Az arcomon a meleg tavaszi napsugarakat éreztem. A madarak csicseregtek és kellemes virágillat terjengett a levegőben. Valami puhán feküdtem. Éreztem a teste melegét, valamint azt a meghatározó tulajdonságát, amiben minden más embertől különbözött. A cseresznyevirág illata...

-Sakura... - suttogtam öntudatlanul, majd hunyorítva kinyitottam a szemem. A lány egy fának dőlve aludt, arcába lógtak a rakoncátlan rózsaszín hajtincsei, amik már a válláig értek és a lábai ki voltak nyújtva. Ezen feküdtem én. Felemeltem a kezem, és megcirógattam Sakura arcát. A lány arccsontja megrándult, és lassan kinyitotta smaragdzöld szemeit. Ahogy meglátott engem, elmosolyodott.

-Sasuke-kun... Jó reggelt. - mondta kókadtan és egy nagyot ásított.

-Jó reggelt, álomszuszék. - böktem meg a homlokát. - Ideje indulni. Hosszú az út még Ködrejtekbe.

Sakura kinyújtóztatta a karjait én pedig felültem. A hátam egy kicsit fájt, de nem bántam.

-Sasuke-kun! - A lány idegesen megragadta az ingemet, és elkezdte rázni.

-Saku...

-Ébredj! Ez csak egy illúzió! - Sakura maga elé rántott és kétségbeesett arccal pofon vágott. Az ütés erejétől ködösen kezdtem el látni. A fa és az erdő elkezdett homályosodni, míg végül teljesen eltűnt a szemem elől Sakurával együtt.

Lihegve ugrottam fel, ahogy magamhoz tértem, és azonnal egy kunaihoz kaptam. Amint körbenéztem, minden eszembe jutott. Már rég megérkeztünk a faluba. A helybéliektől kaptunk eligazítást, hogy jutunk a palotához, bár nehezen akarták elmondani. Azt állították, hogy a palota el van átkozva, mert még soha nem jött vissza senki onnan.

-Illúziók hadával védik azt az átkozott helyet. – szólt közbe mögöttünk egy ködrejteki ninja. - Nem mennék oda a helyetekben. - figyelmeztetett minket. Sakura kérdően rám nézett.

-Illúziók?

-Genjutsu lehet. - vontam meg a vállam.

-Biztos rendben leszel, Sasuke-kun? Lehet a sharingannal átlátsz ezeken a technikákon, de ha csapdába esel, nem tudsz kitörni. - mondta aggódva.

-Nem kell féltened. Megoldom. - mosolyogtam rá. Sakura kissé bizonytalanul bólintott.

Ezután megköszöntük a segítséget, és elmentünk a palotához.

-Basszus... - fogtam a fejemet.

-Hát igen. - szólalt meg mögöttem egy igen bosszús hang. Hátrafordultam és Sakura térdelt mögöttem a szemöldökét ráncolva. Gondolom, egész végig próbált magamhoz téríteni. - Azt hittem, már nem ébredsz fel. - mondta mérgesen. - Mit álmodtál, amitől ilyen állapotba kerültél?

-Sajnálom. Túl szépet. - mosolyogtam. - Elvégre rólad szólt.

A lány felvonta a szemöldökét, de gyorsan megmakacsolta magát. Odamentem hozzá, és kuncogva leguggoltam mellé.

-Ne ráncold a szemöldököd. - böktem meg a homlokát. -Nem vagy szép, ha haragszol. - Valójában ez nem volt igaz, de legalább a kívánt hatást elértem, mert Sakura felpattant.

-Inkább menjünk. - puffogott. Utána mentem, és közben jókat mulattam rajta.

Ez a kastély hatalmas. Nekünk úgy, mint az elsőnél, a középső terem kell. Ott van egy chakraáramlást irányító berendezés. Az épület nagyon öreg és romos, de így is ilyen fejlett eszközökkel van ellátva, nem is beszélve a chakrával átitatott falakról, és a bonyolult csapdarendszeréről, ami abból áll, hogy illúziót bocsát minden illetéktelen behatolóra. Még én is teljesen a hatása alá kerültem, akkor egy normális ninja? De várjunk...

-Sakura... - szólaltam meg a lány mögött. - Te hogy tudtál kiszabadulni a genjutsuból?

A lány megállt és hátrafordult. A szemei megijesztettek. A kedves és csillogó szemekből a düh és a keserűség sugárzott.

-Mi a baj? - kérdeztem.

