Szomorú napra ébredtem.
A fekete ruhám már a fogason lóg, 
és gondolkodok rajta, hogy sminkeljek - e,
hogy ne látszódjanak az alváshiánytól kialakult karikák a szemem alatt,
azonban a húgom szerint nagyon ronda lenne, ha a sírástól elkenődne a smink,
így végül csak a hajammal bajlódok, és egy lapos copfba kötöm, hiába vasaltam ki.

A tükörnél állva igazgatom a ruhámat, miközben a kávémat kortyolgatom,
és elgondolkodok rajta, hogy a kávém vagy a ruhám a feketébb?
A tőle kapott karambit élvédővel ellátva lóg a nyakamban, amolyan talizmánként,
melyre életem végéig, vagy talán azután is vigyázni fogok, és őrizni fogom az emlékét.
Az elmúlt pár napot furcsa kettősség lengte körbe.
Úgy éreztem, hogy egyszerre álmodok és vagyok ébren,
miközben fátyolosan elsuhannak mellettem a percek,órák, napok,
és még a beszéddel is engem bíztak meg.

" Mondanám, hogy Isten veled,
de ismersz, hogy nem szeretek búcsúzni.
Az olyan végleges, visszavonhatatlan,
így csak annyival zárnám soraimat, hogy
egy szép napon ismét együtt fogunk kávézni,
de addig is, amíg nem jön el ez a nap,
tudd, hogy hiányzol!"

(Temetési beszéd részlet)

Maga az egész beszéd 4 egész oldal hosszúságúra sikeredett.