Hogy milyen is voltam tavaly ilyenkor, és mi változott?

Régebben hajlamos voltam ájulásig hajtani magam,
úgy élni, mintha nem lenne holnap,
de már képes vagyok lassítani.
Elkezdtem az egyszerűbb és apróbb dolgokat is értékelni,
és bár nem tudom, hogy mit hoz a holnap,
én hiszek benne, hogy még láthatom a napkeltét és a napnyugtát.
Már nem akarok az emberiségben nyomot hagyni,
csak azok életében, akik fontosak nekem.

Idén nyáron kaptam a sorstól egy újabb esélyt az életre,
és ezt már nem akarom elrontani.
Bőven volt időm ezen a nyáron kitalálni,
hogy mit is szeretnék az élettől,
és már korábban írtam is róla,
de röviden összefoglalva:
önmagamat adva, boldogan élni.
Szeretve, elfogadva lenni.

Nem kell nekem se mérhetetlen pénz, luxus, meg hasonlók.
A barátaim kellenek, meg a velük szerzett emlékek, az átélt kalandok,
és a sok nevetés, amitől az egészbutca visszhangzik, és mi addig nevetünk,
míg bekönnyezünk, és már levegőt is alig kapunk.

Bármennyire is szar az életem, nem akarok elmenni.
Még nem tettem eleget, és van kikért itt maradnom.
Nem akarok elmenni.
Nem tudnám őket itthagyni,
és nem is akarom.