-Legyen elég annyi, hogy nem tudtam elfogadni valóságként azt, amit láttam. - mondta halkan. Éreztem, hogy nem jó firtatni. Azt viszont tudtam, hogy Sakura korántsem olyan jó álmot láthatott, mint én. Tíz perc telt el, és a középső teremnek semmi jele nem volt. Valami nem stimmel. Nem tudom megmagyarázni, micsoda, de ez nincs rendjén. Már rég ott kellene lennünk, ráadásul azóta, hogy Sakura kiszabadított a jutsuból, nem történt semmi. Csak mentünk egyenesen, de nem állta utunkat egy ellenség sem. Az egész palotát gyanús csönd járta át. Sakura is... Mintha nem lenne önmaga. Hangtalanul kivettem egy kést az erszényemből. A lány semmire nem reagált, csak ment tovább.

-Sakura...

-Hm? - hátra se fordult. Mély levegőt vettem. Ez nem lehet Sakura... Biztos nem. Lassan felemeltem a kést, és megcéloztam vele a lányt. A Sakura utánzat viszont abban a pillanatban, hogy eldobtam volna, hátrafordult. Nagy, zöld szemeit meglepődve, ártatlanul rám emelte.

-Sasuke-kun, mit csinálsz? - kérdezte ijedten. A kezem megállt a levegőben. Mi van, hogyha ő az igazi Sakura és csak megzavart az előbbi genjutsu? Akkor épp készülök kiontani a szerelmem életét.

-Te nem lehetsz ő. - mondtam remegő hangon. Sakura megijedt.

-Sasuke-kun... Semmi baj. Kicsit össze vagy zavarodva a genjutsutól. Ne csinálj őrültséget. - hátrált. Valahogy ki kellett derítenem, hogy igazi-e. Előhívtam a sharingant. Nem érzékeltem chakrát, sem alakváltást. Elkezdtem gondolkozni. Ettől még nem biztos, hogy ő az.

-Akkor... hol veszetted el azt a nyakláncot, amit tőlem kaptál geninként? Nagyon szeretted, és napokig nem győztél bocsánatot kérni miatta.

-Hmm... Egy küldetésen. Amikor vissza kellett kísérnünk egy hercegnőt a Virág Faluba.

Mélyet sóhajtottam. Valóban azon a küldetésen voltunk, amikor elvesztette.

-Rendben. - Sakura elégedetten fordult hátra, és tovább ment. Én kissé megszaporáztam a lépteimet és beérve őt hátulról átöleltem. -Sajnálom.

-Ugyan semmi ba...

Sakura már nem tudta kimondani, amit akart, mert az oldalába szúrtam a kunait.

-Sakura soha nem kapott tőlem semmilyen nyakláncot. Azon a küldetésen az egyik dobócsillagot vesztette el, amit még én adtam neki. - suttogtam az utánzat fülébe. - Elkaptalak. - Úgy tűnik, az utánzatok tudnak olvasni a gondolatainkban vagy az emlékeinkben. De amire mi sem emlékszünk teljesen tisztán, abból csak morzsákat tudnak kideríteni.

Sakura nagyot nyögött, ahogy kihúztam az oldalába fúródott kést. A lány kikerekedett szemekkel nézett rám, a szája elé tette a kezét, és vért köhögött fel, ami a padlón, valamint a kezében landolt. Véres kezeivel utánam kapkodott, de nem tudott megszólalni. Borzasztó látvány volt. Tudtam, hogy nem Sakura, de ahogy haldokolni láttam az ő külsejével, megrázóan érintett.

-Sa...su...ke...ku...-hörögte. Belemarkoltam a pólómba. Nem vagy Sakura... Az utánzat ezután összeesett és meghalt. Most vissza kell változnia az eredeti kinézetébe...

Vártam fél percet, de nem történt semmi. A szívem nagyot dobbant. Ne... nem lehet... lehetetlen... A torkomban akkora gombóc keletkezett, hogy nem kaptam levegőt. Lihegve a lány mellé estem, és az ölembe vettem.

-S-Sakura... - A szemem megtelt könnyekkel, és hogy elfojtsam az ordítást, ami a torkomat szorongatta, befogtam a számat a kezemmel. Csak néztem Sakura élettelen testét. Megöltem... Megöltem...

- Kérlek... – nyöszörögve megsimogattam a lány arcát. - Térj magadhoz... Idegesíts vagy kiabálj, vagy amit akarsz... Csak ne hagyj egyedül!

