába, majd iskolába is, a szüleim ott szerveztek nekem szabadidős programokat is. Igaz semmi hasonlóság nem volt a két hely között, talán csak a méretük. Korai gyerekkorom színtere sokkal jobban hasonlított egy nagyobb munkásszállóra. Mindenütt szürke panelházak terültek el, néhány hasonlóan szögletes középülettel tarkítva. Az egész várost úgy lehetett jellemezni, hogy fakó. Ellenben itt díszesebbnél díszesebb épületek és utcák követték egymást, minden élénk színekben pompázott. Összességében sokkal barátságosabbnak és takarosabbnak tűnt. Még egy apró kis állatkertje is volt, persze csak a kötelező állatfajtákkal, amik egy részét az utcáról is látni lehetett, ahogy elsétáltunk mellette.
Az őszi szünetre való tekintettel mindenhol hemzsegtek a gyerekek. A fiatalos kiáltások és kacajok csak még vidámabbá tették a hangulatot. Ahol csak elhaladtunk, kíváncsi szemek követték nehéz táskákkal felszerelt, különös nagyvárosi csapatunkat. Úgy tűnt az idegenek nem gyakoriak errefelé. A szünetnek hála a kollégium is üresen állt, ide vezetett utunk. Nagy tolongás keletkezett a bejáratnál, mindenki igyekezett a legjobb szobákat birtokba venni, vagy csak helyet foglalni a barátainak. Én korántsem voltam ilyen izgatott. Amúgy se nagyon rajongtam ezért a versenyért, valamint kételkedtem benne, hogy sikerülne Mayával egy szobába kerülnöm. Főleg azután hagytam fel minden reménnyel, amikor végre a folyosókra értem és láthattam, hogy a szobák négyszemélyesek. Márpedig még ha Maya meg is engedné hogy vele legyek, a másik két szobatárs biztosan ellenkezne. Nem pontosan tudtam, a máguslánynak milyen barátai vannak, de valahogy úgy sejtettem, hogy nem szívesen látnának velük egy szobában. Valamint nem is voltam biztos benne, hogy vele szeretnék közös szobát. Ami azt illeti senkivel se szerettem volna együtt lakni, de vele azért se, nehogy leégessem magam előtte. Mondjuk ez a gondolat éppen egy nagyszerű ötletet adott.
Végül csak álltam és vártam, amíg mindenki elfoglalja a helyét. Csak azután indultam felfedező útra, amikor a tolakodás véget ért. Lassan sétáltam el minden szoba mellett, éppen csak bekukkantva minden ajtón. Ahol egynél több lányt láttam azonnal továbbmentem, semmi kedvem se volt nevetség tárgyává válni. Ugyan ez volt a helyzet ott, ahol éppen a sör és hasonlók elrejtéséről folyt a beszégetés. Hogy egészen pontos legyek, olyan helyet kerestem, ahol a lehető legnagyobb mértékben békén hagynak. Arról már rég lemondtam, hogy itt is mágiát gyakoroljak, de azért szerettem volna nyugodtan tölteni ezt a pár napot. Persze nem volt valami hatalmas a választék, a szobák többsége már tele volt.
Már hosszú ideje kutakodtam, amikor végül úgy döntöttem feladom. Nem lehetek ennyire válogatós, már én is éreztem, hogy kezdett kínossá válni. Bármennyire nem volt kedvem közösködni, végül mégis csak be kellett kopognom valahova. Nem mondom, hogy nem néztem be előbb a szobába, de már akkor beadtam a derekam, amikor megláttam hogy három másik srác van ott és minden elfoglaltságuk, hogy az ágyon ülve vagy fekve beszélgettek.
- Bocsánat, szabad még ez az ágy? - kérdeztem félszegen, amikor mindenki felém fordította a tekintetét.
- Persze, gyere csak be! - mosolygott felém a távolabbi sarokba tolt ágyon ülve egyikőjük.
Viszont ennél több figyelmet nem is nagyon szenteltek nekem, szinte azonnal folytatták is korábbi beszélgetésüket. Én igyekeztem minél halkabban kipakolni a táskámból, nehogy megzavarjam őket, vagy esetleg nehogy felkeltsem az érdeklődésüket. Miközben lábujjhegyen tevékenykedtem, akaratlanul is elcsíptem részleteket a tárgyalásukból. Annál is érdekesebbnek bizonyult, mikor kiderült, hogy mágusokról beszéltek. Az hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem az én féle mágusokról van szó, mikor elkezdtek szinteket és százalékokat emlegetni.
