A ragaszkodás néha fájdalmas tud lenni,
és az, mikor nem tudod lezárni a múltad,
na az az igazán pokoli.

Mikor a múltban történtek, nem csak álmodban,
de ébren is kísértenek.
Ébren átélt valódi rémálom,
és csak várod, hogy felébredj,
de a fájdalom, mikor a szíved széthasad,
tudatja veled, hogy ez bizony nem álom.

Na akkor törik össze az ember másodszorra,
mikor már semmiben sem biztos,
és közben még a valóság is csúnyán arcon csapja,
mikor egy világ dől össze az emberben,
de mennie kell tovább, 
álarc mögé rejtve az érzéseit,
hogy ne tudják mégtöbben megsebezni,
mert nem akar gyengének látszani,
nem akar újra csalódni,
csak biztonságban lenni.

Furcsa kettősség ez, meg kell hagyni.
Egyfelől: nem akar maga mellé senkit, 
mert már szenvedett eleget,
másfelől vágyik a kedves szavakra,
a hosszú és mély ölelésekre,
a tartalmas, őszinte beszélgetésekre,
de annyira elgyötört és szomorú,
hogy nem tudja mit szeretne.

És hogy honnan tudom ezt ilyen részletesen leírni?

Onnan, hogy én is rengetegszer így érzek,
valamint sokáig én is rejtőztem mások elől,
de igyekszem többet a fényben járni.