Szinte tele volt a terem emberekkel, azon belül is olyanokkal akik gyűlöltek vagy talán nem is ismertek engem. A levegő feszültséggel volt beborítva és talán annak a felét én magam tettem ki. Egy amolyan megbeszélés, tanácskozós helyen voltunk, ahol egy óriási kocka alakú asztal foglalt helyet, mi körül én és a TxT tagok ültek, a többi személy állt. Pontosabban előttem.

Barátnőmnek még csak esélyem se volt írni, ugyanis mikor odaért hozzánk-Taehyunhoz és hozzám a parkban-, mint kitudódott a fiúk menedzsere volt és azonnal elkobozta a már így is törött s használhatatlan gépem, majd a karomnál fogva húzott vissza az eddigi épületbe ahol kaptuk ezt a nagyon barátságos termet. Valóban az volt, viszont abban a pillanatban még azt is az ellenségemnek tudtam volna tekinteni és akár a falat is áttörtem volna, ha lett volna annyi erőm, csak hogy elszökjek a kínzás elől.

-Mondd el a titkod! Mégis miért nem tudtunk eddig megtalálni téged? Hogy sikerült így elrejtőzködnöd és úgy, hogy még utánad sem tudtunk nézni?-az engem idáig elvonszolt férfi kissé ingerülten rátenyerelt az asztalra, ezzel megtámaszkodva s arcomra tekintve. Legszívesebben elsülyedtem volna a föld alá, de így is tartottam a komor és kemény tekintetem. Tudtam, hogy nekem ettől a pillanattól kezdve annyi és az egyik opció ezek után már csak a börtön, vagy talán a megfizettetés lehet. Mármint bírság vagy mi.

-Ha elmondanám sem engednének el, akkor minek kéne megtennem?-kérdeztem összevont szemöldökkel, közben magabiztosan álltam tekintetét.

-Hát ez az agyamra megy..!-hitetlenül elmosolyodott, rengeteg kínnal az arcán. Fájdalmasan megfogta fejét, s eltolta magát az asztaltól. A többi néhány ember, köztük volt a cégüktől ember, meg egyéb az épületben dolgozó munkás, próbálta nyugtatgatni a férfit. Fogalmam sem volt, hogy hogy fogok majd kimászni ebből a gubancból, de ha hülye barátnőm is betoppant volna akármilyen eszement életmentő akcióval még annak is jobban örültem volna. Csakhogy erre nem kerülhetett sor, mert ide aztán nem engedtek be senkit, s még InHye sem tudja, hogy amúgy elraboltak. Szépen mondva.-Ezt..-felmutatta egyik kezében a tönkre vágódott fényképezőgépem.-És ezt.-a másikjában a memóriakártyám vette, amin a mai képeken kívül nem volt semmi más található rajta.-Elkobozzuk és most megnézzük milyen képeket készítettél.

-De erre most mi szükség? Nem hinném hogy akrámit megtudnánk abból..-az egyik férfi megszólalt mellőlem, s bár tudtam, hogy nem az én pártom fogták, valamilyért örültem, hogy ő sem óhajtja megnézni azokat a fotókat. Tudtam, hogy így is borzalmasak, s csak jobban szétmarcangoltak volna belül.

Feszülten fújtatva egyik karommal rákönyököltem az asztalra, s homlokom kezdtem maszírozni, ugyanis éreztem, hogy egyre nagyobb fájdalom nől úrrá rajta. Eközben egy pillantást vetettem a másik oldalon ücsörgő társaságra, ahol egy-ketten váltottak néha néhány szavat, de az egyikőjük folyamatosan csak vizslatta meggyötört ábrázatom, teljesen értetlenül. Megértem, hogy miért volt ennyire megszeppent, hisz biztosan fogalma sem volt arról, hogy eddig egy ördögi lesifotós fotózta őtet, s most, hogy kiderült még csak azt sem tudja miért viselkednek így velem az emberek. Pedig még csak nem is sértő képeket készítettem..

