A kórház meglepetésemre nyitva volt. Mégis Mr. Turner kijelentette, hogy az ablakon való közlekedés előnyben részesítendő.

Biztos, bár én nem értettem vele egyet. Azt se tudtam melyik Isti szobájának ablaka, de követtem Mr. Turnert. Kiderült, hogy Istinek földszinti szobája van, így én is könnyen bejutottam.

A szobába az ablakon bevilágítottak az utcai lámpák és félhomály volt. Istin a szobában kívül nem volt senki. A mindenféle műszerek halkan pittyegtek és Istiből mindenféle csövek álltak ki. A takaró alól csak feje és a válla, meg alul a lábfeje látszott ki.

Mindkét lábfeje! Szóval még nem vágták le a lábait. Ez jó, na tessék örülni. Valamiért nekem nem sikerült. Összeszorult torokkal néztem szegény haveromat, aki enyhén zöld volt. Talán méreg miatt.

- Lehet, hogy a lakókocsiban hagytam az ellenszert – mondta Mr. Turner. Zavart arccal forgatta ki a zsebeit.

Én mindjárt beverik neki egyet. Ökölbe szorítottam a kezem.

- Nyugi, megvan – vigyorogva kapta elő a fiolát. Rájöttem, hogy vagy már megint csak bosszantani akart, vagy ezt viccnek szánta. Inkább az első. Mert nem vicces.

- Gondolom nincs nálad injekciós tű, mert ez esetben...

- De van – vágtam közbe és Isti ágya mellől fogtam egy még tisztának látszó tűt. Adja be Istinek a gyógyszert, aztán... Nem tudom mi lesz, először lássam, hogy Isti meggyógyul, aztán eldöntöm. Néztem, ahogy Mr. Turner az üvegcske tartalmát beleönti a fecskendőbe, majd bezárja, párszor megpöcköli, hogy ami nem tudom miért hasznos és Istibe szúrja tűt.

Most, jutott eszembe. Futás. Elhatároztam, hogy megpróbálok elmenekülni, de csak akkor, ha meggyőződtem már arról, hogy Isti jól van. Miután Mr. Turner kihúzta belőle a tűt, Isti továbbra sem mutatott semmiféle életjelet.

- Ez nem is működik! – kiáltottam. És dühösen néztem Mr. Turnerre.

Aztán láttam, hogy Isti mégiscsak megmozdul. Pontosabban összerázkódott, majd emelkedni és süllyedni kezdett a mellkasa. Akkor mégis működik. Én pedig... Nos, én futok! Mr. Turnerre pillantottam.

Aztán megfordultam, feltéptem az ajtót és magam után be is vágtam. Rohanni kezdtem. Eszeveszetten kanyarogtam a kórház folyosóin, meg-megcsúszva, de gyorsaságomból nem veszítve. Mégse követett, nem tudom, hogy miért. Megláttam a vészkijáratot és a fölötte világítózöld jelzést.

Milyen jól jön. Most úgy is vészhelyzet van.

Reméltem, hogy van esélyem, ha futok. De csak ha nagyon, tényleg nagyon gyorsan futok, akkor is csak egy kicsi. Sprinteltem ki a kórházból és közben magamban imákat mormoltam. Utca sarkokon kanyarogtam, míg végül észre nem vettem, hogy fogalmam sincs hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy mégis tudom. A suli mögötti utcában.

Fáradt voltam, de legalább már volt tervem arra, hogy mi módon kerülök haza. Belenyúltam a zsebembe, hogy elővegyem a telóm és megnézzem mennyi az idő, de a zsebem üres volt. Tipikus: akkor nincs nálam telefon, amikor kéne. Még ilyet...

Ekkor egy kocsi fékezett le mellettem. Méghozzá egy igen jó kis használt Porsche. Nem sok időm volt azonban az autót csodálni, mert éppen halálra rémültem a sofőrt meglátva.

Aztán rájöttem, hogy csak Mr. Torzsa ül az. Igaz, Mr. Torzsával nem jó érzés véletlenül összefutni (ez általában minden alkalomra igaz), kivéve most. Megkönnyebbültem ismerős képét látva. Még ha most egész fáradtnak tűnt is. Gondolom azért van itt, mert ilyen sokáig tartott a tanári konferencia, vagy amit csinálni szokott.

Lehúzta a Porsche ablakát.

- Dahren, mit keres iskolától, ilyen késői órakor?

Szokásos random szórendét használta, amin mindig lehet nevetni. Még jobban megnyugtatott a magyarórákról ismert beszéde.

De kérdezett valamit. Ide instant hazugság kellett.

- Bent hagytam a tankönyvemet, tanár úr – és ha már hazugság... - a magyar tankönyvemet és anélkül nem tudok készülni a holnapi dolgozatra.

Felvonta a szemöldökét. El tudom képzelni, hogy mit gondolhatott: „Össze kellett volna állítanom mára egy dolgozatot? Na, mindegy, van hat órám, összedobok egyet, ami értelmetlen, de gyorsan megvan és mindenkinek adhatok rá egyest!"

De hangosan csak ennyit kérdezett:

- Ilyen későn nem aludni, magyart tanulni?

- Igen tanár úr, a dolgozat...

- Miért nincsenek nálad tankönyv? – kérdezte kritikusan.

- Az iskola zárva volt.

Érvelésem hibátlan, ezt ő is beláthatja.

- Az igaz – a kocsiórára pillantott – elviszem haza, ha beszállsz.

Erre meglepődtem. Már csak az hiányozna, hogy Mr. Torzsa hazavigyen.

- Messze lakom – kezdtem, de hirtelen eszembe jutott, hogy tulajdonképpen most üldöznek engem, vagy mi. És egy tanár jelenléte kapóra jönne – de nagyon megköszönném, ha a tanár úr elvinne.

- Nincsen mit, melyikben utca lakol?

Átmentem a kocsi másik oldalára, ő meg kinyitotta az ajtót és beültem.

- A Villáskulcs utcában – mondtam.

- Akkor folyamatosan mondani kérem, merre – rükvercbe rakta az autót és már tolatott is. Aztán egyesbe és máris a megszokott úton száguldottunk.

Gyorsan bekötöttem magam. A helyzetemet, ha egy szóval kellene jellemezni, azt mondanám bizarr. Persze, amit eddig csináltam...

Rögtön eszembe jutott milyen jó lesz ezt azt elmesélni Ákoséknak (meg Istinek is, ha majd újra jön suliba), hogy Mr. Torzsa kocsijában ültem. Amúgy Mr. Torzsának elég jó kocsija van. Szólok majd a szüleimnek, hogy vegyünk már egy Porsche-t. Nem, inkább egy Porsche Cabriót, nehogy már Mr. Torzsának jobb autója legyen, mint nekünk!

- Itt jobbra, majd még egyszer rögtön jobbra – szóltam. Komfort érzetem támadt. Sajnos valószínűleg senkinek nem mondhatom el, hogy ma éjjel, vagy, hogy pontosabb legyek tegnap éjjel és ma hajnalban milyen hőstettet hajtottam végre Isti megmentése érdekében, de nem baj.

Én büszke vagyok magamra. Láttam, hogy Isti életben van és én mentettem meg.