Még nem tűntem el, itt vagyok, élni akarok.
Vannak álmaim, terveim, melyeket senki sem vehet el tőlem.
Valami csoda folytán még annyi rossz után is képes vagyok reménykedni,
elhinni, hogy ezúttal minden más lesz,
és még az sem tántorít el, hogy mindig pofára esek.

Az elmúlt időszak után, mintha újra átjárna a remény,
mint a napfény a tavasszal ébredező növényzetet.
Felmelegít, beragyog, biztonságot ad, megnyugtat,
ugyanakkor meg is tud égetni, ami piszkosul fáj.

Valahogy mindig megtalálja az ember a saját fényét,
mely végül szebb irányba viszi az ösvényen,
csak elég erősen hinni kell benne, és
nyitottnak lenni a csodára, örülni az apró dolgoknak,
őszintén megélni a bennünk kavargó érzéseket,
legyenek azok jók vagy rosszak,
bátran hibázni, és tanulni belőlük.