Valami véget ért, valami eltört bennem.
Miközben a reggeli kávémat kortyolgatom meló előtt,
egy az arcomon legördülő kövér könnycseppet elhullajtva gondolok vissza a múltra,
mikor még volt aki megvédjen, mikor nem voltam ennyire egyedül.
Vannak még élő rokonaim (róluk inkább nem nyilatkozok),
és egy szuper barátiköröm,
na meg egy nem vérszerinti bátyám,
de mégis magányosnak érzem magam.
Elfáradtam, meguntam, hogy szórakoznak velem,
és ami a legszomorúbb, hogy ami eltört bennem, azt már semmi sem hozhatja helyre.
Meddig lehet forrasztgatni egy törött lelket,
meddig várhatjuk el egy fáradt szívtől, hogy dobogjon?