Abban a pillanatban, hogy kimondtam a szavakat, Sakura arca füstölögni kezdett. Meglepve figyeltem a jelenetet. A füstölgés után lány arcán egy heg keletkezett, amit megcsíptem. Amint megérintettem a sebet, az utánzatról lejött a Sakura arcát ábrázoló maszk, és láthatóvá vált egy barna hajú lány. A megkönnyebbüléstől a falnak támasztottam a hátam, és a kezembe temettem az arcom.

-Hála Istennek... Hála Istennek... - hatalmasakat sóhajtottam, és pár percig még ülve maradtam, hogy visszanyerjem a józan eszemet. Utálom ezt a palotát. A legrosszabb mindközül. Most már csak egy kérdésem van. Akkor hol van Sakura? Mikor vesztettük el egymást? Talán amikor beléptünk a palotába... Egyszerűen nem emlékszem.
Felálltam, és lassan elindultam. Most, hogy az utánzat meghalt, éreztem a mérhetetlen nagy mennyiségű chakrát, ami valószínűleg a belső terembe vezethet. Talán ott találkozok majd vele. Remélem, épségben van...

-Pfff... béna Sasuke utánzatok. – zsörtölődtem, miután már 2 hamis Sasuke-kunnal is találkoztam. Már egy ideje mentem a palota közepe felé, de az igazival még nem találkoztam. Hmph! Azt hiszik, olyan könnyen átverhetnek, de pechükre nagyon jó vagyok a genjutsuk átlátásában. Mindegyik utánzat eddig bepróbálkozott valamilyen romantikus dologgal. Sasuke-kun soha nem csinálna ilyeneket küldetés alatt!

Gyorsabban szedtem a lábamat a hideg folyosón, majd az elágazásnál jobbra fordultam. A chakrát onnan érzem, szóval biztos jó irányba tartok. De hol az igazi Sasuke-kun? Már egy ideje nem találkoztam se vele, de hamisakkal sem. Ez vajon rosszat jelent? Kezdtem egy kicsit aggódni. Remélem, semmi baja sincs...

A folyosó végén egy nagy ajtóhoz értem, ami különböző motívumokkal, és sok éve elveszett titkosírással volt díszítve.

-Valószínűleg ez lesz a középső terem. - Az ajtóhoz léptem. Éppen nyitottam volna ki, de hátulról egy shurikent dobtak az ajtóba, ami közvetlenül a fülem mellé érkezett. Azonnal megfordultam.

-Sakura... - villámgyorsan egy kunaihoz kaptam. A Sasuke hasonmás már nem rejtette el, hogy nem ő az igazi. Sőt, Sasuke-kun fiatalabbik kinézetét vette fel. Amint megláttam, lefagytam. Az az alak, aki előttem állt, ugyanolyan fénytelen és boldogtalan szemekkel nézett rám, mint amikor először találkoztunk Sasukével, miután elhagyta Konohát. Fehér felső, kék nadrág és az Orochimaru szolgáira jellemző lila öv. Megszorítottam a kunait és felé emeltem.

-Megöllek. - mondtam hidegen, mire az utánzat elkezdett nevetni.

-Azt hiszed, meg tudsz ölni? – tette csípőre a kezét. - Gyenge vagy és idegesítő. Soha nem fogod kivívni a tiszteletemet, nemhogy a szerelmemet!

A legutolsó mondatnál megrezzent a kezem.

-Ne merészeld Sasuke-kun hangját és küllemét használni az elbizonytalanításomra! – a méregtől egy villámlépéssel a férfi mellett termettem, és a kunait a vállába vágtam. Az ellenfelem meglepve ugrott el mellőlem, mikor már ütni akartam. Amikor tisztes távolságba ért, ismét megállt előttem és kihúzta a vállából a fegyvert. Gonosz vigyora átváltott komoly és dühös arcba. Kézjeleket kezdett formálni, majd egy füstfelhő közepette visszaváltozott eredeti kinézetébe. Még soha nem láttam ezelőtt ezt a férfit.

-Ki vagy te? - kérdeztem ellenszenvesen. Ez volt az első alkalom, hogy valamelyik nem maszk mögé bújt, hanem csak egy szimpla alakváltást használt. A férfi magas volt, még Sasuke-kunnál is magasabb, rövid, zöld haja egyenes volt és eltakarta vele a bal szemét. A szeme, ami kilátszott citromsárga volt, akár egy vadállaté. Furcsa kimonót viselt, amit lazára kötött, így kilátszott a mellkasa, az oldalán pedig egy katana díszelgett.

