- Isti - kiáltottam és megráztam a vállánál. Meg se mozdult. Ha értenék hozzá azt mondanám, hogy sok vért vesztett. Vagy ilyesmi. Még életben kell lennie!

Gondolatban nagyon csúnyákat mondtam arra dög kecskére, ami ezt tette a barátommal. Felpattantam. Felkaptam a tőlem alig egy karnyújtásnyira heverő gereblyét. Felálltam és kecskére néztem. Feltett szándékkal, hogy elkergetem innen. Közelebb léptem a kecskéhez, ami nem is rám nézett. Nem fogta fel mekkora veszélyben van, teljesen átlagos kecskének tűnt.

- Tűnj innen - sziszegtem a kecskének és felé lendítettem a gereblyét. Nem mozdult. Elbizonytalanodtam. Helyes ez?

Igen.

Igen, Istiért. Aki még mindig mozdulatlanul fekszik. És miattad kecském, talán soha nem is fog felkelni. Szóval megérdemled.

Nem a fogaival, a gereblye fokával fogom leütni. Ha nem megy el. Vagy oldalba vágom.

Oké. Három.

Hátra húztam a gereblyét. A kecske lehajolt legelni. Hogy képzeli? Hogy mer továbbra is itt lenni, miután ezt tette Istivel?

Kettő. Céloztam.

Egy. Lendítettem a gereblyét oda se nézve.

A kecske addigra viszont már nem volt ott, nem állította meg semmi gereblyém lendületét. Fordultam vagy százötven fokot, a gereblye elrepült én pedig megtántorodtam. A földre estem, de rögtön fölpattantam. A kecske nem volt sehol.

Ahogy ide-oda tekingettem, megláttam végül megláttam az erkélyünkön egy alakot. A kezében pedig ott tartotta a kecskét. Olyan hűvös lenézéssel mért végig, mint Mr. Torzsa, amikor otthon hagyjuk az etimológiai kéziszótárunkat. Pedig nem direkt tesszük!

A szívverésem konkrétan majdnem leállt. Biccentett - ugye mondtam már, hogy ez is kire emlékeztet. Majd eltűnt. Én remegtem.

Fel kell hívnom a szüleimet! Most! Remegő kézzel elkezdtem keresgélni a földön a telefonomat.

Ott is volt, ahol kiesett a kezemből, képernyővel felfelé. Pech. Felvettem a földet, nem látszik semmi a felvételen. Rögtön anyát hívtam.

A telefon kicsöngött én pedig közben ide-oda kapkodtam a fejem, hátha látom Mr. Turnert visszatérni. Habár nem tudom mit csináltam volna. Talán futok.

Anya nem vette fel a telefont, biztos már megy a film. Nem az, nem lehet, mert akkor még több, mint két órát kéne várnom felnőttekre. Azalatt Isti biztos elvérzik. Apát is próbáltam hívni. A második kicsöngés után felvette.

Én pedig nagyon megkönnyebbültem. A beszélgetésünk, körübelül így hangzott:

Apa: a moziban vagyunk, épp most némítom le a telefonom. Történt valami?

Én: nagy baj van. Isti itt haldoklik a kertben.

Apa kicsit gyanakodva: mi történt?

Én: nem tudom, de a lábán van egy rohadt nagy vágás. Vérzik, kénének mentők.

Apa: ha szórakozol velem...

Én kétségbeesve: nem, tényleg itt vagyok Istivel és meg fog halni!

Apa, aki hallhatta a hangomon, hogy komolyan beszélek: öt perc múlva ott vagyok.

Újra leültem Isti mellé. Felhúztam a térdem a mellkasomhoz és a sarkamon hintáztam előre-hátra. Ez biztos egy álom. Az álomban szokott minden összefolyni és értelmetlen lenni. Csakis ez lehetséges.