Valamint az is hasznosnak tűnt, hogy mindeközben megtanulhattam a neveiket. Aki a sarokban ült és köszöntött Péter volt. Azaz pontosabban Peti. Ő vezette a beszélgetést, minden áron be akarta bizonyítani, hogy azok a mágusok erősebbek, akik képesek gyorsabban több és kicsivel gyengébb varázslatokkal támadni, mint azok akik kevesebb de erősebb támadásokat használnak. Úgy tűnt, hogy ő a csapat szája, hosszasan és kimérten beszélt, érvelése minden pontját részletesen előadta. Noha a külsejéről nem mondta volna meg senki, hogy ilyen beszélőkéje van. Még ültében is látszott, hogy 160 centinél nem sokkal nőtt magasabbra, vékony testalkatához képest pufi babaarca volt, kissé kócos fekete haja csak annyira volt hosszú, hogy eltakarja a füleit. Teljesen átlagos, sötét színű ruhákat viselt, nem volt rajta semmi feltűnő. Az átellenben lévő ágyon Benjamin hevert, alias Benji. Ő sokkal magasabb volt és nem csak társához képest, és ehhez vastagság is társult. Semmi szín alatt nem lehetett volna kövérnek nevezni, de se a hasa, se a karjai nem az izmoktól voltak vaskosak. A haja inkább volt barna mint szőke, valamivel rövidebbre vágva hordta, viszont annál keszekuszábban álltak a tincsei. Kék szemei előtt egy keskenyebb szemüveg ült, állán már ilyen fiatalon szakáll látszódott pelyhedzeni. Ő sokkal visszafogottabb volt, mint Peti. Csak egy-egy mondattal szólt hozzá a témához, és akkor se kezdett bele nagy monológba, csupán meglátásokat és kétségeket vetett fel. Harmadik szobatársam Máté volt. Figyelmesen hallgatta a beszélgetést, de nem szólt hozzá. Mintha végig csak mérlegelt volna, szemöldökét ráncolgatta és az ajkát majszolta. Nem volt sokkal alacsonyabb Benjinél, viszont kifejezetten sovány volt, amit magassága még inkább kihangsúlyozott. Csontos alakja az arcára is rányomta a bélyegét, hosszú képe volt, nagy barna szemekkel. Majdnemhogy tüsi, fekete haja nem takarta el enyhén nagy füleit, amik egy szemüveget tartottak. Az okuláris talán még tovább nyújtott az ábrázatán, de legalább sejtette, milyen okos valójában. Végül ő volt az, aki pontott tett a beszélgetésre:
- Az a különbség, hogy több varázslatnál az ellenfelednek több esélye van kicselezni téged, viszont annyira nem számít ha megteszi, mert kapja a következő pofont. Viszont ha kevés támadást használsz akkor elég csak egyet elvétened.
- Pontosan - helyeselt Peti kis habozás után.
- Nagyon jó, akkor úgy néz ki alakíthatom át a mágusomat - sóhajtott Benji. - Mikor megyünk már haza? Neki kéne állni.
A többiek valamelyest egyetértően morogtak.
- Most azért élveznünk kéne a kirándulást, nem? - vetette fel Máté, de nem lehetett ennyivel kiengesztelni a barátját.
- És hogyan? Sehol egy rendes internetkapcsolat, mintha egy ősember barlangjában lennénk.
Ezt úgy tűnt mind így látták és egy sóhajjal fogadták a helyzetet. Percek teltek el egyetlen további szó nélkül, csupán mélázó hümmögések követték egymást.
- Várjunk csak! Most jut eszembe, hogy hoztam kártyákat! - Peti azonnal túrkálni kezdett a hátizsákjában, majd kisvártatva egy kemény dobozba csomagolt paklit húzott elő. Ahogy jobban megnéztem nem hasonlított semmilyen közismert szetthez, valami teljesen másik játékhoz tartozott. Viszont az ötlet hallatára mintha mindannyian felélénkültek volna. Hamar kis háromszögbe ültek az ágyak között, a lapok előkerültek a tokból, ám még mielőtt Peti belekezdett volna a szabályok ismertetésébe, felém fordult.
