Minden elmúlik, még a szenvedés is, ez az élet legnagyobb titka

- Vedd fel.  - jelentette ki. - Jin majd segít elrendezni téged. - biccent a férfi felé, aki engedelmesen bólintott.

- De.. Miért? - kérdeztem vissza halkan, mert nem voltam róla meggyőződve, hogy megszólalhatok.

- Mert mennem kell egy tárgyalásra, ahova nő nélkül nem engednek be. - adta tudtomra a számára egyszerű választ, én viszont még jobban összehúztam magam az asztal szélénél ülve.

- Nem akarom, hogy kikapjak érte. - vallottam be lehorgasztva fejem, mire ellökte magát a pulttól, és elindult felém. A hirtelensége miatt rettenetesen megijedtem, így fellökve a széket felálltam, és hátrálni kezdtem. Elérve a falat az, és a férfi mellkasa közé szorultam, de szemébe nézve nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy mérges lenne.

- Apám elment, és oda csak nővel mehetek. - mondta ismét, hogy felfogjam - Kérlek. - tette hozzá egy fél mosollyal, amit nem tudtam jelen pillanatban hova tenni. Miért alázkodik meg előttem ilyen alantas szavakat használva?

A tudatom itt két felé hasadt. Az egyik még mindig a poros pincében volt, megtörve, éhesen és rabságban ezáltal olyan gondolatok ugrottak be, amiknek nem lett volna szabad.  Így akarna betörni? Én vagyok az idióta nő, akit rá lehet venni mindenre szép szavak használatával?

A másik viszont ismerte az előttem álló férfit, és tudta, hogy ez nem így van. Pontosan ezért engedtem neki, és felmentem Jint követve egy szobába, ahol megannyi ruha fel volt sorakoztatva. Mivel Jungkook már választott nekem, Jin letette azt az ágyra, majd mintha ez tök természetes lenne, felmérte a testemet és elővett egy melltartót, aminek a színe passzolt a szoknyához. Csípőre vágva kezét nézett felém, én pedig szerintem már egy paradicsomhoz hasonlíthattam, mivel arcomra nézve elnevette magát.

- Előttem aztán tényleg nem kell zavarban lenned. Nem vagyok olyan kegyetlen, hogy rád vessem magam. - rántott vállat, majd elfordult egy olyan szögbe, ahol sehogy se tud látni.

Felvettem a melltartóval együtt a ruhát is, majd saját magamtól a tükörhöz mentem megnézni, hogy áll. A testem olyannyira lefogyott, hogy a szűk fazonú anyag is itt-ott lógott rajtam, és ez gusztustalan volt.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet..

- Miért? - jött a hátam mögül egy második hang. Megfordultam, és végig néztem Jungkookon, aki már öltönyben lépkedett felém, és állt meg mellettem. - Szerintem jól áll.

- De a.. - nem mondtam ki, inkább a karomon, és a ruha alatt kilátszódó combomon levő kék zöld foltokra mutattam. Jungkook egyetértően bólintott, majd Jin felé nézett, aki mintha értette volna a gondolatait, kiment a szobából, hogy pár perc múlva egy kisebb táskával térjen vissza.

- Ülj le. - mutatott az ágyra, pontosabban maga elé. Helyet foglaltam, ő pedig elkezdte alapozóval elfedni a színes foltokat.

Precíz és eredményes munkájának hála, nem látszódott semmi a testemen, ami arra adna indokot, hogy valaki kérdezősködni kezdjen, honnan is szereztem.

- Indulhatunk? - kérdezte Jungkook, de meg se várva válaszomat, az ajtó felé vette az irányt. Szorosan mögötte ballagtam, és minden percben azt lestem, hol is lehet az apja, holott elmondta, hogy ma nincs itt. Beültünk egy nagy fekete limuzinba, majd miután a férfi kopogott az ablakon, a kocsi elindult.

Egy ideig csendben ültünk egymás mellett, de én nem tudtam megmaradni egy helyben. Hol a kényelmetlen tűsarkúmat igazgattam, hol pedig a ruhám miatt feszengtem, ami nem volt valami sokat takaró, és rettenetesen kínos hatást kölcsönzött. Ránéztem az előttem ülő férfire, aki mintha csak unatkozna, kezét álla alá helyezte, hogy bele könyököljön az ablak hajlatába, majd nagyot ásítva üveges tekintettel pörgette tekintetét a fasorok között.