-Már egy ideje figyellek téged. Ügyes kislány vagy. Szinte rögtön kiszúrtad a hamisítványokat. - A férfi arca hideg és érzéketlen maradt. Szemeiből szinte sütött a vérszomj.

-Hmph. Nem volt nehéz. - mosolyogtam. - Sasuke-kunt senki nem tudja utánozni.

-Nos, remélem ezt a társad is így gondolja. Mert ha nem, akkor már halott.

-Hol van a társam? - emeltem a tag felé egy újabb kunait.

Ő csak rosszallóan elkezdett bólogatni.

-Ejnye, ejnye, Sakura. Nem szabad erőszakosnak lenni. Tudod, miért? - Lassan kihúzta a kardját a hüvelyéből. - Mert az erőszak erőszakot szül. - nevetett és elrugaszkodott a földtől. A mozdulatát követve néztem fel, és magam elé tartottam a fegyverem, hogy kivédjem a vágást.

-Hm, nem is rossz. - szólalt meg elismerően. - Viszont hozzám kevés lesz.

Ismét megemelte a kardját és sújtott vele. Ahogy a 2 fegyver összeütközött, az egész palotában hallani lehetett a csilingelést. Nagyon erős volt a férfi, de én sem vagyok gyenge. Éppen emelte fel a kardját a harmadik sújtásra, de nem vártam meg. Egy gyors mozdulattal a háta mögé kerültem, és megcéloztam a nyakát. Sajnos még épp időben kikerülte, hogy ne szenvedjen semmilyen sérülést. Hátraszaltóval a falra ugrott, és onnan lendületet véve rugaszkodott el egyenesen nekem. Próbáltam hárítani a csapást, de az ütés erejétől a falnak estem. A megtántorodást kihasználva a férfi döfött. Elugrottam, de egy kicsit súrolta a karomat a penge. Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól, aminek köszönhetően elégedett mosoly hagyta el a száját. Nekem erre nincs időm. Meg kell találnom Sasuke-kunt. Megpörgettem a kunait a kezembe, végül eltettem.

-Feladod, kicsikém? -vihogott.

-Hehe, még csak az kéne! - felugrottam a levegőbe. - Shannarooo!

Ahogy az öklöm a földre ért, a talaj - mintha üvegből lett volna - úgy tört darabokra. A ninja hátrahőkölt, és az egyik oszlopon talált menedéket.

-Váó, nem semmi. - mosolygott és visszaállt a talajra. - Most már kiérdemelted, hogy bemutatkozzak. - hajolt meg. - A nevem Shimazaki Yuuto. Szolgálatodra.

-Nekem nem kell bemutatkoznom, ugye? – fintorogtam.

-Nem, drágám. - Elővett pár shurikent.

Az egyik kezéből a shurikent a szájába vette és egykezes kézjeleket kezdett formálni. Gyorsan hátrébb ugrottam. Egy kézzel? Csak egy embert ismertem, aki használni tudta ezt a technikát, és ő már rég halott. Ahogy a fiú arca beugrott, úgy törtek fel az emlékek. Akkor kaptuk az első S osztályú küldetésünket. Vagyis, nem annak indult, de az lett belőle. Kakashi-senseijel, Narutóval és Sasukével el kellett kísérnünk egy öreg hídépítőt Ködrejtekbe. Ott tudtuk meg, hogy egy gazemberekből álló csoport folyamatosan szabotálja a híd építésének folyamatát. Köztük volt egy Zabuza nevű erős ninja is, valamint Haku, akit a férfi mentett meg a magánytól, és a haláltól. Ő volt az a fiú, aki ilyen technikát használt. Haku hasonlított Sasuke-kunra, hiszen mindketten olyan vérörökséggel voltak megáldva, ami miatt az emberek nem mertek a közelükbe lenni. A harcok során történt, hogy Sasuke majdnem meghalt... Végül Haku és Zabuza jó útra tért, bár mindketten életüket adták a hídépítőért.

-Ninpou: Osore no Kiri Jutsu... - Amint Shimazaki kimondta ezt, sűrű köd kezdett ereszkedni a teremre, ami egy szempillantás alatt beterítette az egész helyet. Próbáltam alakokat kivenni, de az orromig sem láttam. Az ellenfelem is eltűnt, ami eléggé nyomasztott. Elkezdtem keresni a ködben a falat, tapogatózni valami támpont után, de nem találtam semmit. Mintha minden eltűnt volna.

