- Az az ember, kitalálta, hogy kólát akarok kérni – fordult felém Isti, miközben Ákoséknak nyújtotta a popcorn-t.

- A nevemet is tudta – tettem hozzá, mintha Isti nem is lett volna ott és nem tudná.

- Gondolatolvasó – suttogta Isti.

- Ugyan már – szólt közbe Kolos, akit senki nem kérdezett. Átnyúlva rajtam kimarkolt egy adagot Isti pattogatott kukoricájából és azt rágcsálva szabad kezével a baseball sapkámra bökött – azon ott van, hogy Dahren.

Lemondóan néztem Kolosra.

Ja, kajak. A kedvenc sapim. Zavartan megigazgattam a fejemen. Most Kolos lespoilerezte a helyzet varázsát!

Inkább figyeltem a magas ember beszédére, aki két pónit vezetett be. Cirkuszigazgató és ő a bolti árus is. Elég kevés beosztottja lehet. Isti sóhajtott egyet. A szájába dobott két popcorn-t. Aztán nekem nyújtotta a zacskót.

Egy narancs és egy zöld színű kukoricát vettem. Kolos is nyúlt a zacskó felé, de Isti elhúzta előle, én pedig elvigyorodtam.

Az igazgató körbe futtatta a lovakat, aztán azok akadályokon ugráltak át, meg két mellső lábukat behajlítva meg is hajoltak. Végül körbevezették őket az nézők között, hátha valakinek kedve támadt közelebbről is szemügyre venni e cukker állatokat. 

Én őszintén szólván jobban kedvelem a kecskéket. A pónikat meg olcsó ló utánzatnak tartom. Made in China paci. Kritikus szemmel figyeltem, amint pár ovis vidáman nyújt oda egy-egy marék füvet a „lovacskának".

Az egyik pillanatban még ott majszolta a póni a csaj kezéből a kaját, a másikban a kislány sikítozott.

Jesus! Hátrahőköltem meglepetésemben. Mi ez?

A kislány össze vissza lengette a kezét, tenyerén egy seb vöröslött. Lóharapás. Együttérzésem. A póni foga biztos beleakadt a lány bőrébe. Megborzongtam, és vettem még néhány popcorn-t. Nagyon fincsi. Majd a szünetben is veszünk, ha tudunk... Isti lelkesedve figyelte az egész események alakulását.

Hirtelen a bohóc rohant ki a színfalak mögül és olaszul kezdett random halandzsázni. (Nem biztos, hogy olaszul, mert nem csak franciául olaszul se tudok, azonban nagyon valószínű, hogy olasz volt.) Nagy igyekezetében el is tanyázott, amivel a nézők többségéből nevetését váltott ki.

Például Kolos úgy röhögött, hogy bal oldalra leesett a székéről. Mintha nem ő lenne az, aki minden tesiórán legalább kétszer elesik a saját lábában.

Én nem nevettem. Megbotránkozva figyeltem. Nemsokára a bohóc a kislányhoz ért, aki meglepetésében elfelejtett sikítani. A bohóc a semmiből elővarázsolt egy kendőt és azzal gyorsan betekerte a sérült kezét. Aztán hátralépett, hogy megszemlélje a művét.

- Vedd le a kendőt! – kiáltotta elégedetten mosolyogva, mintha már most hőstettet hajtott volna végre.

Na, tud ez magyarul! Ne verjen át minket az olaszosságával! Ő is, mint az egész közönség várakozva nézett a kiscsajra. Szavai elég jól hallatszottak a csöndben.

Az egyetlen zaj a kukorica ropogtatásom volt. Nem tudtam eldönteni milyen íze lehet a kék színűnek. Talán áfonya? Vagy szőlő.

Eközben a lány ügyködött egy darabig, majd lefejtette a kendőt a kezéről. Csodálkozva emelte magasba ép tenyerét. Mindenki tapsolni kezdett, miközben a kislányék újra helyet foglaltak, a veszélyes pónilovakat meg elvezették.

- Rá volt írva a jegyekre csak kisbetűvel, hogy mindenki saját felelősségre piszkálja az állatokat – köhintett egyet a cirkuszigazgató, aki fogalmam sincs, hogy került a porond közepére. Jól van.

Sajnos már senkinél nem volt ott a jegy, hogy leellenőrizhessük, amit mondott, de hittünk a bácsinak.

