Remény.

Nektek mi az első, ami eszetekbe jut,
ha ezzel az aprócska szóval találkoztok?

A remény bár tényleg egy aprócska szó, 
a lelkünknek olyan, mint egy meleg takaró,
mikor odakint hűvös van,
és ez a takaró nem hagyja a szívünket vacogni,
a bennünk pislogó lángot kihűlni.

Sokáig mondogattam magamnak, hogy: a remény a bénáké,
de nem olyan régen ismét adtam az érzésnek egy esélyt,
és nem bántam meg.

Már tudom, hogy megéri reménykedni,
és vannak emberek, akik hisznek bennem,
és nem akarják, hogy feladjam.
Hiszek bennük, és már magamban is kezdek hinni.
Apró lépésekben haladok, de menni fog.

Már többet mosolygok, könnyebben fejezem ki magam,
és igyekszem a hirtelen akadályokon túllendülni.
Ilyen például, hogy begyulladt a fülem nem rég, 
és most nem hallok arra a fülemre,
de ez nem állít meg.
Maximum aki beszélni akar velem, az maradjon a jobb oldalamon.

Hamarosan elkészül életem első tetoválása,
amely emlékeztetni fog rá, hogy nem csak árnyékos,
hanem napos oldal is létezik,
és mindennap, mikor felkelsz, egy újabb lépés előre az úton.

Már tudom, hogy a remény nem a bénáké, hanem mindenkié.