Délután anya beváltotta ígéretét és elmentünk a kórházba Istihez. Isti, rajtam kívül mindenki nagy meglepetésére sokkal jobb színben volt és szinte vidáman ült a kórházi ágyban.

- Pár nap múlva már mehet iskolába – közölte az egyik orvos anyával, aki továbbította az információt nekem. Én pedig ezt elmondtam Istinek is.

- Ja, tudom – bólintott leverten – ha visszamegyek a suliba, meg kell írnom a magyar tézét.

- És a kötelező olvasmányt is el kéne olvasnod – tettem hozzá.

- Jaj, már megint mit olvasunk?

- Csak arra emlékszem, hogy óra végén mondott valamit, hogy kövi órára olvassuk el annak a könyvnek a felét.

Isti égnek emelte a tekintetét. Én a helyében nem estem volna annyira kétségbe ettől. Elolvasol egy összefoglalót és annyi. Mr. Torzsának pedig esze ágában sincs elolvasni azokat a kötelező olvasmányokat, amiket fel szokott nekünk adni, úgyhogy bármit mondhatunk.

- Holnap elvileg már kiengednek, aztán akkor még otthon maradok, de szerdán már mehetek már iskolába. Addig még próbálom húzni az időt, hogy tovább maradhassak és ne kelljen suliba mennem.

Teljes mértékben megértem.

- Sok sikert!

Mivel Nikolett megjelent én úgy döntöttem ideje arrébb állnom és hazamentem anyával, meg Anitával.

Anita is rendkívül örült annak, hogy Isti gyógyulni látszik. Meg annak is örült, hogy fizethetett nekem ezer-ötszáz forintot.

***

Éjszaka a fűben feküdtem és a csillagokat bámultam a magasban. Nem, eszembe se jutott megszámolni a csillagokat. (Valamiért nem tudom elhinni, hogy olyan sok legyen belőlük, mint mindenki mondja. Meg a számolás úgy is álmosít. Elvileg.) Egy temetőben feküdtem... Hogy mit keresek egy temetőben? Mindegy, megszoktam már, hogy mostanában semmi logika nincs az életemben.

Léptek zaját hallottam meg és gyorsan felültem. Kikukkantottam a sírok közül és megállapítottam, hogy egy ismerős alak közeledik.

- Tudom, hogy itt vagy! – kiáltotta – azért jöttem, hogy levágjam a fejed és a Dunába dobjam!

Na, épeszű ember elfut az olyanok közeléből, akik ilyesmivel köszöntik. Én nem vagyok ilyen. Az alak, kezében zseblámpával már egész közel ért hozzám. Egy hirtelen mozdulattal kiugrottam elé. Erre összerezzent, de hősiesen a szemembe világított a lámpával. Nem zavart különösebben a fénye.

- Én is örülök neked, Isti – üdvözöltem résnyire húzott szemekkel.

Isti hirtelen felém vetette magát és fellökött, én pedig a földön oldalra gurultam és hirtelen már megint talpon voltam. Simán legyőzném őt, ez biztos.

Ő egy karót szegezett nekem. Elemlámpája szerencsére eltűnt és már nem világított a szemembe. Csak a csillagok szikráztak az égen és adtak fényt.

Tökéletes csönd volt. Meg hideg, eléggé fáztam. Megborzongtam a hidegtől. Hozhattam volna magammal egy pulcsit.

- Jó barát voltál – kezdett bele a szónoklatába Isti nehézkesen – és...

- Igen, megmentettelek Oktinnyo mérgétől – bólintottam.

- De túl nagy árat fizettél érte. És most... nagyon fogsz hiányozni...

Felsóhajtottam. Még én is kicsit megsajnáltam Istit. Figyelj, ha velem végez, ki lesz ezentúl a legjobb barátja? Ákos és Endre biztos nem, mert sose bocsátanák meg neki, hogy kinyírt.

Egy hirtelen mozdulattal belém döfte a karót.

***

Én pedig fölébredtem. A szobámban voltam. Persze, hogy álmodtam, a valóságban megfojtanám Istit, ha ártó szándékai lennének a szerény személyem irányába azután, hogy csakis kizárólag miattam van még mindig életben! Ő pedig jelenleg kórházban van és gyógyul. Ma talán fog jönni suliba

A takarómat lerúgtam magamról, ezért fázhattam. Fél kézzel lenyúltam érte a földre és felhúztam az orromig. Megpróbáltam visszaaludni, de nem volt hozzá kedvem. Annyi baj legyen, kiugrottam az ágyamból és lementem a konyhába egy kis reggeliért. Találtam néhány sütit meg tejet. Ezekkel együtt bevonultam a nappaliba és leültem tévézni.

Ha anyáék azt hiszik alvajáró vagyok, ezt is szabad hajnali kettőkor. Még nem is dönthettem el melyik csatornánál maradjak, Anita lépdelt be a nappaliba. Tuti nem alvajárt, azért mert megjegyezte.

- Na, mondtam én, hogy te is alvajáró vagy.

Elkövettem azt a hibát, hogy rápillantottam. Oké, most már lebuktam úgy is mindegy.

- Menj vissza a szobádba, ezt felejtsd el és ne szólj róla senkinek! – mondtam tele szájjal. Nem valami elegánsan. És rá se volt hatással.

- Vagy különben?

Lenyeltem a sütit és a szemébe néztem.

- Visszamész a szobádba és elfelejted, hogy idelent én tévézek – ismételtem.

Erre már tényleg olyan lett a tekintete, mint egy alvajárónak. Leborult a kanapé elé, mintha egy trónuson ülő király lennék. Zsír!

Azért Anita kicsit furcsa volt. Meg vicces is természetesen.

- Ahogy parancsolod – mondta ijesztő hangon, majd kicsit felegyenesedett és görnyedve hátrálni kezdett a szobája felé.

OMG! Asszem, én az előbb hipnotizáltam a húgomat. Elvigyorodtam. Ez azért menő volt. Persze ijesztő is, de ekkora hatalommal rendelkezni... Képzeld el az alábbi szituációkat:

Ingyen tortát hipnotizálsz a cukrászdában.

Hipnotizálod Mr. Torzsát, hogy menjek ki a tanóráról és lyukas órát szerzel.

A buszvezetőnél eléred, hogy először a te megállódhoz menjen.

Ha a tesód idegesít a helyzetet könnyen megoldod azzal, hogy hipnotizálod.

Na most, nekem ne mondja senki, hogy ez a képesség nem überkirály. Vajon a hipnotizálás működik tárgyakra is?

Mindjárt kiderül. A tévére szegeztem a tekintetem.

Gyerünk, válts egy csatornát lejjebb!

A tévé úgy látszik nem alkalmas arra, hogy hipnotizálva legyen. Anita nemrég kapott elektromos repülőjére néztem. Repülj!

Nem repült.

Ezeknek nincs önálló akaratuk, hogy azt megtörhessem. Felháborító. Kézzel kellett a tévé távirányítóért nyúlnom és megnyomnom rajta a gombokat. Milyen nehéz az élet.

Gondolom a csokis süti se akar magától idejönni, azt is nekem kézzel kell elintéznem.