Következett a következő műsorszám, (egyet találhatsz kitől hallottam ezt, a 2 hibapontos mondatot) aztán még egy következett és még több.

Volt egy bűvész, aki egy asztalt lebegtetett, a bohóc, aki természetesen bénázott, (ezzel elérte, hogy Kolos másodjára is a földre zuhanjon), majd egyéb akrobaták érkeztek, aztán szünet lett.

Osztályunknak a helyén kellett maradnia, pedig szerettünk volna még venni valamit. A pattogatott kukorica ugyanis elfogyott. Megvitattuk az ügyet Endrével és Ákossal: arra jutottunk, hogy nem kockáztatunk többet, mert senkinek (nekik nem, mert mi Istivel már biztos nem ússzuk meg) sem hiányzik egy szaktanári figyelmeztető. Meglepetésemre Mr. Torzsa nem jelent meg a szünet első percében, hogy leszidjon minket, így kicsit bizakodni kezdtem, hogy elfeledkezett rólunk.

Hiába nézelődtünk a tanár úr szublimált, vagyis nem láttuk sehol. Arra jutottam, hogy vagy elment popcorn-t venni, vagy lelépett, hogy ne kelljen végig néznie ezt a borzalmat. Akárhol is van jó neki.

Istivel kínai sakkot játszottunk – a lényege az, hogy két embernek kell kézzel játszania -, aztán vártuk, hogy a szuveníreket körbevivő kis alak hozzánk is elérjen. Simán elsétált Kolos mellett, aki a sor szélén ült.

Egyszerűen kihagyta a sorunkat! Hát, az ő baja, hogy miatta nem veszünk semmit. Kínai sakkban is Isti nyert és a gondolatra, hogy még egy órát itt kell, hogy töltsek, kifejezetten rossz hangulatom lett.

Lejjebb csúsztam a műanyag székemen és elkeseredetten vettem egy gumicukrot Kolostól, aki most bontott meg egy csomag Haribo-t.

A szünet után állatos műsorszámok következtek. 

Galambok először. Kezdtem elveszíteni az idő érzékemet... lehunytam a szemem és csak a taps után nyitottam ki. Adok még egy esélyt nekik, jöjjön valami jó. Ásítottam egyet. Fáradt vagyok.

Hirtelen megpillantottam, hogy egy kecskét vezetnek be a porondra. Szemem, kipattant és lelkesen előre dőlve meredtem a kecskére. Mellettem Isti is érdeklődőbb arcot vágott. Na végreeeee.

- Kácske – jegyezte meg. Egyet értek. KÁCSKEEE. A kecskét vezető ember neve nem jutott eszembe, pedig biztos ott volt a szórólapon. Vagy mégse, nem tudom. Úgy érzem, láttam már valahol. 

Ja igen, ő volt a bűvész, csak az alatt a szám alatt épp Kolossal veszekedtem az utolsó popcorn szemen. (Ami amúgy végül Istié lett.) Szóval akkor nem igazán tudtam arra a bűvészre figyelni. De most rájöttem, hogy a bűvész megszólalásig hasonlít valakire.

Hátra néztem és két sorral mögöttünk kiszúrtam Mr. Torzsát.

Mr. Torzsa sötét tekintettel nézte a hasonmását. Elkezdem magamban Mr. Torzsa koppintmánynak hívni.

Komolyan, kábé úgy néz ki, mint Mr. Torzsa, csak nincs rajta köpeny. Plusz még magyartanáromnál is félelmetesebb, ami azé' nagy szó! Csak lépkedett a kecske mellett és a gondolatra, hogy ő legyen a tanárunk elkezdtem örülni Mr. Torzsának.

A tömeget pásztázta és gyanakvó szemei megállapodtak rajtam és Istin. Gyorsan megfogadtam, hogy nem fogom Mr. Torzsa koppintmánynak hívni.

Erre arrébb nézet. Szerencsére aztán többé nem érdeklődött irántunk. Amúgy biztos jól kijönne kedves tanárunkkal. Nem agyaltam sokat, mert mint tudjátok a gondolkodás fölöttébb fárasztó és nem mindig kifizetődő időtöltés.

Most a kecske figyelése kötött le úgy is. Levideóztam volna, ha lett volna elég tárhelyem a telón. Az édes kicsi, dagadt büdös kecske különféle akadályokon ment át, cserébe összvissz' csak csettintgetni kellett neki. Kell nekem egy ilyen jószág. Amilyen szemekkel nézni tud! És milyen boldogan majszolta a jutalom falatot, amit a sikeres mutatványért kapott...