Kissé talán túl sokáig bámultam, ugyanis tekintete hirtelen az enyémbe fúródott. Elkaptam a fejem, de tudtam, hogy meglátott. Összébb húztam magam és azon gondolkodtam, mit is mondhatnék a védelmemben. Kérdezni akartam tőle, mégse tudtam, hogy hogyan szólítsam. Hívhatom a nevén, vagy uramnak szólítsam? Az egy dolog, hogy Jungkooknak hívom őt a gondolataimban, de kimondani már nem merem.

Mivel sokáig tanakodtam, nem tudtam választani, ezért bármennyire is udvariatlan, megszólítás nélkül kezdtem bele.

- Én... Nem tudom, hogy kell viselkedni egy ilyenen és nem szeretném, ha miattam szégyenbe kerülnél. - kezeimet tördeltem, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. Mivel közvetlenül előttem ült, láttam még úgy is, hogy nem néztem rá, amint tekintetét végig futtatja rajtam.

- Először is nézz rám. - sóhajtotta, mire azonnal odakaptam tekintetem. - Ha beszélsz valakivel, mindig, minden esetben a szemébe nézel, még akkor is ha kényelmetlen. Sose nézel lefelé, mert az a meghunyászkodás jele, és azt nem engedheted meg magadnak, ha vesztésre állsz, akkor se! A tartásod mindig legyen egyenes, húzd ki magad, mutasd meg a tekintélyed. - minden mondata után bólintottam, és próbáltam megjegyezni, amit mond. - Valószínűleg neked nem fog kelleni megszólalnod, ezért ezen igazán nem kell rágódnod. Csak csináld azt, amit mondok. - ezek után nem beszéltünk, csak bámultunk kifelé. Igyekeztem elképzelni, hogyan is fog ez az egész kinézni, de mivel ezen a téren hiányosak az ismereteim, így csak a nagy szürkeség volt előttem.

Észre se vettem, mikor megállt a kocsi. Jungkook hangja ébresztett fel, aki már kint állt, és kezét benyújtva várt rám. Elfogadva a gesztust felvettem a közömbös arcomat, holott a pulzusom már most száguldozott. A lépcsőn is majdnem elestem a cipő miatt, de szerencsére nem voltak még annyian, hogy észrevegyék.

Az egyik őr elénk állt, de Jungkook a zakójának bal szélét kihajtva megvillantotta a kis J alakú emblémát, ami nekem is bele van égetve a bőrömbe, a férfi pedig arrébb állva kinyitotta az ajtót. Belépve a hatalmas terembe azonnal körül néztem, de amit láttam az rengeteg ismeretlen arc, akiknek már a kisugárzása is elsöpörte erőtlen testemet.

Jungkook észrevéve a megingásomat derekamra fogott és elindultunk befelé, de amint felértünk a lépcsőn, nem a hosszú folyosóra fordultunk el, hanem a vörös függöny mögé tolt be, miután meggyőződött róla, hogy senki se lát minket. A hirtelen sötét miatt, csak a vöröses fény beszűrődését tudtam kihasználni arra, hogy a férfi mellett lépdeljek. Megálltunk egy ajtó előtt, és mielőtt benyithatott volna megigazította nyakkendőjét, így zavaromban én is lejjebb húztam a szoknyámat, ami a sétálástól kissé felrojtozódott.

Mikor beléptünk, éles fény tárult elénk, amit a fal nagyságú ablakok biztosítottak. A teremszerű szoba közepén egy nagy, ovális alakú asztal helyezkedett el, körülötte pedig üzletembereknek tűnő személyek, egy-egy hölggyel, akik a székük mellett álltak.

- Áh, Jeon. Már csak te hiányoztál. - intett az úriember, aki egyedül állt középen, hozzánk egész közel.

- Gondok adódtak az őrrel. - mosolyodott el Jungkook, majd elindult az egyetlen üres szék felé, ami már várta őt, hogy helyet foglaljon.

- Akkor, kezdjük el. - csapta össze tenyerét a férfi. A csend, ami a szobában honolt hirtelen váltott át zajjá, amit a nők cipőjének kopogása, és mozgolódása okozott. Mind leültek az előttük levő férfi ölébe, majd helyezkedve egy keveset keresztbe fonták lábukat, és kezüket összefonva az asztalra helyezték könyöküket.

