Ismételten csend van körülöttem,
és hosszú idő óta először
csak a néma hallgatás leng körül,
mintha bedugult volna a fülem.

Ma szabadnapos vagyok,
de nemsokára indul a vonat Sülysápra,
ugyanis öregdiák talákozóra megyünk
az egyik barátnőmmel,
aztán megígértem neki,
hogy Sülysáp vonatállomáson tali.

A kávémat kortyolgatom
az őszies színekben pompázó elviteles pohárkámból,
és közben az ülésem mellett elhaladó emberekere
vetek egy-egy lopott pillantást.

Sokan kérdően néznek rám,
vagy éppen egyetemistának titulálnak,
és halkan nutyorognak rólam, mintha ott sem lennék.
Vajon tudják, hogy hallom őket?

JOké, oké, végülis nem mindennapi,
hogy valaki egy durván 40 perces vonatútra laptopot csomagoljon,
de az igazat megvallva nem ez az első eset,
mikor rácsodálkoznak az emberek.

De legalább az írás egy olyan dolog,
amit teljes erőbedobással tudok csinálni.
Megnyugtat, feltölt, segít átlátni a gondolataimat,
melyek elég sokszor túl szoktak csordulni,
akár az a bizonyos pohár...

Gondolataim örvnyéből egy halk kattanás,
majd egy aprócska lökés zökkent ki, 
mely azt tudatja velem, hogy a vonat elindult.

Mostmár nincsen más dolgom, mint élvezni az utat.