Lementem a konyhába és elraktam puffasztott rizsszeleteket, meg két üveg kólát. Ezek még pont befértek a táskámba.

Először bementem Anita szobájába: ő már aludt. Az asztalára helyeztem a hegyezőjét és a neki írt levelet.

Aztán bementem anyáékhoz. Ők még tévét néztek: az ő szobájukban van tévé.

- Mi az? – apa rám nézett, ahogy beléptem a szobájukba.

- Nem tudok aludni – mondtam.

- És miért vagy farmerben, meg pulcsiban? – kérdezte anya.

- Nemtudom...

- Adok esti puszit – ajánlotta anya.

- Nem kell, köszi – mondtam a számat elhúzva. De aztán rögtön meg is bántam. A szívem hevesen vert és éreztem, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy látom a szüleimet.

- Na, gyere már! – anya kitárta a karját és tettetett csalódott arcot vágott. Rendes körülmények között nemet mondtam volna és kifejtettem volna neki, hogy már nagy vagyok és semmi ilyesmire nincs szükségem. De most nincsenek rendes körülmények.

- Oké – morogtam. Odaléptem hozzá és nagy megkönnyebbüléssel öleltem át.

- Jó éjszakát! – mondtam, amikor hátra léptem.

- Jó éjt! – visszhangozták, és apa még hozzátette – légy szíves becsuknád az ajtót?

- Igen.

Kiléptem a szobából és behúztam magam mögött az ajtót. Az ajtónak döntöttem a fejem és hallgatóztam.

- Rég volt már olyan, hogy Dahren hajlandó volt megölelni téged – mondta apa anyának – valami furcsa mostanában benne.

- Nembaj, majd kinövi ezt a viselkedést. Nem is hinnéd el, de most este, majdnem megharapta Anitát...

Elkaptam a fejem az ajtótól. Igen, pont erről van szó. El kell mennem.

Az előszobában felkaptam a kabátom és a bakancsom.

Anyáék levelét az udvaron parkoló kocsi szélvédőjére helyeztem, mint holmi szórólapokat szoktak. Remélem nem dobják elolvasás nélkül kukába, mint a szórólapokat.

Behúztam a cipzárt a kabáton és a fejemre vettem a csuklyám.

A vállamra vettem a táskám és futni kezdtem. Ötletem se volt hova megyek, vagy visszajövök-e egyáltalán. Ha igen, mit szólnak, majd ahhoz, hogy egy időre eltűntem. Nincs hova mennem. Tervem sincs. Még nem tudom, de mindjárt kitalálom... (Ezt egy nagyon bölcs ember mondta nekem egyszer.)

A hátizsák ütemesen csapkodta a hátam és én pedig futottam teljes erőmből. Azért, hogy a családom biztonságban legyen... Hamar elfáradtam (olyan három perc után), így inkább gyors tempóban sétáltam. Amint újra lett elég energiám megint sprinteltem pár száz métert – mint a suliköröknél.

Órák után, amikor már járni se tudtam álltam meg. Bementem a temetőbe, ami mellett éppen elhaladtam. Fáradtan rogytam le a sírok közé. Na végre pihenhetek. A hátizsákot a fejem alá tettem és néztem a csillagokat. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de a telómon van navigáció, annak segítségével hazatalálhatok.

Szóval, igen, rohanás közben kitaláltam, hogy mihez kezdjek. Kétféle választási lehetőségem van, úgy néz ki. (Azzal nem számolok, hogy hazamegyek.)

Egy: megkeresem Istit, elmondom neki az igazságot – bár ez igen kockázatos – és ráveszem, hogy segítsem Mr. Turnert megkeresni. Ha Mr. Turner megvan követeljük, hogy mondja el, hogy hogyan tudnék visszaváltozni sima emberré.

Csak Istivel az a baj, hogy ő meg vámpír szeretne lenni...

Hirtelen felültem, mert lépteket hallotta közeledni. Ez nem lehet igaz!

Teljesen, mint a tegnapi álmomban. Itt vagyok és... Na, pontosan ez az: a sírok között ismerős alak közelített. Isti, nehéz eset, sajnos tudom, hogy vele nem mennék semmire.

A második lehetőséget választom: egyedül keresem meg Mr. Turnert.