- Bocsássák meg a határozatlanságát, még új nálunk. - utalt rám Jungkook, mikor a vezető kérdőn nézett ránk. Elkapta a karomat és lehúzott az ölébe, ahova halkan puffantam. Kényelmetlen volt a szituáció, de felvettem azt a pózt, amit a többiek, és végig azok a sorok visszhangoztak a fejemben, amit még a kocsiban mondott a kívánt viselkedésről. Próbáltam leplezni majd kiugró szívemet, de csak annyira jutottam, hogy harapdálni kezdtem a számat.

- Téged ismerve, nem fog sokáig nálatok lenni. - nevetett fel a közvetlenül mellettünk ülő. Jungkook erre csak egy félmosolyt elengedve biccentett a fejével, és próbált a főnökre figyelni.

Az órát bámultam, mivel semmit se értettem abból, amit ott beszéltek. Az egyetlen, amit fel tudtam fogni, az az ok, amiért ez az egész tárgyalás összeült. A részvények csökkenése. De, hogy ez náluk mit jelent pontosan, azt nem tudom, mert biztosan nem azt, hogy 40%ról 30%ra esett a fehér kenyér vevők aránya.

- Lehet, van közöttünk egy besúgó. Nem először fordulna elő. - szólalt fel az egyik. Mindenki rá nézett, majd szúrós tekintettel bámultak továbbra is, mintha gyanakodnának valakire.

- Talán pont az, aki felhozta.

- Kim! Most meggyanúsított?! Pont engem?

- Ugyan dehogy. Ez csak tapasztalat. - a két férfi párbeszédéből rövides időn belül egy kisebb háború alakult ki a tárgyalók között. Egyedül Jungkook nem szólalt meg, csak fejét kezével támasztva figyelt.

Hirtelen az egyik fegyvert rántott a mellettünk ülő felé. Annyira megijedtem, hogy felálltam, és hátrálni kezdtem, de ezzel csak felkeltettem a fegyveres érdeklődését, aki azonnal felém szegezte a pisztolyt. Jungkook habozás nélkül állt elém, én pedig pánikolásom közepette belekapaszkodtam a férfi ruhájába, hogy ezzel is elbújtassam a testemet.

- Leleplezte magát! Túl új itt, biztos, hogy ő az áruló! - hadonászott felénk az éles fegyverrel.

- Nézz körül a teremben levő hölgyek arcán. - vágott vissza rögtön. - Mind meg vannak rémülve, mert nem képes normálisan lerendezni az ügyeit. Talán annyira gyáva, hogy csak fegyverrel tud tekintélyt parancsolni? - a másiknak szinte vérben forgott a szeme, miközben fogcsikorgatva hallgatta, ahogy Jungkook szépen lassan leépíti a védőfalát.

Kezében levő pisztolyt csak még jobban szorította, majd egy pöccintéssel felhúzta azt, és a ravaszra helyezte ujját. Nem mertem előjönni a férfi mögül, ezért csak lábujjhegyre állva néztem ki vállai fölött. Egyenesen felénk szegezte a gyilkos eszközt, és szinte már láttam a szemében levő eltökéltséget, hogy másodpercek múlva el fogja sütni, de a mögötte álló, szintén egy felhúzott pisztolyt tartott a fejéhez. A levegő megfagyott a teremben, csak úgy, mint a vér az ereimben. Ha lő, Jungkooknak esik bántódása, és csekély jutalom lesz a a másik férfi élete, amit majd a fejébe ágyazódott golyó fog elvenni.

- Tedd le. - figyelmeztette, mikor látta, hogy nem mozdul keze a levegőből. A fenyegetett fél nagyot sóhajtott, majd felemelve szabad kezét lerakta a pisztolyt az asztalra, és eltolta a másik oldalon ülőnek. - Szégyelld magad. A legfiatalabbnak több esze van, mint neked?! - vitte fel hangját, ezzel leordítva férfi fejét, aki a megbánás legkisebb jelét se mutatta.

Kiküldte a teremből, így felkarolva a nőt, akivel jött, bosszúsan kisétált. Addig nem is szólaltak meg a bent maradt felek, amíg az ajtó be nem csukódott. Ezek után nem volt már sok dolog, amit meg kellett beszélniük, de most még annyira se tudtam figyelni, mint eddig. Miért ugrott elém? Egy hajszálon múlt, hogy megússzuk, miért tart többnek engem, mint saját magát?