Szintén egy másik alternatív világ, avagy mi lenne, ha minden történet megtörtént volna? 

- Elizabeth! Azonnal gyere vissza!

- Nem! Elegem van belőletek! - kiáltottam vissza anyáméknak, akik épp a folyosón loholtak utánam. Meguntam az egész napos tanulást, azt, hogy nincs egy pillanat szabadidőm se. Értem én, hogy nekem kell majd átvennem a hatalmat az ország felett, de még csak 16 vagy, igazán engedhetnék, hogy korombeliekkel játsszak, vagy ha azt nem is, csak néha, hogy kimenjek szaladgálni, vagy fára mászni. De ez az istentelen habos-babos ruha tesz róla, hogy ne tudjak. Úgy utálom!

- Kisasszony! - álltak elém az ajtóban az őrök, én azonban toppantottam egyet a kényelmetlen magas sarkúmmal, és határozott léptekkel eléjük mentem.

- Engedjetek ki! Ez parancs! - rivalltam rájuk. Egy pillanatra összenéztek, de tették, amit kértem, így én ki tudtam menni a friss levegőre. Istenem! Milyen régóta nem éreztem már ezt.. Nagyjából két hete, mikor meglátogattuk a szomszédos királyságban levő keresztanyámat, és akkor is csak arra az időre, amíg beszálltunk a kocsiba, ami elvitt. Lehet, most is oda kellene mennem, elvégre Keresztanya szeret engem, és sose tilt meg semmit. Mikor kicsi voltam, s anya rám parancsolt, hogy nem ehetek az asztalra kitett bonbonból, keresztanyu az asztal alá rejtett pár golyócskát, hogy én is tudjak csipegetni a finom édességből. Eldöntöttem, oda megyek!

Kifutottam a birtokról, és rögtön nézelődni kezdtem. A várás téren levő emberek mind sürögtek-forogtak, szinte nem is figyeltek másra, csakis arra, hogy mit kellene venniük. Ha esetleg kiderülne, hogy ki vagyok, lehet elrabolnának és eladnának elvégre... Nem az lenne az első alkalom, hogy megpróbálják, és most még testőröm sincs. Befutottam a palota kerítése mellett húzódó erdőbe, hogy ott szeljem át a tömeget észrevétlenül, biztonságosan.

Ám mikor elindultam, egy ágreccsenést hallottam magam mellől, így félve bár, de odanéztem. Egy lány feküdt a földön, a fa törzsének dőlve, lábából pedig szivárgott a vér. Azonnal odafutottam hozzá, és leguggoltam elé, hogy megnézzem, mi baja van. Egy apró ág beleékelődött a vádlijába, és máris feldagadt.

- Ezt most... Ki kell húznom, hogy ne fertőződjön el. - néztem rá, ő viszont egy szót se szólt, csak bólintott. Lehet néma? Óvatosan ráfogtam, és egy hirtelen mozdulattal kirántottam, majd letépve egy kis darabot a szoknyámból gyorsan bekötöttem, hogy ne vérezzen el. - Igazából most kellene valami meleg, amivel összehúzathatom a sebet, de kezdetnek ez is megteszi. - mosolyodtam el, hogy lássa, minden rendben, de ekkor már ő is mosolygott, amit nem értettem.

- Köszönöm Elizabeth, lekötelezel. - felismert?! - Mond csak, mit keresel itt kint ilyenkor, egyedül? - valamiért úgy éreztem, neki mindent elmondhatok, elvégre nem is ismerem, és sérült is, tuti, hogy nem akar majd áskálódni utánam. Ami meglepett, az a hangja volt, mivel gyanítottam, hogy egyidős velem, azonban hangszíne olyan volt, mint anyámnak, vagy a nagynénémnek. Felnőtt.

- Nos.. Én el fogok menni a szomszédos királyságba! Elegem van, hogy nem tehetem azt, amit én akarok, csak mindig tanulás, tanulás, tanulás! - fejemre fogtam, és felálltam, miközben rúgtam egy nagyot az avarba.

- Szeretnéd, hogy segítsek? - kérdezte, majd felült, és intett, hogy visszaguggoljak le mellé.

- Hogy érted?

- Van pár dolog, amit még meg kell tanulnod, de úgy látom, el tudod már dönteni, mi a jó, és mi a rossz. Ezért most egy próba elé állítalak, Elizabeth. Meg tudod e a sok közül találni azt a helyet, ahol igazán lenned kell? - még csak pislogni se volt időm ezek után, nemhogy felfogni, miket mond. Kinyújtotta kezét, és homlokomra helyezte mutató ujját, majd hátra lökött. Azt hittem, elterülök a koszos földön, ezért megfordultam, hogy a kezeimmel tompítsam az esést, de a levelekkel teli talaj helyett kemény földre érkeztem. Ez lehetetlen, ilyen talaj nincs a királyságban! Még a paradicsom se teremne meg itt!