- Nem akarsz te is játszani? Ezt még egyikünk se ismeri.
Nyilván észrevette, hogy az ágyamon ülve figyelem őket. Hirtelen nem is tudtam mit feleljek, de kisvártatva végül erőt vettem magamon és én is odakuporodtam közéjük. Ahogy rám pillantottak mindegyikük el-elmosolyodott, nem igazán értettem miért. Nem tudtam rájönni, hogy a külsőmön találtak valami nevetnivalót, vagy az esetlen visszahúzódottságom tetszett nekik.
- Amúgy hogyan hívnak? - szólított meg végül Benji. Eddig fel se tűnt, milyen bunkónak tűnhetek, hogy még be se mutatkoztam.
- Bocsánat, Dominik vagyok - vágtam rá amilyen gyorsan csak tudtam. Válaszul mindenki kezet fogott velem és ők is elmondták neveiket.
- Na szóval... - kezdett bele Peti pár pillanat múlva és nagy levegőt vett. Csakhamar kiderült, hogy hasonló játékról még csak nem is hallottam. Különböző szerepeket kellett eljátszanunk a kártyák segítségével. Voltak közöttük felszerelések, képességek és ellenfelek. Ezek alkották a különböző kalandokat, amiken keresztül kellett verekednünk magunkat különböző karakterekbe bújva. Az egésznek volt egy komikus felhangja, ami még szórakoztatóbbá tette.
Beletelt egy kis időbe, mire belejöttem, de szerencsémre a többieknek is épp ugyan annyi bonyodalmat okozott. A legnehezebb része az volt, amikor nekem kellett kezdeményeznem, nem igazán találtam a hangom a számomra csaknem idegen társaságban. Azonban ők mindvégig türelmesek voltak velem, kedvesen noszogattak végig az akadályokon. Összességében nagyon tetszett, és nem csak a játék. A szobatársaim csakhamar úgy viselkedtek velem, mintha már régóta ismertek volna, hiába nem esett egyetlen szó se magunkról.
Valamivel több, mint egy órát játszottunk, mikor észrevettük, hogy egyre nagyobb a hangzavar a folyosón. Kisvártatva egy tanár dugta be a fejét az ajtón és szólt, hogy készülődjünk. Bosszús sóhajokkal álltunk fel, Peti pedig összeszedte a kártyákat. Valahogy a csapatnak nem volt sok kedve az iskolai időtöltéshez, főleg közvetlen azután nem, hogy ilyen érdekes kalandokat éltünk át együtt. A lapokra nyomtatott felszereléseket felváltották az igazi kirándulós kellékek, igyekeztünk minél hamarabb összerakni a táskánkat. Indulásra épp el is készültünk és együtt vágtunk neki az útnak, miközben az elkövetkező nagy harcokról beszélgettünk.

Nem kis séta állt a csoport előtt, ami kivezetett a városból. Az úticél egy takaros, kempingezésre kialakított tisztás volt az erdő mellett. Nem volt valami komolyan felszerelt. Az egyik végében néhány fabódé állt, amik valószínűleg az árnyékszékeknek adtak helyet. Tőlük nem messze egy pár karos ivókút állt, ezek így messzebbről egész jó állapotúnak tűntek. Mindezzel átellenben egy, négy gerenda által tartott egyszerű tető volt, ami az alá behordott aprított fát volt hivatott megvédeni az elázástól. A füves teret emitt-amott különböző méretű kő és téglakörök tarkították, korábbi tábortüzek helyeit jelölve. A nap még éppen a fák lombjai fölött járt, így a tanárok azonnal kiosztották a feladatokat, hogy sötétedésre minden készen legyen.
Négy csoport alakult ki. Az első igyekezett minél több építőanyagot szerezni, hogy a tisztás közepén megépítsék a máglyának a helyet. A második csatárláncot alkotott a kőkarika és a farakás között, így készítve elő a tüzelőt. A harmadik az erdőbe nyomult és görnyedve kutatott száraz ágak után. A negyedik pedig - amelyik főként lányokból állt - a szalonna szeletelésének állt neki. A tanárok felkészültek voltak, sokmindent hoztak, amit a tűznél el lehetett készíteni. Személy szerint nem számítottam erre az egész mutatványra. Volt szó valami "esti kempingezésről", de el se tudtam képzelni, hogy ilyesmiről legyen szó.