-Bátyám...- A kunaiomért nyúltam, és a hang irányába pördültem, de azonnal eltettem, amint megláttam a hang gazdáját. Sasuke-kun állt velem szembe kisfiúként. Olyan öt éves lehetett. Ez is illúzió... Odasétáltam a kis Sasuke-kunhoz, hogy elhessegessem, de amint a gyerekhez értem, a palota elkezdett változni. A köd felszállt és a hideg falakat átváltotta egy szép szoba. Azonnal felismertem a helyet. Ez az Uchiha család birtoka. Pontosabban Sasuke-kun háza. De hogyan? Minden olyan valóságos volt, mintha ott lennék. A fapadló illata, a készülő vacsora rotyogása a tűzhelyen. Sasuke-kunra emeltem a tekintetem. Kicsiként olyan szikrázóan tudott mosolyogni. Olyan őszintén, olyan barátságosan.

-Bátyám! - szólalt meg ismét kicsit hangosabban. Az asztalnál ülő Itachinak címezte a megszólítást, aki épp egy tekercset bújt. Látszólag elfoglalt volt, de azért Sasukére emelte a tekintetét.

-Mit szeretnél? - kérdezte mosolyogva. A szeméből ki lehetett olvasni, mennyire szereti az öccsét.

-Tanítsd meg nekem azt az új jutsut, amit az Akadémián tanultál! – kérlelte elnyújtott hangon Sasuke, aki a bejárati ajtóban állt.

-Miért nem kéred meg apánkat? - kérdezte Itachi, és visszaemelte tekintetét a tekercs tartalmára.

Sasuke a kérdés hallatára keresztbe tette a kezeit és felfújta az arcát.

-Apa sosem ér rá, ahogy te sem... - mondta durcásan és kilépett az ajtón.

-Sasuke! - kiáltott utána a bátyja, mire a kisfiú csillogó szemekkel visszanézett rá. Az idősebb Uchiha intett a kezével Sasuke felé, hogy menjen oda hozzá. A kisfiú arca megtelt boldogsággal, és odaszaladt a bátyjához rajtam keresztül. Szó szerint... Amint megállt Itachi előtt, a báty felemelte a kezét, és homlokon pöckölte az öccsét.

-Au!- a kisfiú a homlokához kapott.

-Sajnálom, Sasuke. Talán legközelebb. - mosolygott Itachi.

Jó volt látni ezt az idilli hangulatot. Sasuke-kun sosem beszél a családjáról, így egy kicsit érdekelt a múltja. Hirtelen viszont a kép megremegett. A fényes szoba sötét lett. Kialudtak a fények, és a meleg, barátságos környezetet jeges hangulat váltotta fel. Túl sötét volt, hogy jól lássam a történéseket. Próbáltam hunyorogni, hátha kiveszek valami alakot, de sikertelen volt a próbálkozásom. Elkezdtem sötétben tapogatózva az ajtót keresni. Ez a sötét kezdett aggasztani. Olyan csend volt, mintha mindent kikapcsoltak volna. A saját légzésemet sem hallottam. Igyekezni kezdtem, hátha ki tudok menni a szobából, de hirtelen egy vérfagyasztó sikoly hallatszódott a szomszéd szobából. Megfordultam és egy kis fényre lettem figyelmes. A szoba ajtaja aljánál füst szivárgott, amiből tudtam, hogy tűz van. Tűz... sikolyok... Attól még, hogy Sasuke-kun nem beszél a múltjáról, tökéletesen tudtam, mi történik. Azonnal az ajtóhoz futottam, de mielőtt feltéptem volna, ledermedtem. Mit fogok találni az ajtón túl? Ez biztos az az éjszaka, amikor Sasuke árva lett. Nem lesz szép látvány, és valószínűleg Sasuke-kun nem akarná, hogy ezt lássam. Viszont azt szeretném, ha osztozni tudnék a fájdalmán. Meg szeretném érteni, és ezáltal segíteni neki! Mély levegőt vettem, és kihúztam az ajtót. Mivel csak egy szellem vagyok az emlékekben, egyik ember sem vett észre semmit. Az ajtó egy olyan szobába vezetett, ahol Sasuke a taijutsut és a harcművészeteket gyakorolhatta. A padló illatos, sötét fából volt, amit mindig fényesre mostak. Viszont most az edzőterem tisztaságát a vér mocskolta be. A teremből egy tolóajtó nyílt egyenesen az Uchiha klán többi házához. Szörnyű látvány volt az egész terület. A szobában előttem hevertek Sasuke-kun szülei vérbe fagyva. Kintről hallatszottak a sikoltások és jajveszékelések. Kiszaladtam az ajtón és körbenéztem. A házak falán fel volt kenődve a vér, és rengeteg ember hevert a földön. Akik még éltek, próbáltak elmenekülni. A házakban égtek a villanyok, amik megvilágították az ablakra kifröccsent vért. Lenéztem a holttestekre. Medininként tökéletesen tudtam, hogy kard okozta az áldozatok halálát. Lehet, a ninja háborút megjártam, de ennyi ember ilyen kegyetlen halálát látva, még én sem tudtam visszafogni a hányingerem. Visszamentem Sasuke házába, ahol ismét megnéztem a szülei hulláját. Az elhelyezkedésükből látszik, hogy hátulról végeztek velük.

