Jelenleg mikor ezen sorokat írom 4:50 a pontos idő.
Tudom, mindjárt jön a sokszor hallott mondat:
Luna, cseszett korán van, menj aludni!

Tegnap ahogy sétáltam hazafelé,
befészkelte egy kósza gondolat magát a fejembe,
és azóta kapaszkodik az agyamba, mint egy polip,
és ez a csöpp kis gondolatfoszlány az oka,
hogy ilyen korán ébren vagyok.

Egy kedves ismerősömnél vagyok,
aki még bőven az igazak álmát alussza az ablak túloldalán,
amíg én kint vagyok az erkélyén,
és ezúttal nem szól zene,
csak a csend és a néha elhaladó autók által keltett pár másodpercnyi zaj.

Felnézve a sötét éjszakai égboltra, egy fényes csillag látványa ragad magával.
Mindig is szerettem a csillagokat, a napkeltét vagy a napnyugtát nézni, és magam sem tudom miért, egyszerűen csak elragadja a figyelmemet és a gondolataimat.
Egy szebb és békésebb világot fest le a lelki szemeimnek.

Visszatérnék a nem rég említett gondolatra,
de elvonja a szememet egy tarka, kósza felevél,
ami egyenest a laptopom billentyűzetén landolt.
Bordó, barna és a sárga tökéletes összhangja,
mintha csak egy mesterien alkotott kép lenne.

Azthiszem ezen gondolkodtam előző este is.
Akkor fészkelte be magát a fejembe,
mikor az egyik kollégámmal váltottam pár szót a műszak közben.

Attól mert valami egyszerűbb,
még nem biztos, hogy értéktelen vagy unalmas.
Az egyszerűségnek is megvan a bája.
Napkelte, napnyugta, a csillagos ég, vagy egy kósza felevél.
Egyszerű dolgok, de képes a figyelmünket megragadni,
gondolatainkat elterelni.

Nem kell mindent túlbonyolítani,
néha az a legjobb, ha maguktól mennek a dolgok.