Jómagam a harmadik osztaghoz csatlakoztam. Nem gondoltam magam annyira erősnek, hogy kőpakolászásnál vagy a fahordásnál ne jelentsek terhet, azt meg azért mégse akartam, hogy szégyenszemre kukta legyen belőlem. Amúgy se nagyon csalogatott az asztaltársaság, a közben folyó csacsogás. Attól féltem, hogy csakhamar én válnék a sugdolózás és nevetgélés tárgyává. A fák között mászkálva valamelyest egyedül lehettem. Néhol lemaradoztak páran, amikor találtak egy-egy nagyobb bokrot, ami elrejti a titkaikat. Persze a többség nagyon körültekintően csinálta ezt, de láttam néhány párost kuncogva elsietni. Ilyenkor eszembe jutott milyen kár, hogy Maya nem ilyen lány és hogy én nem ilyen fiú vagyok. Rettenetesen iriggyé tett a gondolat, hogy ilyen soha se fordulhat elő velem. Azonban ez nem tartott vissza attól, hogy egyre vadabb elképzelésekkel játszak a fejemben.
Mély merengésemben észre se vettem, hogy már túl messzire mentem a tisztástól, és hogy már csak a nap utolsó sugarai adtak egy kis fényt. Az alkonyat váratlanul ért és túl későn vettem észre. Kétségbeesetten kémleltem körbe, próbáltam találni valami támpontot, ami alapján elindulhatok visszafele. Agyam egyre hevesebben kapálózva igyekezett valami megoldást találni. Azonban ez az izgatottság nem csak a tudatomat mozgatta meg. Arra lettem figyelmes, hogy az értelmet alig súroló gondolatok fergetege mögött a hangok ordibáltak szakadatlanul. Ezúttal azonban nem pusztításra buzdítottak. Ami azt illeti, egyetlen szót se tudtam kivenni. Viszont ahogy kissé elcsendesítettem az elmém, hogy jobban figyelni tudjak rájuk, mitha úgy tűnt volna, hogy segíteni szeretnének. Látszólag ők is épp annyira ki akartak jutni ebből a helyzetből, mint amennyire én. Szerencsére még azelőtt észbe kaptam, hogy elfogadtam volna felajánlásukat. Az őszi avar, mint egyetlen hatalmas gyutacs vett körbe engem és nem voltam rá kíváncsi mit tesznek a lángok, ha a közelébe engedem őket. És mégis, ők kínálták az egyetlen kiutat. Hamar elvetettem az ötletet, hogy tűzcsóvát lőjjek az égbe. Még ha a lombok nem is zárták volna el előlem az eget, nem akartam hogy mindenki tudjon róla mekkora szerencsétlen vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy fény és hang nélkül is tudok jelet adni. Azonnal munkához is láttam. Az összegyűjtött ágakat csak magam elé ejtettem, hogy szabaddá vált karjaimat egy láthatatlan gömb köré fonjam. Fokozatosan utat engedtem az erőnek, mindet egyetlen pontba összpontosítva. A lángok szakadatlanul próbáltak kitörni, teret akartak, bele akartak kapaszkodni valamibe az oly gyúlékony erdőben. Eszembe jutott a régi gyakorlat, amit korábban a Vén mutatott nekem. Azóta is sokat gyakoroltam, de csak kicsiben. Azonban most egy erdőtüzet szorongattam az ölemben, ami idővel fortyogó miniatűr nappá növekedett. Még soha sem idéztem meg ennyi lángot egyszerre és éreztem az új kihívás okozta fáradtságot. Pontosabban még nem próbáltam ennyi erőt kordában tartani. Mikor már egy ideje szorongattam a gömböt, elérkezettnek láttam az időt, hogy szétoszlassam. Főként azért, mivel éreztem hogy nem tudok már sokáig parancsolnk, kezdtem komolyan kimerülni. És ekkor jöttem rá, hogy nem tudok olyan könnyen megszabadulni a fölös energiától. Ha csak úgy elengedtem volna, az erdőből körülöttem pár pillanat leforgása alatt csak szén és hamu maradt volna. Gondoltam arra, hogy visszaszívom a lángokat, de egyrészt nem tudtam, hogy ez lehetséges-e és ha mégis akkor egyáltalán mennyire jó ötlet. Végső soron a legkézenfekvőbb, de egyben legfárasztóbb utat választottam. Lassan apasztottam az erő forrását, egyre kevésbé táplálva a lángokat. Ebben csak az volt a kockázatos, hogy ha túl gyorsan csinálom akkor nem tudok elég uralmat gyakorolni a teremtményem felett és elszabadul. Akkor pedig hiábavaló volt az egész. Úgy éreztem magam, mint aki bombát hatástalanít és legalább ugyanannyira ideges is voltam. Megidézni ekkora erőt nem ment gyorsan, de így lebontani legalább háromszor annyi idő volt. Mire végeztem annyira kimerültem hogy egyszerűen összeestem és kiterültem a hőségtől megbarnult levelek körének közepén.