- Bátyám! - hátrafordultam a bejárat felé, és Sasuke-kun kis énjét láttam, ahogy rám mereszti könnyes és ijedt szemeit. – Bátyám, örülök, hogy neked semmi bajod... de anya és apa... – sírt.

Hirtelen valaki a hátam mögül elindult Sasuke-kun felé. A fiú kicsit magasabb volt nálam, még úgy is, hogy fiatalabb volt nálam ebben az időben. Itachi öccse felé emelte a kardját. Sasuke-kun rémülten, hitetlenkedve nézett bátyjára.

Végignéztem az egész jelenetet, majd azt is, ahogy Sasuke végig szenved. Már nem akartam tovább ott lenni. Fájt, hogy úgy kell látnom Sasuke-kunt, mint aki minden reményét elvesztette. Szellemként akármit is akarnék tenni, nem tudok és ez a tehetetlenség fájt a legjobban. A kezemmel a genjutsu kioldására használt kézjelet formáltam, és a fejembe összpontosítottam a chakrát. Elképzeltem azt a helyet, ahol Shimazaki Yuutoval harcoltam, becsukta a szemem, és kimondtam a szót, ami a szabadulásomat jelentette.

-Kai! - hangzott a kioldás. Éreztem, ahogy a testem egy másik helyre kerül. Ahogy visszaáramlott az erőm, kinyitottam a szemem, de nem ott voltam, ahol lenni akartam. Sem a kastélyban, sem az Uchiha birtokon, hanem egy másik helyen. Egy olyan helyen, amit már réges-régen nem láttam.

-Sakura...? – valaki megbökte a vállamat. Az ijedtségtől az öklömet az illető irányába lendítettem, de ő még épp időben elkapta... szerencsére.

-S-Sasuke-kun?! – döbbentem le. – Mit keresel itt? Várj! – hátrébb ugrottam, és elővettem egy kunait. – Hamisítvány vagy?

Sasuke először kérdően rám nézett, majd ő is elővett egy kunait.

-Sakura... itt az a kérdés, te hamisítvány vagy-e. – tartotta felém hidegen a fegyvert.

-Heh. Ezt könnyen kideríthetjük. A hamisítványok nem tudnak minden információt rólunk. – mosolyogtam. – Ha nem tudsz válaszolni a kérdéseimre, akkor nem vagy valódi.

- Én is épp ezt akartam mondani.

-Akkor... - gondolkoztam. – Amikor beosontál a házamba, miből tudtam, hogy ott vagy?

-Hmph. A cipőmből. Otthagytam az ajtónál. – válaszolta komolyan. – Most te jössz.

Nagyot nyeltem. Nem tudtam, mi lesz a kérdés, amit feltesz, de biztos tudni fogom, ha rólam van szó. Sasuke-kun a szemembe nézett, és kérdésre nyitotta a száját.

-Milyen színű bugyit viseltél, amikor utoljára csináltuk? – kérdezte enyhe pírral az arcán.

-E? EEEEEEEEEhhhhh?! – Az arcom rákvörös lett. – Te... te... - a kezemet ökölbe szorítottam, egy határozott lépéssel Sasuke-kun előtt termettem, és gyomorszájon vágtam. – Perverz!!!

Az ütés elég nagyra sikerült, de nem érdekelt. Dühös voltam. Sasuke-kun lerogyott a földre, és a hasát fogva köhögött.

-Értem... - mosolygott. – Te vagy az igazi Sakura. –nevetett.

-Nem vicces! Remélem, nem kérdezted meg mindegyik hamisítványtól, mert... - a mondat közben Sasuke-kun felállt és hirtelen átölelt. A nyakamba fúrta a fejét, és jó erősen magához szorított. – Sasuke-kun?

