Nem a fájdalom a legrosszabb, ami az emberrel történhet. Várakozni a fájdalomra, az a legrosszabb. 

A konyhában levő naptár miatt, már tudom, hogy most vagyok itt másfél hónapja. A testemen szinte nincs olyan hely, ahol ne lennének kék zöld foltok, valamint hegek, amiket apró vágások százai hagytak maguk után. Semmit se értettem abból, ami itt folyik, mert amíg Mr. Jeon egy elmebeteg szadista volt, addig Jungkookból nem ez áradt. Mikor jelen volt, csak bántott és üvöltözött velem, viszont mikor csak ketten voltunk, vagy esetleg Jin is a köreinkben tartózkodott sokkal nyugodtabb volt, és mintha érdekelte volna az állapotom. Ugyan nem kérdezett rá, de mikor néha elkaptam tekintete vonalát megláttam, ahogy a sérüléseimet méri fel, mekkora is lehet a bennem okozott kár.

Eljutottunk arra a szintre, hogy nincs szükségem Jin kísérgetésére. Reggel és este, ha betartom a folyosón levő sétálás időtartamát, következmények nélkül lemehetek magamtól a konyhába, ahogyan egyedül, kíséret nélkül is vissza a szobámba. Gondolom, Mr. Jeon nem örült ennek, de mivel ezekben az időkben nem sokszor látom, így ez foglalkoztat a legkevésbé.

- Akkor este találkozunk - vette el tőlem Jin a tányért, én pedig gyorsan megittam a vizet, és felállva kimentem a konyhából. Mindig gondolkodnom kell valamin, hogy épp eszemnél maradjak ebben a pokolban. Arra jöttem rá, hogy nekik csak az a lényeg, hogy az ő kezük által haljak meg, és épp ezért etetnek, mint egy állatot. Ha éhen halok, csak csalódottak lesznek, bár az engem minősítene, mennyire gyenge is vagyok.

A lépcső mellett kellett volna elforduljak, hogy egy oldal folyosón át érjek a szobába, ahol sínylődöm, de szemem megakadt valakin, aki olyannyira elvonta a figyelmemet, hogy a lábaim önszántukból is megálltak.

Csak néztem, ahogy a Jungkook megbánással teli szemekkel mered kifelé az ajtón. Magamat látom benne, hiszen én is minden egyes nap azon gondolkodok, hogyan is lehetne innen megszökni. Milyen is volt, a szabad levegő illata? Mikor a fű a mesztelen talpadhoz ér, és lágyan cirógatja hajad a kellemes hőmérsékletű szél. De ő nyilván nem ezen mereng, hisz önszántából járkálhat ki és be.

Hosszas bambulásomat fájdalmas szorítás zavarta meg. Mr. Jeon megragadta a csuklómat, és rángatni kezdett a szoba felé, ahova mennem kellett volna. Behajított, de olyan erővel, hogy nem bírtam megtartani az egyensúlyomat, így elestem. Alhasamba kaptam az első rúgást, amit követett a gyomrom, majd megragadta a pólómat a nyakamnál, és lehajított az ágy mellett levő székre, hogy lekötözze kezeimet.

- Még egyszer ilyen szánalmasan nézel a fiamra kivágom a nyelvedet és mind a két szemed kinyomom. Ki vagy te, hogy sajnáld őt? - üvöltött fel hangosan, én pedig csak fájdalomtól eltorzult arccal megráztam a fejem. Egy senki vagyok, egy jelentéktelen porszem a nagyvilágban, ha ő van előttem.

Idegesen ballagott ki az ajtón, én pedig amint eltűnt előlem utat engedtem a könnyeimnek. Ha mérges, még erősebb, így a hasamban keletkezett fájdalom mértéke elviselhetetlen még mindig, ráadásul ilyenkor az ijedtségem a tetőfokára hág. Mikor lesz már vége?

Egész nap ott ültem. Mikor már nem sajogtam annyira, és normálisan is tudtam levegőt venni, mocorogni kezdtem, de nem azért, hogy szabaduljak, hanem mert már kényelmetlen volt a régi fa széken ülni.

Hat órakkor nem Jin jött be hozzám, hogy elengedjen, és felmenjünk a konyhába, hanem Mr. Jeon. Homályosan láttam mindent, olyan fáradt voltam, de próbáltam koncentrálni rá, hiszen az életemmel játszok minden egyes percben, mikor vele vagyok. Megállt előttem és felfeszítette csuklómat, csak hogy neki ne kelljen lehajolnia, majd hátsó zsebéből elővett egy csípő ollót, és egyenesen a mutató ujjamhoz tette.

- Ez majd tanulságos lecke lesz, hisz a te fajtádat a szó nem tanítja! - szemei szinte villogtak rám a vágytól, hogy összecsípve a két kis markolatot levágja az ujjamat, egészen a tövénél.

- Ne! Kérem! - rimánkodtam neki, mikor megéreztem az élét, ahogy belevágódik a húsomba. Mielőtt megtörténhetett volna, ismét kirúgta valaki az ajtót, de most Jungkook jött be nagy hévvel, enyhén zihálva

- Baj van! - jelentette be az apja viszont nem foglalkozott vele, csak megállt, mintha várná, hogy fia folytassa.

- Dolgom van.

- Megtámadtak! - kijelentésére kiesett a kis eszköz a helyéről majd felállt, és a fiára nézett. Megindult felé, hogy kikerülve őt a folyosóra lépjen. Öklei összeszorultak, gondolom az miatt, hogy nem vihette véghez kegyetlen tevét.