-Akkor mondok egy érthetőbb dolgot...-megköszörülte a torkát a menedzser, amire feleszmélve gondolkodásomból lassan felévezettem tekintetem. Nem volt valami jó előérzetem.-Ha nem akarod, hogy bírósági ügy legyen ebből, kihasználjuk a tehettségedet és a fiúk fotósa leszel egy darabig.-kissé összeszorította a fogait, majd lejjebb vette a hangerejét. Szavait valamilyen oknál fogva nem teljesen értettem és nem azért mert rossz lett volna koreai tudásom, hanem mert annyira lesokkolt.-Most úgyis lesz egy hétig fotózkodásuk, te pedig alkalmas lennél rá.-talán megtisztelve kellett volna éreznem magam, de ennek teljesen az ellentétjét éreztem, miszerint meg lettem fenyegetve. És akkor arról még csak ne is beszéljünk, hogy mennyire nem éreztem magam tehettségesnek. Egy tízes skálán talán az ötösön. De csak mert annyival tisztában voltam, hogy a legtöbb embertől mégis csak ügyesebb voltam.

-Tessék..?-kérdeztem rá ismételten az előbb elhangzottakra, egyik szemöldököm felvonva. A férfi ismét elmosolyodott, ám ekkor már sokkal inkább győzedelmesen.

-Jól hallottad. Persze ezekbe még belevinnék néhány igen fontos szabályt, közülük is azt, hogy tilos fényképezned a megadott helyszínen kívül, akárhol a világon!-keresztbe tett karokkal önelégülten vigyorgott meghökkent arcomra.

-Szóval most megakarja nekem mondani, hogy mikor és hol használhatom a kamerámat?-kárdeztem teljesen felháborodva, hiszen úgy viselkedett, annyival feljebb állt felettem, mintha csak az apám lett volna. Már csak az hiányzott volna!

-Persze válaszhatod a másik utat is, de akkor bíróság..pénz..és a többi...na de persze annak is az lenne a vége, hogy ha továbbra is folytatnád ezt a marhaságot, jobban lebonyolítaná a dolgokat.

| később |

Tanácstalan voltam. Teljesen össze voltam esve magamban és azt sem tudtam már ki és hol vagyok. Muszáj volt elfogadnom az ajánlatát, azt amivel megfenyegetett, hisz nem hagyhattam kárbaveszni amit eddig felépítettem. Abban állapodtunk meg, hogy egy ideig, ameddig nem tesznek le rólam, nekik dolgozom, személyes fotósként, s ha ők úgy látják, utamra engednek, de szemmel tartanak, hogy mire is fogom használni a "tehettségem".

Őszintén szólva, annyinak örültem, hogy nem csukattak le, pedig simán megtehették volna. Viszont így már semmihez sem tudok kezdeni. A munkám odaveszett, helyette kaptam másikat egy ideig, amiből ki tudja, hogy pénzt egyáltalán kapok, vagy majd csak kihasználnak és eldobnak.

Annyira imádom a koreai médiát és a cégeket, mindent olyan nagy dobra vesznek! Tch..

-Úr isten, mi történt veled!?-barátnőm aggódó és riadt hangja volt az ami visszarántotta elmém a valóságba, azonban továbbra sem voltam képes felemelni megsemmisült kobakom. A kocsijánál várt, még azután a hosszas beszélgetés után is, mi tartott vagy fél óráig. Meghatott, azonban nagyon szarnak éreztem magam ez miatt. Minden miatt. Akkor még az eddigi tetteim is megbántam egy pillanatra.

-Nekem annyi...-nagy nehezen böktem ki még ezt a két szavat is, majd meg sem várva válaszát, táskámmal a kezemben vágódtam be az anyós ülésre. Úgy néztem ki akár egy zombi, csak depresszívebben és lehangolóbban.

-Mi történt? Miért vittek be oda?-miután ő is elfoglalta mellettem helyét, azonnal lebombázott kérdéseivel, aminek válaszait még én magam is emésztgettem.

Mindig is tartottam attól, hogy lefogok bukni, de az volt az ami miatt sosem történt meg. Hittem abban, hogy lehet, ha minnél jobban aggódom, annál nagyobb szerencse ér engem. Viszont most mégsem így történt. A sors úgy veszi el az életem, hogy még csak megkezdeni sem engedi.

-Tudod...-nagy lendülettel belekezdtem, hogy adjak neki egy értelmes választ, de mégis megakadtam. Egyszerűen képtelen volt agyam feldolgozni. Mélyet sóhajtott, s úgy döntöttem inkább a lényegbe gabajodok.-Megfenyegettek azzal, ha nem leszek a TxT fotósa ameddig ők azt kérik, bíróság elé állíttatnak..-továbbra is magam elé meredve bámultam a fekete cipőim. Körmeimmel idegesen kaparásztam az ölemben heverő táskát, hogy le tudjam vezetni fezsültségem.