Eltelt öt perc. Aztán tíz is. Én csak feküdtem és reménykedtem, hogy a tervem működött. Ahogy a csillagokat fürkésztem a fák levelei között, egyszer csak halk neszre lettem figyelmes. Odakaptam a fejem és legnagyobb megkönnyebbülésemre Maya lépett ki egy törzs mögül. Ahogy ő is észrevett engem szaladni kezdett felém, arcáról a gyenge fényben is aggodalmat olvastam le.
- Megsebesültél?! Mi történt?!
Ahogy odaért hozzám térdre rogyott és vizsgálni kezdett. Csak ekkor jutott eszembe, milyen félrevezető lehet, hogy először valami hatalmas mágia jelét küldöm neki, utána padig lefekszek az erdő közepén, mint aki haldoklik. Megfogtam a kezét és szégyenemben elfordítva a tekintetem válaszoltam.
- Semmi bajom. Csak eltévedtem és ide akartalak hívni, hátha könnyebben visszatalálunk.
Erre Maya szemében egymás után sok érzelmet véltem felfedezni. Először mintha haragot láttam volna, amit felváltott a mérhetetlen szomorúság, végül pedig egy hamis jókedvbe csapott át, ami rosszindulatot próbált leplezni.
- Nem kellett volna ilyen messzire menned, ha kettesben szerettél volna lenni velem - incselkedett mosolyogva. - Bár be kell vallanom, elég romantikus ötlet.
Éreztem ahogy vér tolul az arcomba, de nem azért mintha zavarba jöttem volna, sokkal inkább a szégyentől. Tudtam, hogy Maya csak gúnyolódik velem és ez fájt a legjobban.
- Csak menjünk vissza, jó? - kértem lesütött szemmel. A lány habozva bólintott és felállt, indulásra készen. Nekem ez kicsit nehezebben ment, de szerencsére sikerült eleget pihennem, hogy megoldjam egyedül.
Szótlanul kezdtünk el sétálni. Számoltam vele, hogy idefele Maya az árnyékokba olvadva úszott, tehát a visszaút valamivel hosszabb ideig fog tartani.
- Sajnálom - mondtam végül halkan, megtörve a csendet. Maya mindvégig mosolygott, és ezzel akkor se hagyott fel, amikor válaszolt.
- Mégis mit?
- Hogy iderángattalak.
- Semmi baj, - vont vállat - amúgy se volt sok kedvem a többiekhez. Azonkívül a tanárok előtt nem lehet füstölni.
Ezzel elővett egy dobozt a zsebéből és kihúzott egy szálat belőle. Utána az önygújtója után kezdett kutakodni, de időközben észrevette, hogy már izzott a cigi vége. Gondoltam ez a legkevesebb, amivel kárpótolhatom. Persze némiképp fel is akartam vágni előtte, hogy mennyivel ügyesebb lettem.
- Köszi - mondta Maya, miután egy füstfelhőt fújt a levegőbe és még szélesebben elmosolyodott.
- Most hogy mondod, jobb is hogy nem maradtam a többiekkel. Nem szeretem a tömeget...
- Érdekes, azt hittem nem lehet majd elrángatni téged a máglyától amint meggyújtják.
Erre nagyot nyeltem. Nem is számoltam vele, milyen hatással lesz rám az a hatalmas tűz. Nem is emlékeztem, láttam-e már annyi lángot egyszerre. Kivéve persze amikor leégett a házunk. Egyszerre rettegtem és lettem izgatott. Haloványan el tudtam képzelni, hogy mi történne velem a közelében, de egyáltalán nem voltam biztos és a kíváncsiság egyenesen vonzott.