A plüss kecske mehet a kukába emellett. A héliumos kecske lufi is, amiből egyébként már kijött a hélium és most plöttyedten porosodik valahol. Pedig vidáman szárnyalt egykoron.

Nos, majd meggyőzöm anyáékat, hogy tarthassak egy kecskét. Igazit, olyat, mint ez. 

Egyszer kaptunk Anitával közösen egy hangyafarmot. A legtöbb hangya elszökött és porszívó segítségével lett összegyűjtve. Ez nem tett jót nekik, és enyhén meghaltak. A többi hangyesz egymásnak esett és felfalták egymást.

Végén már csak négy hangya volt, akiket még el is neveztünk. Sajnos ők... Elfeledkeztünk róluk és már nem is emlékszem, hogy eltűntek-e, vagy éhen haltak. Azóta nem volt állatunk. De egy kecskéről nem lehet megfeledkezni. Egy kecskét nem lehet porszívóval beszívni. Nekem kell egy kecske.

Felpattanva tapsoltam, miután véget ért a műsorszám. Szememmel követtem a kácskét, míg el nem tűnt a függöny mögött. Kolos furcsán nézett rám; Istit azonban nem zavartam, megszokta már, hogy ilyen a legjobb barátja. Gondolataiba süppedvén ütögette össze a kezét, maga elé meredt. Nem mondott semmit. 

Valami nem stimmelt vele, általában nem bírja ki öt percig beszéd nélkül.

Ezután egyensúlyozó ember jött, zsonglőr, idomított kutya, ennyi. A cirkusz igazgató záró beszéde alatt, minden fellépő felsorakozott a porondon, és megpillantottam a kecskét is. Élénken vertem össze a kezem, míg az állatka el nem tűnt a porondról.

Elégedetten mosolyogtam. Aztán hirtelen valami az eszembe jutott. Soha többé nem fogom látni. A gondolatra összeszorult a torkom. Soha. Neee. Pislogtam párat. Nem baj, nem fogok sírni. Majd kitalálok valamit, hogy újra láthassam... De ez akkor is borzalmas, ki tudja melyik országba disappearing-ol el.

Istit nem rázta meg ez különösebben, kifelé is szótlan volt. Szívtelen. De mennyei áldás, hogy most nem dumál.

Kolossal kezdtem beszélgetni, aki azt állította szintén a kecske tetszett neki a legjobban. Kolos hirtelen, kaja nevekre kifinomult hallásával észllte, hogy a kijáratnál egy kisfiúnak azt mondták a kedves ott álló akrobata nénik, hogy minden gyerek kaphat ingyen vattacukrot.

- Tanár úr, tanár úr! Kérem, kérem! – kiáltozta Kolos és közelebb furakodott az ofőhöz. Szegény kétségbeesett pillantással kereste Mr. Torzsát, aki viszont eltűnt. Én legalábbis már megint nem láttam sehol.

Tíz másodpercnyi ostrom után az osztályfőnök beadta a derekát és megengedte, hogy sorba álljon az egész osztály. Felelőtlen döntés minden szempontból, ebből még káosz lesz. De én jól járok, úgyhogy nem elleneztem.

Kolos rögtön előretolakodott, mint rajtam kívül mindenki, így ismeretlenek közé keveredtem egy pillanatra a sorban.

Két sor is volt és a nyakamat nyújtogatva mérlegeltem, hogy melyikben állhatnak kevesebben. Isti rám nézett:

- Itt maradok egy kicsit, semmiképp se maradj itt te is! Világos? Menj el a többiekkel együtt. Ne szólj senkinek, hogy maradok. Jó? Ha a barátom vagy megteszed...

- Ti milyet kértek? – szakította félbe a harmadik gépnél lévő vattacukros néni barátom szózatát. A nőnél még nem volt sor, úgyhogy rögtön odaszökkentem.

- Vaníliásat – vágtam rá, majd mialatt elkezdte csinálni az édességet Istire néztem – ööö folytasd.

- Nem... Csak légyszi... - Isti talán kicsit dühös volt, amiért Kolos módira a kaja volt az első számomra, de nem tette ezt szóvá.

Hmmm. Eltervezett valamit! Az arcát tanulmányoztam, hátha ettől okosabb leszek, de nekem nincsenek ilyen képességeim. Nem tudom mit akarhat.