Felálltam, és leporoltam a ruhámat, de amint kezemmel hozzáértem kissé megijedtem magamtól, ugyanis a lila, csipkézett szegélyű mintás szoknyám helyett egy testhezálló, fekete ruha volt rajtam. Sehol egy dísz, vagy szépségjel. Csak, fekete.

Tetszett az egyszerűsége, ezért azt leporolva néztem körbe, hova is jutottam. A szemem nem akart hinni saját magának, mikor egy temető előtt állva próbáltam mindent szemügyre venni. Lábaim maguktól indultak el befelé, onnan pedig már magamtól is mentem a sírkövek között bolyongva. Kihalt volt az egész, sivár, és szürke. Nagyon letargikus.

Már épp elfogott volna a pánik, hogy egyedül vagyok, és nem értem mi történik, mikor megláttam egy férfit, szintén feketében, ahogy egy nála fiatalabb, szinte még gyerekkel, talán a fiával ballag egy sír felé, kezében hatalmas virágcsokor. Az egyetlen színes dolog, ezen a nagy területen.

Én is odasétáltam, és mintha nem is lennék idegen, a férfi rám nézett, majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Mögéjük álltam, de amint a virágot szépen letette a sírra, mellém hátrált, a kisfiú pedig megfogta a kezem.

- Ő ki.. Volt? - tettem fel a kérdést, de az arcukon csak mély bánatot láttam. Lehet, nem kellett volna megkérdeznem.

- Ő az én.. Legdrágább kincsem volt. A szerelmem, és a gyermekem anyja. A legszerényebb teremtés, akit a föld valaha is a hátán viselt. - ránéztem a névre, ami a síron volt. Jun. Biztos a felesége volt. De várjunk csak.. ő már ötven éve halott! Hogy lehet az, hogy a párja ilyen fiatal, ráadásul gyerek is van?

- Mondd... - fordultam felé, de ekkor kinyújtotta kezét, és a sír körül felgyülemlett földet egy szempillantás alatt lefújta onnan, ráadásul a kő megtisztult, szinte világított. Ez lett a legszebb sír az egész helyen, de egyben a legszomorúbb is. - Biztos nagyon szeretted.. - ez csak egy álom, nem kéne meglepődnöm azon, hogy tud varázsolni.

- A legjobban. De már elfogadtam, hogy nincs velem. - sóhajtott egyet, majd magunkra hagyva elsétált kicsit messzebb, hogy pár percig egyedül legyen. Leguggoltam, hogy a gyerekkel egy szintbe legyek, és tovább nézegettük a virágokat.

- Apa.. Azóta nem járt az emberi világban. Azt mondta, nincs anyához hasonlítható emberi lény, ezért felesleges lemennie közéjük. Ha hívják, teljesíti a kívánságukat, de utána mintha ott se lett volna, eltűnik, mint a köd.

- Ti.. Tündérek vagytok? - a kisfiú rám nézett, és halkan felnevetett.

- Mi démonok vagyunk. - oh, erre nem gondoltam. - De én más vagyok, mint a többiek. Nekem nincs hatalmam, mint apának, mert félig ember vagyok, azonban már 56 éves vagyok! - értem, szóval hallhatatlan.

Megsimogattam a fejét, ami arcára varázsolt még egy őszinte mosolyt, majd felé nyújtottam a kezem, hogy odavigyem az apjához.

- Viszlát Lizzy. Örültem, hogy láttuk egymást. - intett a férfi, ahogy a fia is, majd elhagyták a temetőt. Nos, akkor.. Én hogyan jutok haza?

Fel alá járkáltam a sírok között, de mindig Junéhoz kanyarodtam vissza. Egyszer csak, mikor már vagy századjára álltam meg előtte észrevettem, hogy ez ne is egy sír, inkább egy faajtó. Ráfogtam a kilincsre, és felnyitottam, de csukott szemmel, mert azt hittem, alatta van a nő holtteste. Azonban amit láttam, az valami fehér, könnyű ködszerű anyag volt, mintha felhő lenne. Esélyem se volt kielemezni mi is ez, mert rögtön beszippantott az ég. Zuhanni kezdtem, és kiáltozni, mert nagyon megijedtem, hogy meghalok. Alattam egy hatalmas tenger húzódott, aminek hullámai kellemesen hívogatták zuhanó lényemet. Megpróbáltam összehúzni magam, hogy a becsapódás ne csípjen majd annyira, de mire leérkeztem, csodával határos módon a lendületem is alább hagyott, így csak kicsit csobbantam a sós vízbe.

Sajnos még álmomba se tudok úszni, mivel anyám sokkal fontosabbnak tartotta a táncot, és a vívást, így kapálózni és fulladozni kezdtem. Nem nyitottam ki a szemem, mert a só így is marta, hogy csukva van, így ne láthattam, ki volt az, aki magához húzott, és a part felé úszott velem. Letett egy puha anyagra, amit a homokra terítettek ki.