Teljesen üres fejjel meredtem magam elé és nem gondoltam semmire. Fékcsikorgást hallottam, mire lassan felemeltem a fejem. Apa ismerős Opel-je fékezett a kapu előtt. Anya és a hátsó ülésről Isti anyukája pattant ki rögtön az autóból.

Isti anyját nem nagyon ismertem, de most megrettentem tőle. Nikolettnek hívják és egyedül él Istivel. Isti nincs valami nagy véleménnyel róla, pedig az anyukájáról van szó! Nikolettnek az első útja hozzám vezetett. Amint anya kinyitotta kaput felém rohant. Nyúzottnak tűnt, mintha apa vagy anya felhívta volna, hogy mit mondtam, mi történt a fiával, ő tényleg nem találta volna otthon Istit, és anyáék hazafelé kocsival felvették volna.

Nagy nehezen felálltam, hogy fogadjam őket, de nagyon szédültem.

- Mit tettél a fiammal? - Isti anyja megragadta a két vállam és megrázott. Szemében tébolyult tűz égett. Én nem tudtam gondolkozni sem rendesen. Arra vártam, hogy felébredjek.

- Sem-mm-mm-mit - annyira rázott, hogy összekoccantak a fogaim.

- Akkor ezt mivel magyarázod? - kiabálta Nikolett és fél kezével Isti meg a háttérben álló a mentőautó felé mutogatott. Észre sem vettem, hogy már a mentősök is megérkeztek. Ott állt anya is, a mentősökkel beszélt, apa pedig felénk tartott.

- Nem tudom - Isti anyja veszettül szorította a vállam.

- És azt tudod, hogy miért jött ide a fiam?

- Nem - a vállam szinte összeroppant.

- Engedd el a fiam - szólt rá Nikolettre apa. Épp időben. A nő elengedett. A vállamnak viszont lőttek.

- Én csak a fiamat szeretném, egészségesen - Isti anyjának megremegett a hangja, majdnem elkezdett sírni.

Ez nekem már sok. A felnőttek nem sírnak! Anya is odajött hozzánk.

- Meggyógyul, az orvosok azt mondták - nyugtatta anya Nikoletett.

Sarkon fordultam és felrohantam a szobámba. Rávetettem magam az ágyamra. Száraz szemekkel néztem a sötét plafont.

Komolyan sok volt. Nem ébredtem fel, nem álmodtam. Ha ellopok egy kecske-szörnyet, meglesz a következménye. Tudtam, hogy ez az egész miattam történt. De nem mehetek le, mindent elmondani a felnőtteknek. Azt fognák föl, hogy elloptam egy kecskét. A vámpírról nem hinnének el semmit!

Megragadtam a hálózsákom és a párnám és átköltöztem Anita szobájába a földre. Nem volt kényelmes. Nagyon nem, pedig a szőnyegre feküdtem és belebújtam a hálózsákomba. Figyelem! A szőnyeg sokkal puhábbnak néz ki, mint amilyen. Alvásra nem alkalmas!

Nem, nem megy, valahogy nem tudom az életet viccesen felfogni. Nem akartam egyedül maradni: visszamenni a szobámba a kényelmes ágyamba. Pedig így is legfeljebb annyiban reménykedhettem, hogy Anita halálával pár másodperc plusz életet kapok.

Meg akkor Anita is megsérül miattam. Én sem voltam biztonságban, koránt sem. Aztán megláttam Anita íróasztalán azt a műanyag keresztet, amiről tegnap még azt gondoltam, hogy megvéd.

Hát rajta. Oda kéne mennem. De nem akartam kimászni a hálózsák védelméből. A hálózsákomban oda kúsztam az asztalhoz. Felkönyököltem és az asztalon megpróbáltam kitapintani, hogy hol lehet a kereszt. Ekkor meghallottam a lépteket a lépcsőn. A folyosón. A szívem a torkomban dobogott. Oké, nyugalom.

Megragadtam az első dolgot, ami a kezembe került és amikor nyílt az ajtó teljes erőmből a belépő alakhoz vágtam.