A reggeli kévámat kortyolgatva,
elgondolkodtam a múlton,
így miután megittam a kávét,
berongyoltam a szobámba, és őrült sebességgel ültem le a géphez.
Ezt a levelet a múltbéli önmagamnak,
és azon belül is, az életem legrosszabb oldalának írom.

Megtanítottál rá, hogy milyen mélyen lenni,
és milyen az, mikor nem mások löknek a mélybe,
hanem te lököd saját magadat.

Neked hála megtanultam, hogy az ember újra kezdheti,
és már tudom, hogy kivé nem akarok válni.
Milyen érzés, olyan mélyen lenni, mikor csak a halál jelenthet megváltást.
Olyan dolgokat művelni, amik miatt mai napig nem merek tükörbe nézni.
Barátként és emberként egyszerre is megbukni.

DE!
Te tanítottál meg ismét felvenni a kesztyűt,
hogy mennyi mindenre vagyok képes,
ha a megfelelő emberek vannak körülöttem,
és nem is ördögtől való a remény.
Hogy nem éri meg elnyomni, magadba folytani mindent
hova vezethet a tagadás, a menekülés,
és nem utolsó sorban: szembenézni a múlttal,
az elkövetett hibákkal, aztán tanulni belőlük.

Elestem, mert elgáncsoltál,
de felálltam, és bár még fáj, de járok,
egy nap pedig remélem, hogy szárnyalni is fogok tudni,
és magam mögött hagyhatlak.