,,Az élet nem arról szól, hogy mindenki azt kapja, amit szeretne, vagy amit megálmodott"

A tudatlanság sötétjében lebegő testemet egyre jobban húzta vissza az élet, ami nem engedi el a lelkemet, hogy nyugalomra találjon az égieknél. Lassan visszanyertem az érzékszerveimet, illetve a testem feletti irányítást, de a tudatom még mindig ködös volt, így a szememet se mertem kinyitni.

Kezeimet nem bírtam mozgatni, csakis ujjaimmal babráltam, amiknek vége olyannyira le voltak fagyva a tenyeremhez képest, mintha egy jégcsappal bökdösném a bőrömet. Kemény, és hideg volt a felület, amin ültem, combjaim már szinte zsibbadtak, a hosszas ücsörgés miatt. Megmozdítva lábfejemet próbáltam magam teljesen visszazökkenteni a valóságba, holott az álmaim egy sokkal kecsegtetőbb világba sodortak.

- Nézd! Ébredezik! - hallottam meg egy reménnyel teli hangot, majd láncok csörgését, végül pedig egy kétségbeesett sóhajt. Kinyitottam szemeimet, de nehezemre esett hozzászoktatnom magam, a helyet határoló szürke fényhez. Amint pislogtam párat, idegen nők sorakoztak fel előttem, hasonló helyzetben, mint amiben én vagyok. Kezeink fel voltak kötözve, a falból kilógó kis fém karikákhoz, hogy ne tudjunk se szabadulni, se felállni, hogy legalább elgémberedett végtagjainkat ki tudjuk nyújtóztatni. Mindenki egy szál fehérneműben ült, a hideg viszont már most végig futott a hátamon, libabőrössé téve mindenhol.

- Jól érzed magad? - hajolt közelebb hozzám a mellettem ülő. Ha jól számolom, rajtam kívül további tíz nő van itt, ebből kettő alszik, remélhetőleg, a többi pedig engem figyel sajnálkozó tekintettel.

- Igen.. - köhintettem, ugyanis a torkomat teljesen ellepte a por, ezzel karistolva hangszálaimat. - Hol vagyok? - kérdeztem, de senki se válaszolt. Egyesével végig mentem mindenkin tekintetemmel, de ők csak leszegték a fejüket, és némán hallgattak.

- Mióta vagytok itt? - próbálkoztam, hogy legalább valamibe be legyek avatva. Nagyon féltem, hiszen megannyi ötlet tódult a fejembe, hogy egy ilyen helyen mit is tudnának velünk csinálni, így bíztam egy pozitív válaszban, még ebben a lehetetlen helyzetben is.

- Két hónapja. - válaszolta az egyik, aki talán a legidősebb volt, majd szépen sorjában szólaltak meg a többiek is. Én vagyok ezek szerint a legfrissebb, hiszen a legutolsó nő is három hete került ide.

- Volt egy... - kezdtem bele, és körbe néztem, de sehol se találtam. - Mikor elkaptak, előttem volt egy másik lány.. - nagyjából annyi lehetett, mint én. Kijelentésemre volt, aki felzokogott, és volt, aki csak felhúzta magához térdeit, hogy fejét ráhajtva bújjon el előlem. Az idősebb felé fordultam, hiszen csak ő volt hajlandó továbbra is tartani velem a szemkontaktust.

- Ő fent van.

- Hol fent? Mi van ott?- beharaptam számat, a válaszára várva. Szemei elsötétültek, majd lassan engedte ki gondolatait szavakba öntve.

- A pokol. - hátradőltem, és nagy szemekkel bámultam rá. Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy hirtelen egyet se tudtam kinyögni. - Amint megérkeztetek, fel is vitték. Általában a lentiekből válogatnak, de most úgy találták jónak, ha ő marad.

- Mit tesznek vele?

- Senki se tudja. - fordult el. - A lényeg az, hogy ne akarj felmenni, mert.. - lehunyta szemeit, és úgy szorította össze öklét, mintha egy diót akarna összetörni.

- Kérlek, mond el. - nem biztos, hogy hallani akarom, de mégis érdekel, mire számítsak, ha esetleg feljutok oda.