- Ami azt illeti arról meg is feledkeztem - nevettem idegesen, megvakarva a tarkómat.
- Nem kell odamennünk, ha nem akarod.
Maya nyilván látta rajtam, milyen gondolatok söpörtek rajtam végig az imént és megértette. Valószínűleg érzett már hasonlót. Ez pedig megnyugtatott. Örültem a lehetőségnek, hogy nem kell mindenképp harcba szállnom a hangokkal, de ugyanakkor kissé csalódott is voltam, mivel így nem hallgathattam meg, mit ordibálhatnak. Végül is beleegyeztem, főleg mivel így remélhetőleg több időt tölthettem Mayával.
Hamarosan megláttuk a tábort, a fák között átszűrődött az egész tisztást bevilágító máglya fénye. Megmentőm lelassított és én is követtem példáját. Lassan körbetekintett, mintha keresne valamit. Nyilván sokkalta jobban látott a sötétben, hála az erejének, így szó szerint vakon megbíztam benne. Kisvártatva szó nélkül továbbindult, immáron teljesen célirányosan, én pedig utána. Egészen az erdő és a tisztás határáig merészkedtünk, itt lelt Maya egy kellemes kis mélyedésre, amit bokrok vettek körül, mégse takarva el a kilátást a tűzre. Szó nélkül leültem a sekély göröd egyik oldalára, társam pedig egy széles mosolyt villantva rám mellém telepedett. Ahogy egy kicsit kifújtuk magunkat a séta után, azt vettem észre, hogy még innen is érezni vélem a lángok melegét, még ha ez képtelenség is volt. És valóban nem a hőség ért el idáig, csupán az onnan áradó erő érintett meg. El is feledkezve róla hol vagyok, utána nyúltam. Játszani hívott és én azonnal belementem. Utána nyúltam és követtem, egyre az érintését keresve. Mintha incselkedett volna velem, hol elhúzódott, hol újra összefontuk képzeletbeli kezeinket. Mindeközben egyre közelebb ért elmém nyúlványa a lángokhoz. Mikor végül elért hozzájuk, azok mohón rántották magukhoz és nem eresztették. Kicsit megrémültem, de ahogy erőt vettem magamon lehetőségem nyílt rá, hogy jobban megismerjem őket. Boldogan táncoltak, élettel telien kavarogtak. Gyönyörű előadást tartottak nekem. Azonban ez a hangok figyelmét is felkeltette, egyre harsányabban buzdítottak, hogy csatlakozzak hozzájuk. Most hogy megtapasztaltam, milyen ennyi tűz közelében lenni, nagyon örültem, hogy nem mentünk közelebb. Azt hiszem akkor ráugrottam volna a farakásra, hogy együtt ropjam a lángokkal. Így is csak sokára és nagy nehézségek árán sikerült megszakítanom a kapcsolatot velük, utána pedig legalább ugyanakkora kihívást jelentett, hogy elcsendesítsem a fejemben őrjöngő kórust, ami visszavágyott oda.
Teljesen elveszítettem az időérzékem, nem tudtam volna megmondani, hogy csak pár percet vagy több órát töltöttem ebben a különös révületben. Viszont amint megszabadultam tőle Mayára tekintettem. Ő éppen fél szemmel a tábort, a másikkal meg engem figyelt. Mikor észrevette, hogy újra mozgok, teljesen felém fordult. Még mindig tartott a cigije, vagy talán ez már a sokadik szál volt. Mindenesetre nem volt ez annyira fontos, hogy megkérdezzem, mennyi idő telt el.
- Bocsánat, elkalandoztam kicsit.
Még eleresztett egy füstpamacsot, mielőtt válaszolt volna.
- Semmi baj, megértem. Biztos elég fura ennyi tűz közelében lenni.
Most hogy ezt így mondta eszembe jutott, hogy ha nekem ez ekkora kihívást jelent, akkor ő mégis mit élhet át minden éjszaka? A legegyszerűbb válasz az lett volna, hogy különbözik az erőnk, én pedig úgy döntöttem beérem ennyivel egyenlőre mintsem hogy elkezdjem firtatni. Talán a Vént majd kikérdezem erről.