- Jó, jó – egyeztem bele, közben elhatároztam, hogy csak azért is maradok. Troll vagyok, tudom, de ha a barátomról van szó ez nem számít. Lehet, hogy a végén hálás lesz, amiért maradtam. (Lehet, hogy nem.)

Na jó, nem áltatom magam, kíváncsi is vagyok, hogy mit akarhat. Míg a vattacukrot ettem és hagytam magunkat a tanár úr által megszámolni Isti idegesen kutatott valami után a szemével és egyik lábáról a másikra állt. Tőle idegen viselkedés. Nem baj, mindjárt megtudjuk mi a célja.

Amikor elindultunk sietve, nehogy lekéssük a HÉV-et (vajon mi miatt vagyunk késésben? Csak nem a vattacukor miatt?) az édesség kevés maradékát Kolosnak adományoztam, ezzel egy életre adósommá tettem, és Isti után settenkedtem, aki rögtön balra fordult és futva megkerülte a cirkuszt.

Egy kis ideig keresgélt valamit. Én meg láthatatlan szellem módjára (úgy, hogy nem vett észre) követtem.

Jaj, bárcsak ne tettem volna! Nem telik el olyan nap, hogy ne átkoznám el magam tettemért. Miért mentem utána? Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnék, az életemben ez lenne az (talán. Vagy egy még borzalmasabb döntés, amiről akkor még sejtelmem sem volt, hogy meg fogom hozni).

Egyelőre az összes fellépő bent volt a cirkusz sátorban, de sejtettem, hogy ez nem sokáig lesz így. Ötletem se volt, hogy ha valaki megállít, hogy mit keresünk itt, mit fogunk mondunk. Lakókocsik, karámok, toi-toi vécék mellett haladtunk el. Isti végül habozva megállt egy lakókocsinál és benyitott az ajtaján. Amerikában lelőhetnék, ha csak így bemegy valaki lakásába. Habár nem tudom, hogy a lakókocsi háznak számít-e.

Fellépett a kocsi belsejébe és becsukta maga után az ajtót! Ez... Isti miért viselkedik idióta módjára? Az ajtóhoz mentem nevet csekkolni. Nincs név.

De... Észrevettem a mellette a karámot, amiben... Nem, ekkora szerencsém nem lehet. A kecskés bűvészé!

Hát, lehet, hogy amíg Istivel beszélgetsz, ellopom a kácskédet, remélem nem bánod nagyon.

Megkerültem a kocsit és a kecske karámjához értem. Kisujjammal hozzáértem a fém kerítéshez, leellenőrizendő, hogy van-e áram benne. Miután megállapítottam, hogy nincs, átugrottam a kerítésen.

Aztán kiugrottam, mert eszembe jutott, hogy a kecskével nem lehet átugrálni a kerítésen és az ajtón kéne szöktetnem. Gondoltam, ha kívül van a karámon improvizálok. 

Kívülről kinyitottam a karámot és a kecskéhez léptem. Épp legelt, fel se nézett rám. Megragadtam a nyakára erősített pányvát, leoldottam a kerítésről, és megpróbáltam arrébb rángatni az állatot. Egy centimétert nem mozdult el, csak felnézett rám és sziszegett. Miért sziszeg egy kecske? 

Ekkor észrevettem, hogy közvetlenül a fejem mellett van az ablak. Nézzük, mit csinálhat Isti. El volt húzva a függöny, de alatta bepillantva megláttam, hogy a lakókocsi belsejében Isti épp szembe állt a Mr. Torzsa szerű emberrel. Visszafojtottam a lélegzetemet is, hogy halhassam, miről beszélnek.

- Nem – mondta éppen a kecskés ember (miér'? a Mr. Torzsa koppintmánynál jobb név nem? Igaz, ez nem is egy név).

- De hát maga a nagy Vlad legtehetségesebb tanítványa! Maga győzte le a rettegett Oktinnyot, még ezernyolcszáz körül – mondta Isti, hangjában jó nagy adag áhítattal.

Én szerencsétlen ember helyében már rég kivágtam volna innen Istit. A sok színes popcorn elvette legjobb barátom maradék eszét is.

Isti, nem kell belekötni az egész dolgokba, gyere már, lekésem miattad a HÉV-et. Inkább megyek (főleg azért, mert eszembe jutott, hogy azt kérted, ne maradjak). Sejthetitek, hogy végül mégsem bírtam elmenni...