Jungkook visszanézett felém, pontosabban a helyén maradt ujjamra, amiről folyik lefelé a vérem. Ő is elhagyta a szobát, én pedig elernyedtem a székben. Nyertem egy kis időt, de ez nem jelent semmit, hiszen a szavam neki mit sem ér, nem fog hinni nekem, így már most beletörődtem a sorsomba.

Jin jött a segítségemre, de tudtam, hogy parancsot kapott, ugyanis hozta magával a vacsorámat is. Itt ért véget a mászkálásom, mostantól ismét az egész napomat itt töltöm, addig, amíg meg nem rohadok.

- Sajnálom. Biztos megijedtél.. - mondta, mikor meglátta a véres ujjamat, és a földön heverő eszközt. Bólintottam, és nekiláttam az ételemnek. Csupán csak egy szelet pirítóst kaphattam, de ezt is tudtam, miért. Sokkal jobban ki fogok száradni tőle, vizet pedig gondolom csak holnap reggel fog hozni. Nagyon okos gondolat, hiszen ezzel is csak gyengíti az amúgy is halálra vágyó testemet.

Nem szóltam Jinhez, még akkor sem, mikor köszönt és kiment a szobából. Egyszerűen nem tudtam megszólalni, és úgy éreztem, mostantól a földet bámulhatom csak. A szemeim bűnösök, nem érnek annyit, hogy egy ilyen nemesre nézzek, mint amilyen ő, vagy a fia.

Álmomat az ajtó nyikorgása zavarta meg, ami lassan nyílott ki, mintha a hóhér jönne az áldozatáért. Idegesen kaptam a fejem az ajtó felé, de csak Jungkook volt az. Szerencsére egyedül jött, habozás nélkül lépett mellém. 

Nem mozdultam. Kezeim ugyan ott maradtak az ölemben, fejem oldalra fordítottam és bámultam a sarokban húzódó pókhálókat, hogy a férfi még a látókörömbe se legyen. Sóhajtott egyet, és egy fél lépéssel közelebb jött.

- Kérlek. Nézz rám - szólt hozzám lágyan. Megráztam a fejem.

- Nem tehetem - jelentettem ki halkan. Rájöttem valamire. Az apja miatt félek Jungkooktól. Ezekkel az apró tetteivel, illetve a velem folytatott beszélgetéseivel bizonyítékot ad, hogy neki van szíve, de az apja kegyetlensége miatt, nem tudok máshogy nézni rá, mint a fiúra, akinek a szülője kínoz nap, mint nap.

Állam alá fogott, és lassan maga felé fordította a fejem. Semmi erőszakos nem volt benne, ezért engedtem, de a szemeimet azonnal lecsuktam.

Nem szólt, ujját felvezette az arcomra, lágyan cirógatott. Végighúzta ujjbegyét a szemem vonalánál, amitől azonnal beugrott az a kép mikor az apja ugyan ezt csinálta Vicky-vel, mielőtt kinyomta a szemét. Riadtan néztem a férfire, aki ugyan olyan nyugalommal tekintett vissza rám, mint eddig.

- Én nem ő vagyok - kezdett bele, mikor elkapta tekintetem. - Nem akarlak ok nélkül bántani.. Ez az egész.. Bonyolult ahhoz, hogy el tudjam magyarázni.

- Így is összezavar minden, ami itt folyik. Nincs szükségem rá, hogy még jobban idiótának gondoljam magam - mikor ezt kimondtam, rögtön összehúztam a testem, ugyanis olyan hangnemet engedtem meg magamnak, ami miatt most biztos vagyok benne, hogy ájulásig fog verni. Már épp készültem volna felnézni, hogy lássam, mivel akarja a bántalmazásom kezdeni, mikor megláttam a kezébe valami tárgyat, ahogy lerakja az asztalra.

- Reggel mond meg Jinnek, hogy ezt vigye ki, mielőtt apám meglátja - már csak akkor néztem fel, mikor az ajtó becsukódott, ő pedig eltűnt. A kis asztalon egy pohár víz volt, amit azonnal megittam, nem törődve vele, hogy akár meg is mérgezhette volna. Miért teszed ezt, Jeon Jungkook? Így akarsz lelkileg is teljesen leépíteni, miközben apád a testemet nyüstöli?

-------

Miután Jin behozta a reggelimet, aggódó tekintettel nézett rám, és mondta el, hogy Mr. Jeon szeretné, ha felmennék. Eddig mindig lejött, ha bántani akart, így nagyon megijedtem, hogy most mit találhatott ki. Nagyot nyelve szegődtem Jin mellé és mentünk ki, egészen addig, ahol tegnap megláttam Jungkookot. Tudtam, hogy az miatt fogok kapni, és ez egy jel volt arra, hogy ha esetleg buta lennék, akkor biztosan leessen. Bárcsak agyalágyulttá váltam volna ebben az időszakban, és ne tudnám felfogni, hogy mi vár rám.

Jungkook és az apja a lépcsőn jöttek le, ezt is csak onnan tudom, hogy hallottam a cipőjük kopogását. A földet bámultam még akkor is, mikor elém érve meghajoltam előttük, és csak a derekukig mertem felnézni, hogy a tekintetük még véletlenül se találkozzon az enyémmel.

- Nos, akkor - kezdett neki, és övéből kicsúsztatta a fegyverét, hogy hátra adva fia elvegye tőle. - A tegnapi elhalasztott büntetés alkalmából - fia felé fordult, majd felém mutatott, mintha egy kiállítási darab lennék, akit el kell adni. - Lődd meg őt fiam. Elvégre téged sértett meg.