~Nagyszülőkkel~

(1888 nyara-augusztus)

Kedves naplóm!

Tegnap érkeztem Budapestre. A hosszú út elég fárasztó volt. 4 átszállás és majdnem 2 napi utazás után megkönnyebbülés volt végre biztos helyen tudni magam. Jó ideje nem utaztam Magyarországra, így el is felejtettem milyen hosszú lehet az út. Pláne egyedül.

Az unalom gyötört napokon keresztül. Ám minden fáradságot feledtetett a nagyszüleim meleg ölelése és a belőlük áradó szeretet. Az arcuk szinte semmit sem változott. Az idős kor jelei inkább a nevetőráncokban nyilvánultak meg, mintsem a kor okozta ráncokban. A szemük ugyanolyan csillogással tekintett rám, mint ahogy emlékeztem. Talán mondhatom, hogy ők annak a tökéletes példái, hogy az ember a korral szépül.

A nagyszüleim egy nagyon kedves házban élnek a Lónyay utcában. Egész közel van az iskolához is. Bár maga a hely idegen volt számomra, tetszett a nyugodtsága. Franciaországban sokkal nyüzsgőbb volt minden, még hétvégén is.

Ugyanis a mai egy szombati nap. Ahonnan én jöttem, a szombati napok is ugyanolyan fennforgással teltek, mint a többi nap. Mindenki rohant a dolgára. Viszont most nem özönlenek az utcán fogatok százai, nem vonulnak az emberek csoportokban. Néha egy-egy nőt látok, aki kézen fogva kíséri a gyerekeit. A nap hétágra süt és csupán a kint játszó gyerekek hangja töri meg a környék békéjét.

Jó itt!

A mai nap városnézésre indulok a nagyszüleimmel. Az érkezésem valamelyest feldobta őket, s bár mondtam nekik, hogy pihenjenek többet, ragaszkodtak hozzá. Így abban állapodtunk meg, hogy a mai nap körbevezetnek, viszont a többi nap itthon maradnak, és nem hajtják túl magukat.

-És hova is megyünk pontosan?- kérdeztem, amikor eltettem az útravalót a kis táskába, amit magammal viszek. Étel és ital sosem árthat.

-Először megmutatjuk, merre van az iskolád, hogy hogyan juthatsz el oda a legkönnyebben, azán szerintem megnézhetnénk a Dunát- felelte a nagymamám- Úgyis rég jártunk arra, igaz Ferenc?- kérdezte a nagyapámat.

-Csak bírjuk szusszal- nevetett a mókás bajusza alatt.

A nagyszüleim kapcsolata egészen különleges. Mindenben támogatják a másikat, és az eddig itt töltött időm alatt egyszer sem hallottam egyikük szájából sem szitokszót. Pláne a másik iránt. Persze ebbe nem tartozik bele a nagyapám káromkodása, ha épp kalapáccsal üt az ujjára vagy esetleg ejt egy darab fát a lábára.

Szeretnék egyszer én is egy ilyen házasságban élni, mint ők. Örökké együtt, jóban és rosszban.

Miután összeszedtem az utolsó dolgot, amit vinni szerettem volna a sétára, felkaptam a kistáskám, és a nagyszüleim oldalán indultam útnak.

Az iskoláig vezető út egyáltalán nem volt hosszú, talán 15-20 perc lehetett. Egy több emeletes, szépre festett épület volt. Oldalán a magyar zászló lógott, amit az enyhe nyárvégi szellő kellemesen fújdogált. Izgalom fogott el az épületet nézve. Ide fogok járni. Ebbe az iskolába.

Vajon meg fogok felelni? Elég lesz a Franciaországban szerzett tudásom? Lesznek barátaim? -Fogalmazódtak meg bennem kérdések a jövővel kapcsolatban. Ám hamar elvetettem őket. Éljünk a mának, és ez legyen a jövő problémája.

Ezután a Dunához mentünk. Talán 10 perc lehetett.

Leültünk a folyó melletti pázsitra, és előkészítettem a még otthon elrakott ételt és italt. Mindenkinek kiosztottam a részét. Egyszerű szendvics volt és víz, de a nagymamám még erre is képes volt büszke lenni. Elmondása szerint, örömmel tölti el őt, hogy nem puhultam el az urak között. Próbáltam elterelni erről a témát, ám ez nem igazán sikerült.

-Mondd csak, te mit is csináltál ott?- kérdezte a nagymamám

-Volt egy nálam 4 évvel idősebb lánya Monsieur és Madame Deschamps-nak. Lényegében neki segítettem, amiben csak kellett. De inkább a barátomnak tekintettem, mintsem a felettesemnek

-És megtanítottak téged sütni-főzni-mosni-takarítani?- faggatott tovább

-Sütni és főzni sajnos nem, de gyakran mostam a kisasszony ruháit és takarítottam a szobáját

-Akkor lesz munka bőven- nevetett fel a nagyapám- fát gondolom, nem akarsz aprítani- nevetett tovább a mókás kis bajsza alatt

-Ha szeretnéd azzal is megpróbálkozom- nevettem már én is.

A nap nagy részét így töltöttük. Megettük az ebédet és beszélgettünk. Meséltek ők is a helyi dolgokról, hírekről. Meg elmondták, hogy holnap valószínűleg átjönnek a szomszédok köszönteni. El akartam kerülni a nagy felhajtást, de nem volt már mit tenni. Ez itt Magyarország.