-Örülök, hogy épségben vagy. – tolt el magától. – Várj! Ez micsoda? – felemelte a kezemet, amin a Yuuto által okozott vágás volt. A szemei a seb láttán égni kezdtek a dühtől. – Ki tette ezt veled? – kérdezte idegesen.

-Nyugodj meg, csak egy karcolás. Még nem volt időm begyógyítani, de semmi komoly. Tényleg. – tettem az arcára a kezemet, ami hatására eltűnt a düh a szemeiből. – De Sasuke-kun, mit csinálsz a genjutsuban? Azt hittem, ezt csak én látom.

-Megtámadott egy Shimazaki Yuuto nevű férfi és csapdába ejtett egy technikával. – nézett körbe a fiú. – Ez valami emlékcsapda lehet.

-Valószínűleg. – mondtam szomorúan. Sasuke rám nézett, én pedig rá. Elmondjam neki, hogy láttam a múltját? Nem szeretném feltépni a régi sebeit. Ahogy most rá nézek, magam előtt látom azt az összetört kisfiút, aki egész végig egyedül volt. Üres házba érkezett haza iskola után, senki nem segített neki, senki nem dicsérte meg, amikor jól teljesített... senki nem volt mellette, amikor szüksége lett volna rá.

-Mi a baj? – kérdezte a fiú.

-Semmiség, ne törődj vele. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Amúgy... ez itt Konoha, igaz? Mit keresünk itt? – kérdeztem.

-Valamelyikőnknek biztos van itt egy emléke, ami fájdalmas. – nézett fel Sasuke az éjszakai égre. – Van egy sejtésem, ez melyik éjszaka lehet... - nézett rám sokatmondóan. A szemem tágra nyílt a rádöbbenéstől.

- Nem akarom látni... - hátráltam Sasuke-kuntól, aki utánam kapott.

- Sakura, semmi baj, nyugodj meg. – húzott magához. – Nem szabadulhatunk innen, amíg nem látunk eleget.

-Tessék? – néztem fel rá. – Lehetetlen. Az előző genjutsuból is szabadulni tudtam. – mondtam idegesen, de a szám elé kaptam a kezemet. Ezt nem kellett volna elmondani. Sasuke-kun eltolt magától és kérdőn rám nézett.

-Előzőből? Te mióta vagy itt?

-Már egy ideje... - hajtottam le a fejem.

-Mennyi az a „már egy ideje"? – kérdezte gyanakodva.

Sejtettem, hogy Sakura valami olyat látott, amit nem kellett volna. A szívem kalapálni kezdett a félelemtől, és megragadtam Sakura állát. A lány megremegett, ahogy közel húztam az arcomhoz. Éreztem a szapora légzését, de nem engedtem el.

- Mit láttál? – a hangom a szokásosabbnál is ridegebb volt. A rózsaszínhajú lány zöld szemeit tágra nyitotta, a száját pedig eltátotta. Egy ideig csak elképedve bámult rám, majd halkan megszólalt.

-A múltadat... - kapta el a kezemből a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

-A múltamat... - ismételtem a lány után. Ez volt az egyetlen olyan emlékem, amit még Sakurával sem akartam megosztani. Annak az éjszakának a fájdalmát egyedül akartam hordozni a szívemben. Viszont leginkább azért nem akartam, hogy lássa, mert szégyelltem magam. Szégyelltem azt, hogy aznap meggyűlöltem a bátyámat, hogy megesküdtem, hogy megölöm, és hogy a bosszúnak éltem emiatt hosszú éveken át. Szégyelltem azt a sok fájdalmat és szenvedést, amit Sakurának és Narutónak okoztam emiatt, és hogy gyenge voltam bármit is tenni a változásért. Ökölbe szorítottam a kezeimet és idegesen beletúrtam a hajamba.
- Szóval láttad. – takartam el a karommal az arcom.
- Sajnálom... - ránéztem Sakurára, aki még mindig lehajtott fejjel, bűnbánóan állt előttem.

-Nem kell bocsánatot kérned. Nem a te hibád. – sóhajtottam. – Ami történt, megtörtént. – mosolyogtam keserűen.

-Mit csinálsz itt az éjszaka közepén? – mondta a hátam mögül egy rideg hang, amire Sakura azonnal felkapta a fejét. Ahogy a lány meglátta a mögöttem álló alakot, elsápadt. Én is hátrafordultam, hogy megnézzem, mi váltott ki belőle ilyen reakciót. Ahogy megpördültem, azonnal hátrébb ugrottam. A hátam mögötti alak ugyanis én voltam. Vagyis a múltbéli önmagam. Értem már... Ez az éjszaka...