- Rae! - kiáltott a férfi, aki mellettem volt. Kezeimet szemem elé emeltem, és dörzsölgetni kezdtem, de azon nyomban ráfogott a csuklómra, és elhúzta. - Mindjárt hoz neked törölközőt! - kezeimet továbbra se engedte el, még akkor se, mikor a nő megérkezett. Kezébe véve az anyagot törölgetni kezdte a szemem, ami egy szempillantás alatt ismét kinyitódott, és legnagyobb meglepettségemre, már nem csípte.

A fekete egyberészes ruhám most egy vörös bikinivé változott át, aminek elején rojtok díszítették a pántok vonalát, alsó felén pedig apró masni volt rávarrva oldalra.

- Jól vagy? - kérdezte a férfi, mire bólintottam.

- Elizabeth? - biccentette oldalra a fejét Rae, majd a férfire nézett. - Jimin, ismered Lizzy-t, nem? - bökte meg a férfi vállát, aki végignézett rajtam, de továbbra is csak értelmetlenül pislogott rám.

- Pasik. - forgatta meg szemét, majd segített felállnom. - Biztos éhes vagy, gyere, menjünk ebédelni. - mutatott maga mögé, ahol a tengerparti árusok sorakoztak egymás mellett. Most, hogy jobban megnézem, Rae hasa úgy gömbölyödik, mintha egy kis pocaklakó lenne benne, de nem merem megkérdezni, mert az illetlenség lenne tőlem. Megfogta Jimin kezét, és úgy indultunk el, hogy beüljünk egy a szabadban berendezett étterembe, és együnk egy jót. Érdekes volt megízlelni a tengeri ételeket, de azt kell, hogy mondjam, kellemes csalódás ért. Nem mindegyik, de volt olyan, ami kifejezetten ízlett, így értelemszerűen csak abból ettem.

Mire mindenki jóllakott, elrázott a hideg, amit rögtön követett egy erősebb szállökés. Mind a hárman oldalra pillantottunk, majd észrevettük az égen húzódó sötét felhőket. Rae javaslatára beszálltunk a kocsiba, és elindultunk hazafelé, ami az ő házukat jelentette most éppen. Az volt furcsa, hogy mire beszálltam a kocsiba a hajam teljesen megszáradt, ráadásul volt rajtam egy krémszínű póló, és egy barna rövidnadrág, ami lengedezett a lábamon.

- Egy kicsit nagy a kupi, most költöztünk... Megint. - nevetett fel kínosan, majd szúrós pillantásokat vetett a férfi felé, aki lehuppant a kanapéra, és a távirányítóért nyúlt.

- Nem az én hibám, hogy a rendőrök a világhálózaton kommunikálva, még mindig nem tudnak leszállni rólam. Már rég felhagytam a gyilkolással, te is tudod. - mutatott Rae-ra, aki csak sóhajtott egyet, és elmosolyodott. Jimin egy gyilkos lenne?

A nő hasára fogott, és a konyhába ballagott, ahol rákönyökölt az asztalra, és leült a székre nagy terpeszben. Odamentem hozzá, és aggódva néztem le rá, ő azonban csak legyintett egyet.

- Az apja génjeit örökölte, és egyfolytában mocorog.. Pedig még lenne másfél hónap.. - most már biztos vagyok benne, terhes. - Ott - mutatott el a másik irányba - Találod a fürdőt. Nyugodtan zuhanyozz le, nem jó, ha a só lerakódik a bőrödre. - bólintottam, és bezártam magam a fürdőbe. Tágas volt, de mégis otthonos, a kád pedig akkora, mint egy kisebb medence. Észre se vettem a mosógépen levő lavórt, ami meg volt töltve vízzel, ez azonban nem szokványos színű volt, hanem azúrkék. Megbabonázva néztem a különös színű folyadékot, és véletlenül ránehézkedtem a gépre, ami rázkódni kezdett, ez miatt pedig a víz rám borult. Mikor lenéztem magamra, hogy gyorsan levessem a vizes pólómat elszörnyülködve láttam, hogy a derekamtól lefelé, ahol vizesnek kellene lennem eltűnt a testem. Mintha kettévágtak volna!

Gyorsan lehajoltam a lavórért, ami úgy érkezett le a földre, ahogy a mosógépen is állt, és a fejemre húztam a benne maradt vizet. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem vele egy kemény felületet, majd felemelkedtem, hogy levegőrét jussak, és ekkor hallottam meg a hangos sípszót, amit éljenzés követett. Egy öltönybe bújtatott hölgy segített kiszállnom a medencéből, és rögtön egy törölközőt csavart körém.

- Élvezed? - súgta a fülembe, mire megfordultam, és csak akkor vettem észre, hogy ez az a lány, aki az erdőben is volt, de most sokkal idősebb.

- Ki vagy te? Mi folyik itt?

- A nevem Kiwey, de ne ezzel foglalkozz. A próbádnak, még közel sincs vége.