A Mr. Torzsa szerű ember biccentett, ami felettébb Mr. Torzsára jellemző mozdulat volt.

- De ha maga tényleg vámpír nagyon kérem, változtasson át vámpírrá! – Isti nagyon remegett, de nem hátrált. Térdre vetette magát.

Majdnem röhögni kezdtem. Elképzeltem, hogy Isti vámpírrá válik és a kecskebűvölő oldalán megy, az éjszaka sötétjében az Auchan előtt a cirkusz felé lépdelnek, hogy az előadást békésen nézőkből lakmározzanak.

Isti, vázolom a helyzeted: hívatlanul bementél egy random ember lakókocsijába és azt várod, hogy vámpírrá változtasson. Mondd, te normális vagy?

Költői kérdés volt, én is tudom, hogy nem normális.

- A bátorságod dicséretre méltó, de nem – mondta a Mr. Torzsa2 ember.

Isti azonban nem adta fel.

- Segíteni fogok magának mindenben, megtanulom megharapni az embereket és az olyan cool lesz. Mivel félvámpír leszek, mehetek napra, meg minden és tudom (ha nagyon muszáj) folytatni az iskolát is – hadarta lelkesedve és hogy szavait nyomatékosítsa még bólogatott is.

Eszembe jutott, hogy amúgy épp kecskelopás közben vagyok, vagyis sietnem kéne.

Elhatározásra jutottam. Itt hagyom Istit. Rántottam egyet a kecskén, mire az méltatlankodva mekkent egyet. Jajj. Legörnyedtem, nehogy észrevegyenek, de túl kíváncsi voltam, rögtön fel is egyenesedtem, hogy ne maradjak le semmiről. Meggondoltam magam, muszáj maradnom.

- Mi nem vagyunk alapból gonosz és őrült lények. Na, jó mondjuk úgy, hogy nem mindenki. Sem gonosz, sem őrült. Rajtad viszont látszik a gonoszság. Miért akarod bántani embertársaidat?

- Én már tudom az igazságot magáról és... és... mindent elmondok a rendőrségnek – kiáltotta Isti.

Ha igazak, a feltételezései miszerint kecskés ember nem ember, hanem egy emberfeletti lény, a helyében sprinteltem volna el, minél messzebbre. Kecskés bácsi nem tűnt túlzottan ijedtnek, gúnyosan mosolygott Istire. Tökéletes csönd volt...

- Nagyon, nagyon, nagyon kérem – csodálkoztam, hogy Isti nem veti be a boci szemet, amit Kolos szokott használni kaja kunyerálásnál (nem túl hatásos, de Kolos valamiért azt hiszi, hogy az).

Láttam az emberen, hogy már nagyon meg szeretne szabadulni Isti társaságától.

- Le kell ellenőriznem a véred, hogy alkalmas vagy-e a vámpírságra – egyezett bele végül a Mr. Torzsa2. Először úgy véltem, hogy csak azért, hátha ettől Isti már tényleg észhez tér, de nem ez történt.

- Júhé! – Isti csillogó szemmel felpattant.

Hát hülye vagy te?! Ennek nincs ki a négy kereke. Isti... Értetlenül álltam az ablak előtt.

Hátranéztem, de nem volt itt senki más, aki láthatta volna, azt, amit én. Csak a kecske, de az is újra legelni kezdett.

A főúton természetesen csomó autó száguldozott és egy HÉV is most fékezett le az állomáson. (Hogy fogok haza jutni?) Visszafordultam az ablakhoz. Mit tegyek???

- Ha a nyakadat harapom meg vagy átváltozol, vagy meghalsz, attól függően, hogy mennyit iszom. Úgy, hogy valamelyik karodat add – Isti olyan természetességgel fogadta ezt, mintha Mr. Torzsa, a kommunikációs folyamat tényezőiről magyarázna. Az ember is hasonló hangnemben közölte a dolgot Istivel.

Barátom a jobb karját nyújtotta. Az ember (vagyis már nem vagyok biztos abban, hogy ember) két kézzel felemelte Isti alkarját szemügyre vette, majd csakúgy beleharapott.

MI VAAAAAAAN? Istire bámultam. Komolyan, leesett állal. Barátom összeszorította fogait és nem nézett a karjára. Az ablakra tévedt a tekintete és egy pillanat tört részéig összefonódott a tekintetünk. 

Észrevett, biztos vagyok benne.