Szombat reggel van, és ma hála az égnek szabadnapos vagyok,
így bőven áttudom gondolni az elmúlt időszakot...

A reggeli kávémat kortyolgatva várom,
hogy megcsörrenjen a telefonom,
ahogy szokott, de aztán rá kell ébredjek,
hogy többé nem fog hívni, vagy írni,
és nem hallom a favicceit, meg a jó kis rémtörténeteit.

Tudjátok, ha valaki meghal, ott nem csak Ő az áldozat,
hanem mindazok is, akiket hátra hagy.
Akiknek a hiányával kell nap mint nap szembenézniük,
és az üresség gondolatával élni mindennpjaikat,
mert idővel csökken a fájdalom, de sosem múlik el,
csak megtanulsz vele együtt élni.

Ha valamelyik szeretted,
legyen az barát, családtag, vagy kisállat, meghal,
már sosem leszek ugyanolyan, mint előtte.
Minta egy részed vele együtt távozott volna.

És honnan tudom ezt ilyen biztosan?
2013 óta négy barátomat,
egy rakás kisállatomat,
és édesanyámat kellett elengednem.

De még itt vagyok, és még leszek is jó ideig.