- Eddig még, egy lány se jött vissza onnan élve. Senki se bírja sokáig, max négy hét, aztán újat visznek fel, és hoznak ide le. Ezért vagy most itt. - nem akartam hinni neki. Ha otthon maradok, akkor ez nem történt volna meg? Ha nem az iskola felé indulok, akkor most mesélhetnék a többieknek, miért mentem el otthonról? Az egész, az én hibám lenne?

Az időérzékem teljesen elhagyott, csak azt tudtam belőni, hogy egy nap biztosan eltelt. Az unalom teljesen átvette felettem a hatalmat, nyugtalanságot erőltetve a testemre, ami hol remegett, hol pedig elernyedve várt valamire. Az a valami, a szabadság volt, ami jelen helyzetben teljes képtelenség. Mégis álmodoztam róla, mivel nem tudtam mit kezdeni magammal. Úgy tűnt, a többiek annyira reménytelenek, hogy beszélgetni se akarnak, mintha ez akkora bűn lenne, így nem volt társaságom, hiába is voltunk több mint tízen a pincébe.

Már majdnem elaludtam, fejem erőtlenül lógott lefelé, mikor erős fény áramlott be a helyiségbe, megvilágítva azt. Pár pillanatig, nem is akartam elhinni, amit látok, de meg kellett győznöm magam, hogy ez igenis valóságos. Három nő jött be hozzánk, hosszú, kanálnak kinéző fa bottal, egy palack vízzel és pár tálca ennivalónak kinéző moslékkal. Kíváncsian néztem, ahogy a kiöntik a vizet, és mintha fertőző betegek lennénk, odanyújtják a bot hosszúságát kihasználva jó távolról, hogy a lányok kiigyák belőle az innivalót. 

Undorítónak találtam, hogy még azt se hagyják, hogy magunk ehessünk, így mikor hozzám ért elfordítottam a fejem. A keze remegése miatt a víz az ölembe lötykölődött. Hideg volt, és nedves csíkot hagyott combomon, de nem érdekelt. Lenyeltem a gondolatomat, hogy ha tehetném, itt helybe meginnám az egészet, olyan száradt a szám, de a büszkeségem ennél sokkal nagyobb volt. Nem fogok úgy inni, mint egy kutya. Amikor látták, hogy nem vagyok hajlandó, az étellel is megpróbálkoztak, de egy félmosolyt elengedve némán ezt is visszautasítottam, így rám unva mentek a következőkhöz. Mindenki elfogadta a kínált dolgokat, nem foglalkozva a ténnyel, hogy akár meg is lehet mérgezve, bár szerintem nem az a céljuk, hogy meghaljunk.

- Azért nem jönnek közelebb, mert a lábunkat nem kötötték meg, és félnek, hogy megrúgjuk őket. - magyarázta az egyik, aki eddig meg se szólalt, miután kimentek ismét magunkra hagyva a sötétséggel. - Ha nem fogadod el, éhen pusztulsz.

- Nem fogok úgy élni, mint egy állat. Ember vagyok, jogokkal, és-

- Jogok? - nevetett fel a másik, aki mindvégig, leszegett fejjel ült. Már azt hittem, nincs magánál, annyira mozdulatlan volt. - Itt olyan nem létezik. Az életeddel játszol minden egyes döntéseddel. Itt egy senki vagy.. - köpte felém szavait, de minden egyes mondat után beharapta ajkait, mintha csak le akarná nyelni feltörekvő zokogását.

Valóban le kellene mondanom mindenről? Ez itt az életem vége? Fel fognak vinni, hogy megöljenek? De miért engem? Nem vagyok se szép se okos, miért engem választottak ki? Talán kínozható fejem van? Vagy tényleg csak annyi van a dolog mögött, hogy rosszkor voltam rossz helyen? Ennél még az is jobb lenne, ha otthon kiabálnának velem. Mennyire jó lenne most ott... a melegben, tanulni holnapra, ahol a barátaim várnak. Most pedig ha lehunyom a szemem, ugyan az az elmét zavarban tartó sötétség fogad, mint ami körülöttem foglalja a teret.