Magányosan sétálok a hidegg, kihalt és ködös utcán,
miközben a kivilágított ablakokat nézem, és gondolkodok.
Emberek árnyékát látom feltűnni,
ahogy ölelik egymást, bezsélgetnek,
és érzem, hogy a magány a tejfogaival tép cafatokra belülről.

Valahogy mindenki tartozik valahova, csak én nem.
Én, az örök kivétel, eddig is és most is,
nincsen ezen mit szépíteni.
Örök magányra vagyok ítélve...

A köd, mintegy menedékként szolgáló paplan,
elfedi a fekete kabátos, kapucnis sziluettemet, 
miközben jómagam komótosan sétálok a kihalt utcán.
Vagy az eső szemerkél, vagy a köd szitál, nem tudom biztosra mondani.

Most a hajnali levegő a hidegebb, vagy az én lelkem,
amit teljesen kihűtött a magány jeges fuvallata?