-Ez az az éjszaka, amelyik alatt megszöktél a faluból. – közölte Sakura szomorúan. A lány letörölt pár könnycseppet, ami a szemébe gyűlt. Tudtam, hogy ez az emlék talán életének egyik legfájdalmasabbika. Visszanéztem önmagamra. A fiatal Sasuke előtt az ugyanannyi idős Sakura állt könnyes arccal.

-Sasuke-kun... - kezdte halkan. – Emlékszel, hogy egyszer nagyon megharagudtál rám? – kérdezte reszkető hangon. Hogyne emlékeztem volna. Akkor is emlékeztem, most is emlékszem. Mindig képes voltál felhúzni, de soha nem gondoltam ezt rossznak és soha nem éreztem tehernek. – Narutóra szörnyű dolgokat mondtam, te pedig utána kioktattál és idegesítőnek neveztél.

Fiatalabbik énem meg sem fordult. Igen... Akkoriban csak menni akartam, nem érdekelt, mit és kit hagyok magam mögött. Csak a bosszúra szomjaztam.

-Nem emlékszem. – hazudtam akkoriban kegyetlenül. Most viszont megnézhettem Sakura arcát. Először megdöbbenve emelte rám a fejét, majd viszont beletörődve lehajtotta.

- Hehe... - próbált mosolyt erőltetni az arcára. – Gondoltam. Már elég régen volt.

Tehetetlenül néztem a múltban játszódó eseményeket. Sakura a létező legtöbb módon próbált megállítani... eredménytelenül. Az akkori mondatai most is szíven találtak.

-Szeretlek minden bűnöddel együtt! Ha velem maradsz, esküszöm, nem fogod megbánni! Minden napot vidáman élünk majd meg, és együtt biztosan megtaláljuk a boldogságot! Érted bármire képes lennék! Ezért kérlek... maradj! Könyörgöm! Ha kell ölök is érted! Megteszek bármit, amire kérsz! És ha ez nem lehetséges... akkor vigyél magaddal! – Sakura könnyeit nyelve kiabálta nekem ezeket a súlyos szavakat. Akkoriban nem kellett a segítsége, és nem is hittem, hogy képes lenne bármire, de most belegondolva, ha magammal vittem volna, lehet, tényleg ölt volna értem. Ez a mondat tartotta bennem a lelket jó sokáig. Évekig reményt adott Orochimarunál, az Akatsukinál, és később az utazásomon is. Hirtelen Sakura megrángatta az ingemet. Ránéztem, és csak ekkor vettem észre, hogy mosolyog.

-Sasuke-kun. – a kezét gyengéden az arcomra tette. – Szeretlek.

-Sakura... - a kezemet a kezére tettem. Láttam rajta, hogy menni szeretne innen, de nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. – Figyelj rám. Akkoriban nem mondtam, de sajnálom... és köszönöm. – mosolyogtam rá. – Nem is sejted, mennyi mindent köszönhetek a szavaidnak. Én nem tudom így kifejezni az érzelmeimet, amit bánok is, de a szavaidat visszaadhatom neked. Szóval... úgy szeretlek, ahogy vagy. Ha velem maradsz, boldoggá teszlek, és esküszöm, nem fogod megbánni. Ezért Sakura... velem maradnál?

-Sasuke-kun... - levettem az arcomról Sakura kezét és megszorítottam. A lány meglepett arca gyengédbe váltott. – Persze, hogy veled maradok. Örökkön örökké.

-Köszönöm. – a kezem Sakura derekára siklott, majd kicsit közelebb húztam és csókot leheltem az ajkaira. Abban a pillanatban, mintha egy üvegbúrában lettünk volna, az illúzió úgy hullott szilánkjaira.

-Úgy tűnik, kinn vagyunk. – mosolyogtam, és elengedtem a kipirult Sakurát. – Most keressük meg a központi termet, és az őrzőt.

-Lesz egy két szavam ahhoz a szeméthez. – ropogtatta Sakura a kezeit, majd elindultunk a megérzéseinkre hagyatkozva a legtöbb chakrát felhalmozó terem felé.

**********************************

Huhh, hát hajnal fél három van, de tegnap elballagtam. :) Mivel hulla vagyok, csak annyit fűznék ehhez a részhez, hogy jó hosszúra sikerült, és még nincs vége. xd Ömm, legközelebb érettségi után jelentkezek, remélem, ez a szösszenet addig kárpótol titeket a sok várakozásért. 

Puszi: Miko-chan