-Hogy mi?!-InHye néhány másodperc hallgatás után, felriadva sipított bele fülembe. Talán csak erre volt szükségem ahhoz, hogy ismét, ha nem is teljes mértékben, de magamhoz térjek.-Na jó, oké! Ez egyrészt oltári jó, másrészt meg, nem szabály ellenes fenyegetni embereket?! Ó istenem, mit meg nem adnék azért, hogy drága Soobin fotósa lehessek! De én sem szeretném ha akaratom ellenére befognának egy olyan helyre, ahova nem szeretnék..!-nem nagyon tudtam követni, hogy miről is hablatyol össze-vissza, azonban kissé feldobta vele hangulatom. Mindig jó érzés volt hiperaktívnak látni, s hallani, ahogyan hülyébbnél hülyébb gondolatait mondja ki, amivel akár az egész napom be tudta ragyogni. Bár ekkor ugyanezt nem tudtam elmondani. Még az az aprócska mosoly is mi megjelent arcomon nem tudott sokáig ott lenni.

Megérkezvén a házam elé, hálásan megköszöntem a lánynak, hogy elvitt, s még el is hozott kocsijával, közben kiszedtem a hátsóülésről még néhány cuccomat.

-Biztos nem szeretnéd, ha ma nállad aludnék..? A fejed is le kéne fertőtleníteni...-az úton vagy ötször elhangzott kérdését ismételten feltette, amire válaszom megint csak a 'nem' lett volna, ám ezúttal mégis elgondolkodtam rajta. Hisz abban a pillanatban tényleg nem lett volna rossz egy ember, aki feltudna vidítani. És egyedül sem szerettem volna maradni, lehet megint bajom esik..és mindnekire szívbajt hozok. Uff..borzalmas már csak belegondolni!

-Hmm...jó. Legyen!-adtam be végül derekam egy aprócska, már magamtól érkezett mosolyal, aminek láttán ő azonnal kivirult, s becsapva kocsija ajtaját, segített bevinni a házamba a fotózáshoz alkalmas ezsközöket.-Elmehetnénk fagyiért, hogy aztán jól kitudjam bőgni magam..!-megosztva vele a gondolataim, aprót elkuncogtam magam. Igazság szerint nem teljesen volt fogalmam arról, hogy nevetni, vagy sírni támadt kedvem.

-Árulnak még egyáltalán fagyit?-kérdezte miután lehelyezte az állványom a munkaszobámba, az egyik falhoz támasztva, majd csípőre helyezte karjait.

-Nem tudom, de majd utána nézünk!

-Szerintem elhívhatnánk HanBint is...hisz neki is tudni kéne erről..-egy kissé tanakodóba zuhantam, ugyanis az említett személyt nem nagyon láttam már egy ideje, lehet majdnem egy hónapja, s főleg hogy már beesteledett, nem szerettem volna zavarni.

-Igaz..de mi van ha már megint alszik?-félve összeszűkítettem szemeim a gondolatra, bár ezt már nem annyira láthatta ő, ugyanis előttem hagyta el a helyiséget, s mentünk ki a konyhába. Kezembe útközben felkaptam egy elsősegélydobozt, miben több féle fertőtlenítőt és egyebeket tárolgattam.

-Akkor legfeljebb felébresszük! Amúgy is sokat lóg a gépén helyettünk, úgyhogy ráférne a kimozdulás!-vigyorogva leült az egyik bárszékre a pult elé, míg én a hűtőhöz mi mellett hevert a házi telefon. Nem nagyon szoktam használni, legfeljebb ételt rendelek rajta, vagy ha lusta vagyok a mobilom használni veszem kezeim közé.

HanBin volt InHye mellett a legjobb haverom. És azért használtam rá ezt a jelzőt, mert ő nem a banda lány felét erősíti, hanem a fiújékét. Legalábbis ha lett volna még rajta kívül másik fiú aki a mi kis szektánkhoz tartozott volna. Ő volt a csapat esze, s ő intézte el nekem, pontosabban intézi folymatosan azt, hogy soha ne tudjon senki megtalálni. Nagyon profi hekker, mondhatni a világon a legjobban ért a kütyükhöz. Mindig is felnéztem rá, ugyanis irígyeltem, hogy mennyire jól csinálja azt amit szeret és nem nagyon panaszkodott vele, ellenben velem. Viszont ő is bíztatott és segített a kezdetektől, amiért örökké hálás voltam neki, s drága barátosnémnek is.

Nekik legalább normális életük lehetett, nem úgy, mint nekem..

--------
Valahogy éreztem, hogy elfogom felejteni publikálni ezt a részt hétfőn...