Ahogy a fejem kitisztult kétségbeesetten kezdtem kutatni egy használható téma után, ami segítene beszélgetést kezdeményezni Mayával. Őt látszólag nem zavarta, hogy csak relaxálunk együtt, legalábbis neki se volt fontos, hogy csacsogni kezdjünk. Végül feladtam a reményt, hogy akár egyetlen szót is ki tudnék nyögni és más megoldás után néztem. Jobb ötletem nem lévén az erőmet hívtam segítségül. Remélve, hogy a táborból senki se figyel fel a fényre, játszani kezdtem a saját lángjaimmal. Csak egy kis tűzgolyót idéztem, ami nem volt nagyobb egy szem cseresznyénél és amíg nem engedtem nagyobbra duzzadni egész kezelhető maradt. Ide-oda dobáltam a kezeim között, hol közelebb, hol távolabb tartottam. Bár eredetileg valóban csak arra irányult ez az időtöltés, hogy valamivel elfoglaljam magam a kínos csendben hallgatáson kívül, de azért titkon reménykedtem benne, hogy sikerül valami érdekeset mutatnom Mayának. kissé letörte a lelkesedésem, amikor eszembe jutott, hogy ő képes összeolvadni az árnyékokkal. Mégis mi újat mutathatnék neki? Próbáltam kitalálni valami eredetit, de szinte azonnal elvetettem minden ötletemet és lassanként arra a következtetésre jutottam, hogy nem ma lesz az a nap, amikor a mágia ismeretével le fogom nyűgözni őt. Azonban kitaláltam egy másik tervet. Enyhén megnövelve a csóvát elkezdtem megformázni, akaratommal szorítottam minden szikrát a helyére. Amikor elkészült a művem odanyújtottam Mayának. Két ujjam között egy szál liliomot tartottam, szára csupán csak fakó izzás volt, a végéből azonban minden irányba nyújtózkodó lángnyelvek formáltak szirmokat. A lány kedvesen elmosolyodott, úgy tűnt tetszett neki az ajándékom.
- Most először kaptam valakitől virágot - mondta halkan és kicsit szomorúan sóhajtott. - Kár, hogy nem tudom elvenni.
- Legközelebb adhatok igazit - próbáltam vígasztalni, mire halkan kuncogott egy keveset.
- Nem kell, az úgyse lenne ilyen szép.
Keserűen elhúztam a számat, de aztán újabb ötletem támadt. Megkértem Mayát, hogy tartsa maga előtt a tenyerét és egy pillanatot habozva, de így is tett. Vettem egy nagy levegőt felkészülve a mutatványra, majd óvatosan elengedtem az élő szobor szárát, továbbra is a levegőben tartva. Kezemmel lassan kísérve elkezdtem Maya felé lebegtetni a művem. A közvetlen érintésem nélkül valamivel nehezebb volt megtartani a formát és ez még nem volt minden. Amikor odaértem a lányhoz kezemmel megfogtam az övét, így a virág pont a tenyere fölé siklott. Meglepő módon egyáltalán nem gátolt az, hogy van valami a mágia forrása és a létrehozott varázslat között. Valószínűleg amiatt, hogy mindvégig láthattam, mit is csinálok. Egy fal túloldalán fenntartani mindezt nagyobb kihívásnak tűnt, de persze ezt nem tudhattam, amíg ki nem próbáltam. Csupán pár pillanatig vettem le a tekintetem a lángokról, hogy a lány szemébe nézzek. Nem kis meglepetésemre ő is engem nézett elmerülten mosolyogva. Zavarba jöttem és gyorsan visszanéztem a virágra, de már csak azt láthattam ahogyan az néhány szikra kíséreténen szertefoszlik. Idegesen elvettem a kezem és magam elé bámultam.
- Köszönöm - suttogta a lány.
Hirtelen nagy kiabálás kezdődött a táborban, mire mindketten odakaptuk a fejünk. Elérkezett az ideje, hogy elinduljunk vissza, mindenki készülődni kezdett. Épp a leggjobbkor, hogy megzavarjanak minket. Mire ismét Maya felé fordultam, már hűlt helye se volt. Nyilván árnyékká vált, nehogy mindenki arról piszmogjon ezután, hogy láttak minket együtt kijönni a bokrok közül. Nem hibáztattam ezért, nekem se hiányzott ez. Immáron már úgyis elmondhattam, hogy ez volt életem eddigi legjobb kirándulása.